Kagome felébredt. Mindenki őt figyelte. Felállt, megszeppenve vette észre, hogy rajta van Hatami kimonója.
- Kisasszony, parancsol valamit? – kérdezte az egyik bandita
- Tessék? – riadt fel Kagome
- Úrnő, ön a főnök asszonya. –
- HOGY MI?! NEM, FÉLREÉRTÉS! ÉN NEM TUDOM MIT KERESETT AZ RAJTAM, NEM IS EMLÉKSZEM, HOGY KERÜLTEM IDE! – kiabált dühösen a lány.
Ekkor megjelent Hatami:
- Ez a lány nem az asszonyom. Összeesett, ezért fektettem oda. Ha meghalna, nem lenne, ki felszolgálja a szakét. – megint azon a kemény hangján beszélt. – Látom már jól vagy, akkor indulhatunk tovább! -
A kóceráj elindult és megint úgy bántak Kagoméval, mint egy cseléddel. Már jó ideje mehettek. Egy démon csapott le rájuk. Már szinte mindenkit leterített, mikor a vezér. Levágta a fejét. Ezzel vége volt, de mindenki súlyos sérüléseket szenvedett. Kagome végignézett a bandán, akik félholtan hevertek a mezőn. Nem tudta mit tegyen, végül úgy döntött ellátja a sebesülteket. Majdnem végzett, már csak Hatami volt hátra. Odalépett hozzá, letérdelt mellé, bekötözte a sebeit. Az a kezéhez kapott. A lány ijedten nézett a szemeibe.
- Miért? – kérdezte szaggatottan.
Kagome nem válaszolt. Miután végzett leverte láncait Hatami kardjával, felkapta táskáját, és elindult. Nem tudta merre megy, vagy hová lyukad ki, csak ment, ment magabiztosan.
Egy tópartra ért. Gyönyörű látványt nyújtott. Madarak repkedtek mindenfelé, mókusok játszadoztak a parton. Nagyon fáradt volt már így lefeküdt. Nyomban el is aludt.