Egy egyszerű szoba. Csupán egy gardrób és egy ágy. Semmi más.

A szobám.

Az apró helyiséget gyertyák gyenge fénye világította meg, a fehér függöny szakadtan hevert a földön.

Kicsapódott az ablak, majd óvatosan mászott be valaki, mégis nagy zajjal a földre esett. Meglepetten szorítottam meg a Bloody Roset. A szobát átjárta a vér erős szaga. Kezem megremegett, miközben közelebb léptem hozzá.

 

Zero ágyán feküdtem, ő szótlanul állt az ajtóban és figyelt. Kezemben a tőle kapott fegyvert forgattam, miközben eltűnődve hümmögtem. Óriási erőt adott a kezembe, azonban tudtam, akkor sem lennék képes élni vele, ha az életem múlna rajta. Ezüsthajú társam hirtelen indult el felém, lépteitől meg-megreccsent az öreg parketta. Mielőtt bármit reagálhattam volna, megszorította a csuklómat, majd felhúzott magához. A mellkasának zuhantam, mire karjait óvatosan derekam köré fonta.

 

Agyamat teljesen elöntötte a vér iránti vágy, szinte éreztem, ahogy a fogam belemélyesztem a nyakába, hogy aztán számat ellepje az éltető nedv. Arcom lassan hajtottam nyakához, majd óvatosan végigkarcoltam bőrét, hogy aztán a lefolyó vércseppet lenyaljam.

Talán még sosem esett ennyire jól…

 

Félve néztem rá, azonban ő megnyugtatóan elmosolyodott, majd fogát nyakamba mélyesztette. A hirtelen jött fájdalomtól erősen vállába martam, aztán a fájdalom helyét átvette valami egészen más.

Jóleső sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben kezemmel beletúrtam a hajába, majd szemem lehunyva hagytam, hogy elvegye, amire szüksége van.

 

Nagyokat kortyoltam véréből, nem tudtam leállni. Egy utolsó szörnyeteg voltam. Egy vérszomjas állat. Teste megremegett karjaim közt, mire szorosabban öleltem magamhoz, de nyakától továbbra sem váltam el. Hallottam elgyengült sóhajait, de nem figyeltem rá. Nem érdekelt semmi… Az az íz… megőrjített, elvakított.

 

- Zero – elhúzódott tőlem, mire mosolyogva simítottam végig arcán, majd töröltem le a szájánál lefolyó vért. Bűnbánóan nézett rám, mire óvatosan megráztam a fejem. Óvatosan hajamba túrt, mire várakozva néztem rá.

 

Éreztem, ahogy hűvös teste elernyed, mire ijedten húzódtam el. Szemei csukva voltak, arcán látszott a fájdalom, ökölbe szorított kezéről vércseppek csöppentek a földre.

 

Ajkaim óvatosan érintettem az övéhez, mire meglepett nyögés hagyta el ajkait, majd ellökött magától. Könnyes szemmel néztem rá, azonban mielőtt bármit is mondhattam volna kiszaladt a helységből. A csók valósságát már csak a becsapódó ajtó hangja bizonyította…

 

Teste élettelenül zuhant a földre remegő karjaim közül, nyaka vöröslött az előbbi vérszívásom nyomán…

 

- Yuuki! – izzadságban úszva, remegve ültem fel az ágyamban, majd félve néztem szét. Minden, mint az álmomba. De egyedül voltam.

Elmémből egyszerűen nem tudtam elüldözni az előbbi képeket, folyamatosan Yuuki holttestét láttam magam előtt. A halott Yuukit… Amiről csak én tehettem.

 

Remegve, Zerot szólongatva ültem fel az ágyban, miközben az arcomon könnycseppek folytak végig.

Zero…

Bárcsak…

Zero miért tekint rám úgy, mint egy kislányra…?

Hogy lehet valaki ennyire… áh.

Dühödten indultam el járőrözni, ingerülten csaptam be az ajtómat, majd kiabálva küldtem a szobájukba az estisek társaságára vágyó diákokat.

- Yuuki-chan! – Aido arcán hatalmas mosollyal intett felém, mire inkább gyorsan befordultam a legelső sarkon, majd elsiettem a nappalis kollégium felé.

Nem vágytam a vámpírok társaságára.

Egyszerre tiszteltem őket – mint például Kaname-samát -, szerettem, mint Zerot, vagy épp gyűlöltem és vetettem meg őket, miközben rettegve néztem őket.

Az emberiség szörnyetegei és a világ szépségei egy személyben. Lehetséges ez?

- Yuuki! – erőtlen, fájdalmas kiáltás hallatszott, mire ijedten néztem szét. Ez olyan volt, mint…

- Zero! – rémülten kezdtem el szaladni a hang irányába. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett vele.

 

Folytonos visszatérő, kínzó álmok, aminek mindig az a vége, hogy végzek Yuukival. Ez vajon egy jel lenne…?

Félek.

Félek magamtól.

Az élettől.

Mindentől…

Halkan kopogtak az ajtón, mire értetlenül néztem fel.

Ki az és mit akarhat az éjszaka közepén…?

- Menj el! – kiáltottam ki.

- Zero, én vagyok! – Yuuki gyengéd hangjának hallatán rögtön az ajtóhoz szaladtam, majd kinyitottam. Kíváncsian néztem rá, szemében aggodalom csillogott.

- Mi a baj? – kérdeztem, miközben félreálltam, hogy bejöjjön a szobába. Feloltottam a lámpát, azonban az izzó pár villanás kíséretében kiégett. Felsóhajtottam, miközben intettem Yuukinak, hogy üljön le.

- Én is ezt akartam kérdezni – sóhajtott fel.

- He? – összevont szemöldökkel néztem rá. Nem értettem, mire céloz.

- Kiabáltál… Mi történt?

- Rosszat álmodtam – suttogtam, mire egy elégtelen morgás hagyta el ajkait. Nem volt megelégedve a válaszommal. Felállt az ágyról, majd lassan elindult felém.

 

Félénken haladtam felé, fogalmam sem volt róla, mit is akarok.

- Féltelek Zero – kezem óvatosan az arcára csúsztattam, mire meglepetten felsóhajtott, majd lehunyta a szemét. Olyan gyönyörű volt…

- Yuuki… - átkarolt, közelebb húzott magához. Testünk a másikéhoz simult, éreztem kellemes férfias illatát, ami teljesen elkábított. Bizonytalanul néztem fel rá. Elégedett mosollyal figyelt. Vajon ez is csak egy álom, amiből mindjárt felébredek…?

Lassan hajolt hozzám közelebb, kérdő tekintetét egy másodpercre sem szakította el az én boldogan csillogó szememtől.

Már csak pár centi…

Ajkait lassan az enyémhez érintette, óvatosan, épphogy csak végig simítva azokat. Remegő kezeimmel átkaroltam a nyakát, mikor a falnak döntött és elmélyítette csókunkat.

 

Yuuki elégedett sóhajai olyan boldogsággal töltöttek el, mint talán még semmi. Az a pár perc kárpótolt minden szenvedésemért…

- Szeretlek Zero – suttogta könnyes szemmel, mire elmosolyodtam.

- Én is téged – suttogtam - abban bízva, hogy meg sem hallja -, miközben magamhoz öleltem, majd a következő pillanatban hátrébb léptem. – Menj, Kuran Kaname már biztosan aggódik érted – suttogtam ridegen, majd az ablakhoz sétáltam. Megijesztettek az érzéseim…

 

Értetlenül bámultam Zero után.

- Menj! – Ismételte el, mire könnyes szemmel szaladtam ki a szobából.

Zero te barom!

Egyre kevesebb erőm volt, úgy éreztem, a folyosó közepén fogok zokogva a földre rogyni. Alighogy beléptem a szobámba minden előjött belőlem, elfeküdtem a földön, miközben idegesen csapkodtam a padlón. Teljesen eluralkodtak fölöttem az érzéseim.

Kétségbe estem.

Most mi lesz…?

Zero te… Ostoba. Kuran Kaname a nyomodba sem ér…

 

Visszafeküdtem az ágyamba, majd csalódottan bámultam a plafont.

- Yuuki…

Nem igaz, hogy mindig elrontom. Kuran még ebben is jobb…