20. fejezet

Ráérősen öltöztem, miközben a tegnapi utazáson gondolkoztam. Halálszárny bár kissé megilletődött a seb láttán, de úgy tűnt tud róla. De hogy tudhatna róla, mikor rajtam nincs seb? Még csak idő utazni sem tudott míg el nem mondtam neki hogyan kell. Unottan tükröm elé telepedtem, hogy megfésüljem hajamat. Szótlanul tépkedtem ki a csomókat hajamból, majd ráeszméltem, hogy nem az néz vissza rám a tükörből, mint akinek kéne. A hajkefe kiesett a kezemből. Dermedten bámultam magamat. Megragadtam a hajam és szemügyre vettem. Szóval nem csak a tükör káprázik… Tényleg fekete a hajam!!! Hosszú, göndör hajszálaimról ismét a tükörre emeltem pillantásomat és közelebb hajolva nézegettem magamat. Makulátlan fehér bőr, éjfekete haj, vérvörös szemek. Visszagondoltam arra a hologramra, amit Halálszárny mutatott nekem nem is olyan régen. Bár külsőleg hasonlítottam rá, mégsem voltam ugyanaz. Ugyan fagyos szépségű volt arcom, szememből nem sugárzott az a lenézés és megvetés, mint a hologramnál. És nem is éreztem kényszeres vágyat a gyilkolásra. Megidéztem annak a kislánynak a hologramját, akit annak idején ebben a testben meggyilkoltam, de továbbra sem akaródzott vérszomjas szörnyként rátámadni. Értetlenül néztem az arcképemet. Ű-MESTER!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! –kiáltottam értetlenül és kissé kétségbe esve. Azonban elfeledtem, hogy Gwineth azóta bizonyára hazaért, hogy mesterünk elküldte őt egy bizonyos Deaban-hoz egy levéllel. Így kissé elvörösödve a szégyentől néztem rá, mikor álmosan és dühösen benyitott az ajtón. 
-Mi a fenének ordibálsz hajnalok hajnalán? Attól, hogy te korán kelő vagy, nem kéne másokat is felzargatnod, te kis… 
-Gwineth! –reccsent mesterem hangja valahonnan az előszobából. Húgom összerezzent még mielőtt kimondhatta volna rám azt, amit szeretett volna. 
-I-igen mester? –kérdezte megszeppenve húgom. 
-Mióta vagy te a nővéred mestere? Csak mert nekem úgy rémlik, hogy mestert kiáltott, nem pedig Gwineth-et! –ebben a hangnemben érezni lehetett, hogy mennyire nyűgös és haragos a felkeltése miatt. Gwineth még habogott valami magyarázat félét és, hogy elmegy meglátogatni az egyik „jó barátját”. Mikor már biztosak lehettünk benne, hogy elment, mesterem fortyogva a dühtől belépett a szobámba. 
-Nos, mi a fenének zargattál fel ilyen korán? –kérdezte acsarogva. Majd mikor végre felém fordult lélegzete elakadt. 
-Ezt magyarázd meg! –feleltem enyhén remegő hangon. Megrendített, hogy máshogy nézek ki és hogy ösztöneim teljesen mások lettek, mást akartak, nem pedig azt, amit én általában. Idegesített, hogy akaratlanul nagyobb vonzalmat érzek Halálszárny iránt, mint eddig valaha. Más színben láttam a világot. 
–Nos? Hová lett a hatalmas magyarázós készséged? –Halálszárny hosszú ideig nézet rám, majd lehajtotta a fejét. Csendesen mosolyogni kezdett. 
-Latharan… -mondta megvetően és gunyorosan. 
-Hogy ki? –annyi eszem volt, hogy felfogjam: egy nevet mondott. Furcsa hangzása volt, nem szokványos és kissé maradinak tűnt számomra. Halálszárny hangomra felnézett és fürkészőn a szemembe meredt. Olyan sokáig nézett, hogy kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. Mikor ezt észrevette elégedetten hunyorított, majd válaszra méltatott. 
-Valaki, akinek hajdan az volt a dolga, hogy megakadályozzon a gyilkolásban. Jól végezte dolgát, énem kedves felének számított, de mikor téged teremtettünk eldobtam magamtól, hogyha szükséges, téged óvjon a felesleges mészárlástól. Azt hiszem csak a közelemben sikerült felszínre vergődnie magát. Latharan minél szelídebb, annál jobban szereti kezébe venni az irányítást. 
-Vagyis? –érdeklődtem fanyar képpel bámulva mesterem férfias arcvonásait. 
-Nyomd el magadban, különben átveszi tested felett az uralmat. 
-Mégis, hogyan csináljam te észlény? –kérdeztem ingerülten. Olyan pillantással nézett, hogy megfagyott bennem a vér. Erősen koncentráltam és szinte éreztem, ahogy hajam megezüstösödik, szemem zöld lesz. 
-Így. –jegyezte meg epésen mesterem. 
–Egyébként hány óra? –kérdezte zsémbesen. Vigyor terült el arcomon. 
-Biztos elmúlt már 10, úgy hogy nem szidhatsz le. Egyébként is, 9-ig szoktál aludni. –morcosan tekintett rám, majd kivonult a szobámból. Azt hiszem megsértettem… Leragadtam egy könyvet az egyik polcról és kimentem zsákmányommal az előszobába. Kényelmesen végigterültem a sokat használt, mégis tökéletes állapotban lévő kanapén és olvasni, illetve fordítani kezdtem a könyvet. Fél óra elteltével mesterem valamivel jobb hangulatban kibattyogott a fürdőjéből és szórakozottan nézett rám. Épp akkor néztem fel a lapról, így láttam, hogyan mér végig. Hátborzongató mégis kellemes pillantással. Letettem a könyvet és helyet foglaltam szokásos helyemen az asztalnál, ahogy ő is szokása szerint velem szemben leült. Percekig csak szemeztünk, egyikünk sem tudta mit mondhatna. Halálszárny végül megunta a csendet és megszólalt. 
-Mire jutottál a tegnapival kapcsolatban? –kérdezte, rákönyökölve az asztalra. Nem siettetett a kérdéssel, így én sem siettem el a választ. 
-Nem is tudom… Továbbra sem tartom jó ötletnek. –mondtam vállamat megvonva, miután nem találtam a szavakat. Egy idegborzoló mosolyt kaptam cserébe, de választ nem. 
–Mond… Mit szólsz hozzá, hogy… a jövőben… -akadoztam, magam sem tudom miért. Talán mert belegondolnom is furcsa volt, hogy én és ő.... 
-Szerelmesek leszünk? –fejezte be helyettem Halálszárny. Az asztal szélét vizsgálva bólintottam, nem mertem a szemébe nézni. 
–Belegondolni is furcsa. –elvörösödtem, mikor hangosan kimondta azt, amire én gondoltam. 
–Úgy értem… Mi ketten… -mintha maga Halálszárny is nehezen találta volna a szavakat. Erre a tényre felnéztem. Halálszárny le nem vette volna rólam a szemét. Úgy nézett, mintha én lennék az egyetlen támasz az életében, mire újfent elpirultam. 
-Szerencse, hogy mivel jártunk ott, nem történhet már meg. Egyébként is… Ahogy te mondtad: furcsa lenne. –mondtam alig hallhatóan. 
-Igen. Ugyan tényleg te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, akit valaha láttam és megdobogtatod a szívemet… Talán tudnék veled együtt élni, de azt kétlem, hogy szeretni is tudnálak. –mondta Halálszárny. Mikor belenéztem azokba a szürke szemekbe, őszinteséget láttam. Hirtelen elmehetett az eszem, mert olyat mondtam, amitől már a mondat elején felállt a szőr a hátamon. 
-Én biztos, hogy tudnék veled együtt élni. És nem csak mester-tanítvány kapcsolatban. –ráharaptam az alsóajkamra, úgy vártam felszegett fejjel mesterem válaszát. Halálszárny ajka szétnyílt a meglepettségtől. Átnyúlt a széles asztalon és megragadta mindkét karomat. Olyan természetfölötti erővel rántott át a másik oldalra, hogy még érzékelni sem volt időm, vagy egyáltalán érezni, hogy hogyan is történt. Ott álltam, hátammal a falat támasztva mivel mesterem odaszorított. (megjegyzem Halálszárny székének támlájától fél méterre volt a fal) Közel jött hozzám, mire gyomrom összeszűkült. 
-Ezt őszintén mondtad? –kérdezte megragadva államat. 
-Csak annyira, amennyire te! –mondtam, a lassan arcomhoz tartozó pírral. Halálszárny lágy elégedettséggel nyugtázta válaszomat, majd csuklóimat a fejem felé szögezte balkarjával. Egy pillanat erejéig ellent akartam neki mondani. De aztán felrémlett, hogy mit is mondott nekem jövőbeli másom: „Ha jól sejtem és tényleg abból az időből jöttetek, mint amire gondolok, akkor hamarosan lesz egy remek alkalmad arra, hogy önszántadból lefekhess Halálszárnnyal. Fogadd el! Különben évekig fogsz szenvedni amiatt a döntésed miatt. Higgy nekem!” 
Bár gyomrom hullámzott, mint egy viharos tenger, engedtem, hogy jobb kezével fenekem alá nyúljon és megemeljen. Önkéntelenül dereka köré fontam lábaimat. Egy pillanatig nézett, meg akart bizonyosodni. Mikor látta rajtam, hogy ezúttal nem utasítom el, megcsókolt. Gyomrom ugrott egyet a kellemes érzéstől. Lehunytam a szememet. Átengedtem magamnak a kellemes érzések hullámát. Testem hozzányomódott az övéhez. Már a nyakamat csókolgatta, keresgélve, korántsem olyan magabiztosan, mint a jövőbeli Halálszárny a jövőbeli Catherin-ét. Éreztem ahogy jobb keze felcsúszik derekamra, megcirógatva bőrömet. Hirtelen mindketten megrezzentünk. Valaki megjelent a hátunk mögött. Az első rémült gondolatom Gwineth volt, de aztán rá kellett, hogy jöjjek: ez túl erős aura ahhoz, hogy a húgomé lehessen. Mesterem fejét az érkező felé fordította, de semmi kincsért el nem engedett volna. Én is szemügyre vettem a kanapé mellett ácsorgó nőt. Magas volt, fekete haja nyíl egyenesen omlott lapockájára. Hihetetlenül sötét szemét ránk szegezte és bár cicababa alakján nem látszott, szemén láthattuk, hogy bűntudata van a hirtelen ránk törés miatt. Kezében egy fekete mappát tartott. 
-Elnézést a zavarásért, de… 
-Elnézést??? Deborah, legszívesebben kitekerném a nyakadat, kibeleznélek és… -mesterem elhallgatott, homlokát nyakhajlatomba fektette. Éreztem rajta az idegességet, csak testközelből érzékelhetően reszketett, jobb kezével derekamat szorította, míg bal kezével elengedte kezeimet. 
-Maga mondta, hogy ma jöjjek! Azt mondta, hogy 10 után bármikor... –mentegetőzött a nő ijedten. Látszott, hogy megcsapta urának dühe. Halálszárny szeme dühösen szikrázott, miközben újra a nő felé fordult. 
-Honnan tudhattam volna, hogy éppen ma, éppen ebben az órában sikerül idáig eljutnom Catherin-nel??? –kérdezte enyhe kétségbe eséssel mesterem. Úgy tűnt nagyon szíven ütötte, hogy megzavartak minket. 
-Elnézést! Mikor jöjjek vissza? –kérdezte szemét forgatva a „látogató”. 
-15 perc. Ha késel nem gond, de hamarabb semmiképp ne gyere. –a nő elment. Testem görcsben állt, egyszerűen képtelen voltam ellazulni, pocsékul éreztem magamat. Durván 2 percig álltunk, miközben Halálszárny teste dühösen rázkódott. 
-Engedj el. –kértem gyengéden, ajkammal csókot nyomva homlokára. Csak még elkeseredettebb szorítást kaptam. 
-Nem akarlak! Nem tudlak! Kellesz! Értsd már meg! –hangja most tényleg olyan volt, mint egy játéktól megfosztott… Nem, mintha a legszeretettebb lénytől megfosztott kisgyermeké. Ennyire…Vágyna rám? Döbbenten néztem gyöngyöző homlokú mesteremet. Lábaimmal elengedtem a derekát és lecsusszantam a földre. Elengedett. Néztem azokat a lelombozódott szürke szemeket. Láttam, hogy csak kevesen múlik, hogy rám ne vesse magát. Hálás csókot adtam neki, majd befordultam a szobámba. Végig éreztem az utánam epedező, vágyódó tekintetet…