3. fejezet

Természetesen visszacsókoltam. Mi mást tehettem volna? Egyébként sem volt nagyon ellenemre. Kinek lenne az, amikor egy extra jóképű férfi csókolgatja? Még nekem sem volt az. Ne értsetek félre, volt már dolgom néhány férfival, de igazán sosem voltam oda értük, mint a húgom. Mindig is fontosabbnak tartottam a tudományokat, és a könyveket, mint a másik nemet. 
De ez a csók! És pont, Halálszárnytól! Még azt is megbocsátottam, hogy csalva győzött le. De, ha minden egyes veszítésemért ilyen kiengesztelés járna, sokszor, de nagyon sokszor veszítenék… Legnagyobb bánatomra ekkor megzavartak minket. Még pedig anyám. Szerencsére nem a párbajterembe jött, hanem az előszobából hívta Halálszárnyt. Én persze rögtön elléptem Halálszárnytól, aki eléggé dühösnek tűnt amiatt, hogy megzavartak minket. De visszaszólt, hogy hátul vagyunk. Anyám pár másodpercen belül már ott is volt, és gyűlölködve nézett rám. Halálszárny mogorván megkérdezte, hogy minek köszönheti, ezt a váratlan látogatást. 
-Gwineth végzett a pakolással, és gondoltam, megkérdezlek arról, hogy nem e jöhetne hamarabb… -anyám behízelgően nézett Halálszárnyra. Kezdem érteni, hogy a húgom honnan ért a törleszkedéshez annyira… 
-Nem Alextrasza! –mesterem hangja úgy csattant akár az ostor. Anyám rettegve húzta összébb magát. 
–Megmondtam nem? Holnap délután fog csak jönni! Ha előbb mer jönni, nem csak kiteszem innen a szűrét, hanem még ki is tépem a beleit, és annál fogva fogom felkötni őt a kedvenc gyerekkori fádra! Ezt akarod, Alextrasza? –anyám hevesen rázta a fejét. Én kissé megrökönyödve néztem a mesteremre. Előbb még csókolózik, aztán a másik pillanatban azzal fenyegetőzik, hogy kinyírja a húgomat. Nem, mintha nem segítenék neki abban az esetben… De mindegy. Azért tényleg kissé furcsa. 
-Ugyan már, kedves… -a folytatást már nem hallottam, mivel elmentem. 

Gyorsan beviharoztam a szobámba, és ki sem jöttem belőle. Leültem, és körül néztem. Természetesen volt más okom is rá, hogy ezt a szobát válasszam, nem csak a jobb fürdő. Ez a másik ok, az volt, hogy ez a szoba tele volt könyvekkel. Rengeteg, érdekes, fekete bársonnyal beköttetett könyvek. 
Azonnal lekaptam az egyiket a polcról, és csalódottan láttam, hogy valami teljesen értelmetlen dolog van bele írva. Minden egyes oldalára. Teljesen le lettem lombozva. Mikor már éppen csuktam volna be azt a könyvet, hirtelen észre vettem, hogy nem értelmetlen, hanem csak le van kódolva. Én nagyon jó kód fejtő vagyok, de ez még nekem is soknak tűnt abban a pillanatban. De nem vagyok az a fajta, aki gyorsan feladja a dolgokat, így inkább leültem, és próbáltam megfejteni a kódot. 
Nem tudom mennyi ideig, dolgoztam, de hirtelen két kezet éreztem a vállamon. Megijedtem egy picit, Hiszen nem is hallottam semmiféle kopogást, vagy akár azt, hogy benyitottak volna hozzám. Már, ha történt ezek közül bármi is. 
-Szoktál kopogni? –kérdeztem, miközben leráztam a vállamról a kezeit. 
-Kopogni? –egészen értetlenül nézett rám. Láthatóan azon elmélkedett, hogy mit jelent az, hogy kopogás. Aztán beugorhatott neki. –ja, az a hülye emberi szokás. Nem, nem szoktam. De, ha akarod, akkor ezen túl fogok kopogni. –intettem, hogy üljön le. Nem lepődtem meg azon, hogy nem tudta mit jelent az a szó, hogy kopogás. Hiszen ő általában keveset beszéli az emberi nyelvet. Inkább a fekete nekrisek nyelvét használja. 
-Minek köszönhetem a látogatásodat, mester? –ránézett a könyvre, amit éppen dekódolni próbáltam. Vajon csak képzeltem, vagy tényleg elfehéredett egy picit? Valószínűleg csak odaképzeltem. 
-Ezt a könyvet fordítod? Meddig jutottál, és mikor kezdted. –nézett rám nagyon is komolyan a mesterem. Bosszúsan néztem rá a könyvre. -5 órája, és még mindig az első oldalnál járok. –nagyon mérges voltam. Nem szerettem, ha valami, amibe belekezdek, nem sikerül. 
-Catherin, én ezt a könyvet 1 millió évvel ezelőtt kezdtem el fordítani, és még most sem végeztem vele. Ne is reménykedj, hogy mostanság fogsz vele végezni. –mesterem összehúzott szemmel nézett a könyvre. Mintha enyhe neheztelést láttam volna azokban a szemekbe. De miért haragudna bárki is egy könyvre? 
-Akkor azt hiszem, meghagyom neked azt az örömöt, hogy továbbra is fordíthatod. Én inkább kihagyom. –mesterem arcán megkönnyebbülés suhant át. Felállt, kezébe fogta a könyvet, biccentett, és kiment. Nem értettem. Mi a baja ezzel a könyvel? Kíváncsi voltam, de inkább nem keresgéltem a válasz után. Inkább elmentem fürdeni, majd lefeküdtem aludni.
Elég könnyen elbírtam, pedig nagyon rossz alvó vagyok. Mindig gondolkodom, és ezek a gondolatok kiűzik a fejemből az álmot. Most mégis sikeresen elaludtam. Másnap reggel, szokásom szerint már 7 órakor frissen, és fiatalosan láttam neki a könyves polcokon heverő könyvek tanulmányozásának. Miután mindegyik kódolva volt, persze sokkal könnyebb, percek alatt megfejthető kóddal, kimentem a szobámból, hogy megkereshessem a mesteremet. Kicsi aggódtam, hiszen köztudott volt Halálszárnyról, hogy imád aludni. Sokáig. Féltem, hogy talán felébresztem. Nem volt kedvem felzaklatni már kora reggel. Néha nagyon félelmetes bírt lenni. Sőt, biztos, hogy nem csak ritkán… 
Amikor beléptem az előszobába, nagy meglepetésemre ott ült és azt a könyvet nézegette, amit én próbáltam tegnap este dekódolni. Amikor felnézett, és meglátott, könnyed mosoly futott át az arcán. 
-Hogy aludtál? 
-Köszönöm, nagyon jól. –vetettem rá én is egy friss mosoly, csak, hogy ezzel is kimutassam azt, mennyivel jobban ki vagyok pihenve, mint ő. Nem, mintha rosszul nézett volna ki, semmi ilyesmiről nem volt szó. Ugyanolyan férfias volt, mint tegnap, csak most a szemei fáradtak voltak, és nem csillogtak annyira. Valami nagyon megviselte este óta. 
-Jól vagy, mester? –én magam is meglepődtem, mikor meghallottam ezt a kérdést a saját szájamból. Ráadásul Halálszárny még azt a mérhetetlen gyengédséget is kihallotta a hangomból, amire pedig nem igen fűlött a fogam. 
-Én? –tényleg döbbenten nézett rám. Minden nő a lábainál hevert ugyan, de nekem úgy tűnt, hogy nem igen szoktak törődni vele az ágyon kívül. Meg ő sem velük. 
-Van itt más is, akihez intézhettem volna a kérdést? –mondtam enyhe gúnnyal a hangomban. De elharaptam a mondat végét, megijedtem, hogy talán ezzel az éllel megbántottam. Tévedtem. Egyszerűen vágott egy grimaszt. 
-Nincs. Nem, nincsen semmi bajom, csak nem aludtam. 
-Akkor vegyél be egy kis maftalt. Az, jót tesz fáradság ellen. –bíztatóan néztem rá. Közben, pedig azon gondolkodtam, hogy vajon miért hazudott nekem. Egy nekris, 3 hónapig is elbír lenni alvás nélkül. Hogy, hogy Halálszárnyt ennyire megviselte? De nem is biztos, hogy erről van szó. Talán valami rossz hírt kapott… Ekkor kopogást hallottam az ajtón. Halálszárny elfintorodott. 
-Ez biztos a húgod. –bosszús volt a hangja. 
-Gwineth? Nem úgy volt, hogy csak délután jöhet? –nem lehet igaz, hogy egy reggelt sem vészelhetek át a húgom! 
-De, csak aztán Alextrasza meggyőzött, hogy legalább reggel már had jöhessen. Ezért is vagyok fent már ilyen korán. –ekkor felállt az asztaltól, és bement a szobájába a könyvet eltenni. Így rám maradt az a megtisztelő feladat, hogy kinyithattam az ajtót a húgom előtt. Nagyon hízelgő feladat, mondhatom. Mikor meglátta, hogy én nyitok neki ajtót, rám vetett egy lenéző pillantást, és bejött. Körül nézett, majd mikor mindent megfelelőnek talált, felém fordult. 
-Hol van Halálszárny? –intettem a fejemmel, hogy bent a szobájába. 
–Szólnál neki, hogy jöjjön ki? 
-Persze. –mondtam alázatosan. Pontosan ez a tettetett alázatosság miatt bízta rám minden titkát, annak ellenére is, hogy gyűlölt. 
–Mester! Megjött Gwineth! Gyere ki, mert szeretne üdvözölni téged! –nem nagyon emeltem fel a hangomat, mégis biztos voltam benne, hogy Halálszárny meghallotta. Gwineth izgatottan nézett rám. 
-Tegezheted? 
-Igen. –csak ennyit mondtam, szerényen. Szerettem azt mutatni előtte, hogy én egy szerencsétlen nő vagyok, aki neki a nyomába sem ér. Ekkor Halálszárny előjött a szobájából, és megindult felénk. Bár vagy jó, 1 méterre álltam Gwineth-től, mégis halottam, ahogy a légzése felgyorsul. De ez nem igen meglepő. A húgom minden férfitől gyorsabban lélegzik. Nincs mit ezen meglepődni. 
-Mester, nagyon örülök, hogy megengedted, hogy már reggel eljöjjek hozzád. Bár nem értem, hogy miért nem engem hoztál ide előbb. Catherin nem igazán érdemli meg a te figyelmedet, és... -Gwineth próbált úgy viselkedni, mint egy testvére miatt szégyenkező húg, de nem igazán sikerült neki. Halálszárnynak pedig nem tetszett, az a stílus, amelyikben beszélt. 
-Megengedtem neked, hogy tegezz? -szemei villámlottak. Gwineth zavartan nézett rám. 
-De hiszen Catherin is tegezhet, akkor én miért nem? -úgy nézett rám, mintha hazudtam volna neki azt, hogy tegezhetem Halálszárnyt. 
-Igen, mert neki megengedtem! És mivel nincsen tudathasadásom, kétlem, hogy valaha mondtam volna neked azt, hogy tegezhetsz. Vagy tán úgy gondolod, hogy tévedek? -Gwineth megszeppenve hátrált egy lépést. 
-Nem, nem. Én sosem állítanék ilyet rólad! -mikor meglátta Halálszárny vészesen megvillanó szemét, gyorsan kijavította magát. -Önről. 
-Helyes. Catherin, megmutatnád Gwineth-nek a szobáját? Nekem van még egy kis dolgom. -bólintottam, és elvezettem a húgomat a szobájába. Természetesen agyba-főbe dicsérte a szobát, addig, amíg Halálszárny halló, és látó távolságon kívülre nem került. Akkor aztán szembe pördült velem. 
-Hogy a fenébe csináltad azt, hogy megengedte neked? Nem hiszem el, hogy neked megengedte, nekem meg nem. -dühösnek látszott. Nem szerette, ha valamiben lepipálom őt. Főleg, ha az a valami egy férfival kapcsolatos. 
-Sehogy, csak egyszerűen azt mondta, hogy tegezzem. Inkább parancsolta, mint kérte, hogy őszinte legyek. -Gwineth gyanakodva nézett rám. Nem hitt nekem, ebben biztos voltam. De én nem igen törődtem vele, csak kellemes kipakolást kívántam neki, s elmentem. 
Közben azon gondolkodtam, hogy vajon Gwineth mit szólna, ha kiderülne, hogy a nekrisek újra hordhatják az igazi alakjukat az emberek előtt is. Vajon felvenné az igazi alakját? Valószínűleg nem. Biztos túl ormótlannak gondolná. Pedig, ha valami, akkor a nekrisek igazi alakja nem ormótlan! Gyönyörű, és kecses, tele energiával! Maga a tiszta erő! Tiszteletet parancsoló... Nem, pedig ormótlan! Igazából csak mi hívjuk magunkat nekriseknek. Az emberek más néven ismernek minket. Hm... Á, igen. Sárkányoknak! Illetve így hívtak minket régen. Több száz éve már annak, hogy nem mutatkoztunk emberek előtt. Egyszerű legendának tartanak minket. Ha tudnák, hogy... Persze attól, hogy igazi alakunkban nem mutatkozunk, az még nem jelenti azt, hogy kiszálltunk volna az emberek életéből. Sőt, talán még jobban bele lettünk keveredve. 
Engem az emberek Szárnyas Jótevőként ismernek. Angyalként szoktam emberek között járni, hogy meggyógyíthassam őket, és persze segíthessem őket azon dolgokban, amikben a segítségemet kérik. Ezeken a dolgokon elmélkedtem, mikor hirtelen valakinek neki ütköztem. Riadtan néztem fel, teljesen elfeledkeztem a külvilágról. Halálszárny állt előttem. Érdeklődve tanulmányozta az arcomat. 
-Látom nagyon el voltál merülve a gondolataidban. Remélem nem zavartalak meg. 
-Nem, persze, hogy nem. -mondtam gyorsan, miközben azon gondolkodtam, hogy mit akar tőlem. Nincs olyan, hogy ebbe a nagy előtérbe pont oda álljon, amerre az én utam vezet. 
-Akarsz tőlem valamit mester, vagy csak úgy az utamba akartál állni? -kérdeztem hűvösen, de mégsem bántóan. Ügyeltem a hangnememre. -Igen, szeretnék veled beszélgetni. Ülj le kérlek! -ez inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek. A tegezésre is ilyen hangon "kért" meg. Így hát leültem, pont oda, mint az érkezésemkor. Halálszárny is helyet foglalt, majd egy kis szemlélés után, megszólalt. 
-Kérsz valamit inni? Nem is reggeliztél, gondoltam... -
Igen, kérek. Köszönöm. -tényleg szomjas voltam, de nem mertem mondani. Jól jött, hogy megkérdezte. Így hát kitöltött nekem egy pohár italt, és oda adta. Valami vörös folyadék volt benne, de nem igen törődtem a színével. Fogtam a kupát, és felhajtottam egyszerre az egész italt. Azóta nem iszok vörös színű italt.