17. fejezet

-Mi lényege ennek? –kérdezte mesterem, miután megbizonyosodott róla, hogy ezt a lábfejét nem éri kínzó támadás. 
-Ma már eltunyult a lábunk, lábbeliket hordunk, ezzel lazítva lábfejünk izmait. Azzal, hogy így masszírozom a lábujjaidat azt az emlékképet villantom fel képletesen az ujjaidban futó idegek számára, mintha mezítláb járkálnál és a fű becsusszanna a lábujjaid közé. –magyaráztam remélve, hogy megértette. 
Egy kis csönd következett, majd mesterem értetlen hangja. 
-Én se szeretek nosztalgiázni, akkor a lábujjaimnak minek kell? –olyan őszintén kérdezte, hogy nem bírtam visszafojtani a rám törő nevetést. 
-Tudod mit? Maradjunk annyiban, hogy jót tesz az idegeidnek, ha ezt csinálom… -mondtam végül, továbbra is rázkódó vállakkal. 
Mesterem nem méltatott válasszal, így tovább fojtattam csendes munkámat, majd visszatértem a jobbhoz, immár a lábszárával törődve. A szíve irányába masszíroztam, ezzel is javítva a vérkeringést. Nem kell kérdeznie, magamtól is magyarázni kezdtem mesteremnek, hogy miért csak a feje felé mozgatom kezemet. 
-A vérkeringést segíti, ha a szív irányába masszíroz a kéz. Mivel… 
-Mivel a szív irányába megy a vér. Ennyit én is tudok… -felelte álmos hanggal mesterem, mire egy érzékenyebb ponton megnyomtam a lábát. Jelen esetben az achilles ínre mértem egy fájdalmas bökést. 
-A fenébe, ezt meg minek kellett? –kapta el újfent a lábát mesterem. 
-Mert már majdnem elaludtál! 
-A masszírozás nem azért van, hogy lazíthasson a páciens? –kérdezte morcosan mesterem, miután visszaszolgáltatta nekem lábát. Én kuncogtam. 
-Nem tudom miért találod ezt olyan átkozottul viccesnek. 
-Nem találom annak. Téged talállak viccesnek. Mikor álmos vagy, igazán szórakoztató bírsz lenni. –mondtam vigyázva arra, nehogy sértő legyen a hangnemem. 
-Miért, általában nem vagyok szórakoztató? –kérdezet vissza megjátszott sértettséggel. 
-De, mindig az vagy! -nevettem el magamat. Ő nem nevetett, csukott szemmel élvezte (legalábbis remélem, hogy élvezte!) masszírozásomat. Csöndben voltunk egészen addig, mígnem végeztem mindkét lábával. Ekkor lenyúltam a két tálért és feltettem őket az ágyra a rongyokkal együtt. Halálszárny gyanakvó tekintettel nézte azokat. 
-Mikor ezeket meglátom olyan érzésem támad, mintha a saját kínzótermemben levő eszközöket látnám. -mondta nyelve egyet. 
-De hisz ez csak két tál víz! -értetlenül mosolyogtam rá, mire morgott valami olyasmit, hogy neki akkor is kínzóeszköznek tűnnek. Már csavartam ki a hideg vizes rongyból a vizet, mikor eszembe jutott, hogy mit is mondott az előbb. 
-Szóval tényleg van kínzókamrád. -hangom szomorúan csengett. 
-Van. A kínzásra várók nagy része bűnöző ember. -talán megnyugtatásként szánta, de engem akkor is undorított már csak a gondolat. 
-Még is csak embereket kínzol. -mondtam a rongyot visszamerítve a hideg vízbe. 
-Férfiakat, és gyerekeket. De nőket nem. -a rongy, melyet közben újból kiemeltem a vízből, hangos csobbanás kíséretében találkozott újból az edény tartalmával. 
-Gyermekeket??? -kérdeztem, miközben úgy éreztem arcon vágtak. 
-Igen, azokat. Ezek után gondolom nem csodálod, hogy mikor az én lelkem irányított, gyermeket bántottál először. 
-Nem, most már nem csodálom... -feleltem elfúló hangom, miközben a hideg vizes rongyot szétterítettem mesterem mezítelen hátán. 
-Tudod, hogy ez nagyon hideg? -rossz kedvem továbbra is kitartott, így nem tartottam elítélendőnek, hogy az edényből még jó adagot mesterem hátára öntöttem. 
-Ezt most direkt csinálod? 
-Nem. -feleltem ironikusan. -Legalább megtudod milyen érzés volt, mikor úsznom kellett abban a tóban. 
-Most vágsz vissza igaz? -lekaptam róla a hideg vizes rongyot, és a forrót terítettem rá ezúttal. 
-Hééééééééé!!! 
-Sajnálom. -mentegetőztem. -De ez szükséges. 
-Egy cseppet sem sajnálod. És egyáltalán mi a fenére jó ez azon kívül, hogy hol lefagy, hol pedig leég a bőröm? -újból a hideg rongyot tettem vizes hátára. 
-Idegrendszert frissíti. -mondtam továbbra is sötét arccal cserélve a vizes anyagokat. 
-Hogyan? 
-Mikor hideg víz ér, akkor az idegrendszernek összekell húzódnia, tartalékokat felhasználni. Mikor meleg ér, akkor gyorsan engedniük kell, hogy leadhassák a keletkezett hőt. Azzal, hogy egymás után gyorsan váltogatom a hátadon ezt a két hőmérsékletet, javítom a rendszer gyorsaságát, és hatékonyságát. -abbahagytam a gyolcsok cserélgetését, a tállal együtt letettem őket a földre. 
-Értem. De igazán kihagyhattad volna. Nem is érzem a hátamat. 
-Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyavalygós vagy. -ráztam fejemet, miközben helyet foglaltam mesterem dereka mellett. 
Mindkét hüvelykujjamat párhuzamosan a gerinc oszlopával helyeztem el, tenyeremet elfektetve a hátán. Majd erősen a tarkója irányába végighúztam tenyeremet. Csak függőleges mozgást végeztem mindkét kezemmel, és éreztem ahogy néha megroppan a háta. Majd tenyeremet ezúttal keresztbe raktam rá gerincére, és úgy kezdtem el feszegetni a bőrt. Ezt csináltam jó ideig, majd újból megismételtem az első mozdulatsort. Eztán ütögetni kezdtem mesterem hátát, majd visszatértem újból az első mozdulathoz. Ezt így csináltam végig. Hol erősebb terhelésben részesítettem a hátat (ütögettem, vakartam, húzogattam, feszítettem) utána pedig kisimítottam egy laza mozdulattal (az első kéz mozdulattal). 
Jó sokáig csöndben voltunk, majd szöget ütött fejemben egy kérdés, amit természetesen nem bírtam magamban tartani. 
-Mester, mit csinálsz, hogy ennyire szeretnek a nők? 
-Mit érdekel? -mesterem hangja fáradt volt, de éreztem a kíváncsiságot is benne. 
-Csak érdekel. 
-Csak szeretnek. -jött erre egy semmittevő válasz. Érezhette, hogy nekem ennyi nem elég, ezért még kiegészítette egy továbbra sem fontos válasszal. 
-Nem teszek érte semmit. Meglátnak, és elalélnak. Te vagy a második nő, akiért meg kell dolgoznom. -felcsillantak a szemeim. 
-Ki volt a másik? -mesterem teste megfeszült, izmai kidagadtak, és dühös káromkodás hagyja el a száját. Pár perc után összeszedte magát, és válaszolt. 
-Egy nő. Lényegtelen. -mondta végül kifejezetten dühös hangon. 
-Akkor azt mond el, hogy mivel sikerült elbűvölnöd őt. -egy kis ideig csönd lett. 
-Miért áruljam el neked? Akkor kevesebb esélyem lesz nálad. 
-Megígérem, hogy egyszer lefekszem veled. -mondtam végül csábos hangon, olyannal, amit egyszer Nozdormu ágyasától hallottam. Hatott. 
-Rendben! -láttam, hogy fogai kivillannak. 
-A legfontosabb, hogy tudjak a szavak embere lenni. A nők sokkal jobban felizgulnak a szavaktól, mint egy meztelen férfi látványától. Tudod te jól, hogy miért. -nos, nem feltétlenül, de hagytam had beszéljen tovább. 
-Fontos, hogy ne egyszerű mondatokkal fejezzem ki magamat, hanem bőbeszédű legyek, olykor úgynevezett nagy szavakat használva, amik felkelthetik egy nő érdeklődését. Dicsérni kell benneteket, de nem úgy, hogy nyíltan megmondom: gyönyörű vagy! Hanem kiegészítőket kell dicsérni, hajat, szemet, szájat. Vagy akár lábat. Hízelegni kell. És figyelni az érzéseitekre. Azt hiszem lényegében ennyi. 
-Értem... -feleltem kezemet levéve hátáról, és már indulni készültem. Fel kellett még dolgoznom, amit most mondott. Hogy ezekből miket csinált velem kapcsolatban is, és mit nem. 
- És nem kapok csókot? -kérdezte kezét derekam köré kulcsolva. 
-Nem. -feleltem ellentmondást nem tűrő hangnemben. 
-Inkább aludj, úgy is olyan fáradt vagy.
-Nem vagyok. Adj egyet! -rántott magához erősen, és megcsókolt. Erőszakos csók volt, nem lágy, amilyen legutóbb. Bár élveztem ezt is, kiszakítottam magam öleléséből és elmentem. 
-Ha tudsz aludj a hasadon. Így könnyebben ellazulnak az izmaid. –már félig becsuktam magam mögött az ajtót, de végül győzött a belém vert udvariasság. 
–Jó éjszakát.