7. fejezet

-Catherin… Catherin… Catherin! –riadtan ültem fel az ágyban húgom felettébb unszimpatikus hangjára. 
-Hol vagyok? Mi történt? –néztem még mindig dideregve. 
-Mégis hol lennél te ostoba? –nézett rám fellengzősen Gwineth. –Természetesen Halálszárnynál vagyunk. Ami pedig a történteket illeti… Nos, a karjaiban hozott vissza, teljesen át voltál fagyva. –fáradtan bólintottam, mivel arra még emlékeztem, hogy a karjaiban ájultam el a kimerültségtől, no meg a fagytól. Majd hirtelen furcsa érzésem támadt. Ruhában voltam. 
-Ki öltöztetett át? –kérdeztem gyanakodva. Gwineth értetlenül nézett a szemembe. 
-Hogy-hogy ki? Halálszárny ruhában hozott vissza. –éreztem, hogy dühösen megrándul az egyik szemöldököm. 
-Gwineth, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy ide hívod a mestert? –próbáltam türtőztetni a mérgemet, amíg Gwineth bent volt. Majd, mikor percek múlva visszajött, mögötte szokás szerint faarcú mesteremmel, nem bírtam ki, hogy legalább a szemem ne villanjon meg dühösen. Halálszárny láthatóan érezte, hogy nem örülök Gwineth jelenlétének, így valami ostoba ürüggyel kiküldte őt, majd egy csend burkot vont a szoba köré. 
-Hallgatlak. –fordult felém. 
-MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL TE PERVERZ DISZNÓ???!!! –kiabáltam a tőlem telhető legnagyobb hangerővel. –HOGY MERTÉL FELÖLTÖZTETNI, MIKOR NEM VOLTAM MAGAMNÁL??? HOGY VOLT KÉPED KIHASZNÁLNI AZ ÉN SZERENCSÉTLEN HELYZETEMET, AMINEK TERMÉSZETESEN SZINTÉN TE VOLTÁL AZ OKOZÓJA??? –itt egy pillanat alatt befejeztem a szóáradatomat, mivel nem láttam értelmét a folytatásnak. Halálszárny ugyanis egy csepp érdeklődést sem mutatott irántam, legalábbis nekem úgy tűnt. Ám miután megszólaltam, rá kellett jöjjek csupán leakadt a második mondatomnál. 
-Miért, ha magadnál vagy felöltöztethetlek ezen túl? –erősen rá haraptam a nyelvemre, amiből pillanatok alatt ömleni kezdett a vér. Na tessék! Ha megpróbálom visszafogni magamat, abból is baj lesz. 
-Nem, úgy sem. Az előbbi mondatommal arra szándékoztam mutatni, hogy egyszerűen semmi közöd az én testemhez, úgy hogy próbáld magadat távol… 
-Nyugi, csukva volt a szemem. Egyébként is, mit nézzem a te testedet, amikor ezerszer jobb nők kaparják a küszöböt, csak hogy egy éjszaka erejéig velem lehessenek. Nekem nincsen időm arra, hogy neked udvarolgassak, meg tegyem a szépet. Nem vagyok romantikus alkat, és semmi kedvem a bizonyára már réges-régen ripityára tört lelkedet, meg önbizalmadat szilánkonként helyre tenni. Nekem ehhez nincs türelmem. Meg aztán a végén az is kiderülne rólad, hogy érintetlen vagy, és akkor biztosan abból állna minden egyes percem, hogy meg győzzelek, nem kell félned tőlem, nyugodtan búj velem ágyba. –néztem pár percig, mire eljutott az agyamig az, amit az előbb mondott. Egy kicsit felkaptam a vizet, de higgadtan megpróbáltam válaszolni. 
-Hidd el, tisztában vagyok vele, hogy nem vagy romantikus alkat. Elég rád nézni, és ezt már tudja is az ember. Ezt mondanod sem kellett volna. A lelki állapotom nem tartozik rád. És, csupán hogy én is megnyugtassalak, már nem vagyok szűz. –itt abba akartam hagyni, de hirtelen eszembe jutott valami. –mond csak mennyit, gondolkodtál te ezen? –ő elhúzta a száját. 
-Van jobb dolgom is, mint hogy körülötted forogjon minden gondolatom. És hidd el, megnyugodtam, amiért nem vagy még szűz. Így a közel jövőben egyszerűbb dolgom lesz. Ami pedig a lelki állapotodat illeti… Szerintem igenis van hozzá közöm. Végül is, ha nem vagy nyugodt lélekben, akkor ne is várd el, hogy ügyesen végzed majd el a kiszabott feladatokat. –idegesen rángatózni kezdtek a szemöldökeim, de mielőtt mondhattam volna bármit is, megint szédülni kezdtem, és elájultam…

*

Mikor kinyitottam a szememet, az első dolog amit megpillantottam, egy jég hideg szürke szempár volt. Ijedten ültem fel, ezzel majdhogynem lefejelve mesteremet. -
Neked folyton az én karjaim között kell elájulnod? –csúnya pillantást küldtem rá, mire elhallgatott. Kelletlenül vettem észre, hogy eddig mesterem ölébe fektettem fejemet. 
-Hidd el, nem szándékos. Azt hiszem csúnyán megbetegedtem. –nyúltam kelletlenül égő torkomhoz, és ijedten észleltem, hogy a nyirokmirigyem óriásira dagadt. Már csak ez hiányzott! 
-Most, hogy jobban belegondolok annak idején azért halt ki azon a bolygón az élet, mert valami mérgező anyag került a vízbe… -hallottam magam mögül mesterem kimért hangját. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Hirtelen megfordultam és letepertem mesteremet az ágyra. Így persze én kerültem felülre, és mit ne mondjak, normális körülmények között, sosem hajoltam volna ilyen közel egy férfihez, főleg nem Halálszárnyhoz. De ez most nem volt normális körülmény. Most dühös voltam, mégpedig az alattam gúnyosan mosolygó férfira. 
-Hogy mit mondtál? Mérgezett volt a víz, amiben jó fél órát úsztattál? –kérdeztem különösen metsző hangon. De mesteremnél ez nem sokat ért. Ugyan olyan kényelmesen húzta mosolyra száját, mint eddig bármikor. 
-Hú de komolyak lettünk hirtelen! –jegyezte meg ironikusan, és látszott, hogy rohadtul élvezi ezt az egészet. Na jó, lehet, hogy csak azt, hogy rajta fekszem. 
-Én eddig is komoly voltam, te voltál az, aki viccesre vette ezt az egészet. –sziszegtem dühödten. Ekkor azonban hallottam, hogy elfordul a kilincs. Ijedten legurultam a mesteremről, akinek láthatóan ez nem tetszett, de beletörődően felállt az ágyról, pont időben, hiszen két személy lépett be az ajtón. Az egyik az én gyűlölt húgocskám, a másik pedig… Nem lehet! Hisz ez! 
-Kawazo! –suttogtam megtörten, hiszen az én régi kedvesem állt az ajtóban. Az első, és egyenlőre az utolsó férfi az életemben… Ő meleg mosollyal nyugtázta meglepetésemet, majd Halálszárnyra ügyet sem véve odasietett hozzám, és szájon csókolt.