„Még… még egy kicsit… még egy kicsit… ne most add fel… Már csak… már csak pár lépés és…” Így buzdítottam magam, fáradtan szelve a sűrű erdőt, de éreztem, hogy lábaim lassan felmondják a szolgálatot. „Gyerünk… mindjárt ott a cél…” De mégis hol? Mi is volt a célom? Már nem emlékszem, csak futottam, bele a nagyvilágba, arra vitt az utam, amerre a szél fújt. Mindig is így éltem, mindig úton voltam.

***

Az út pora felkavarodott, ahogy a farkas elbotlott kimerült lábaiban és elcsúszott, végighorzsolva az oldalát. Hófehér bundája most koszosan mozgott le-fel, légzésének szapora, egyenetlen ütemére.

***

„Állj fel… tovább… kell… menned” Ziháltam, próbálva lábra állni, de nem ment. Végtagjaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Tehetetlenül feküdtem a földön, hallgatva szívem zakatolását, mely majd’ kiugrott a helyéről. Egyre gyakrabban pislogtam, tudtam, nem szabad hagynom, hogy végleg lecsukódjanak szemeim… nem aludhatok el, mert…

***

A fehér szemhéjak még egyszer erőtlenül felnyíltak, s végleg lezárultak. A farkas eszméletét vesztette. Egy portyázó falka járt a közelben. 
- Érzitek? – torpant meg az egyik 
- Nem? Mit? – állt meg mellette az egyik társa. 
- Idegen farkas szagát érzem. Szagolj bele a levegőbe! 
- Hm – emelte feljebb fejét, és mélyet szippantott – már érzem én is. Megnézzük? 
- Meg –bólintott a másik és a falkát otthagyva elindultak. Nem messze, meg is találták az ájult állatot. Pár percig vizsgálgatták, hogy mi baja lehet, él-e még, aztán abban egyeztek meg, hogy elviszik a táborhelyükre, és majd a falkavezér megmondja, hogy mit tegyenek ezután. A vezető szavai ekképp hangzottak: 
- Maradjon, amíg fel nem épül, utána útjára bocsátjuk. Vigyétek egy száraz, védett barlangba és szóljatok az unokámnak, hogy viselje gondját. Remélem, hogy nem veszi zokon a kérésemet – s elballagott, otthagyva a fiatal falkatagokat. 
Egy-két nap elteltével már látszott a fehér farkason, hogy rendbe fog jönni. Már nem volt eszméletlen, de még mindig mélyen aludt. A horzsolt sebei miatt kicsit be is lázasodott. A 2. nap délutánján kezdett magához térni, bár láza még mindig nem csillapodott.

***

Ahogy kinyitottam szemeim, a barlang félhomálya szikrázó napsütésnek tűnt. Hunyorogva, lassan szoktattam szemeim a fényhez. Nem tudtam akkor, hogy pontosan hol is vagyok. Talán meghaltam és a mennybe kerültem? Vagy még élek? Tudatom még nem volt teljesen tiszta, így mikor megpillantottam, azt a bájos női arcot, aki felém emelkedett és aggódva pillantott rám, gondolataim önálló életre keltek, és elhagyták ajkaim. 
- Angyal vagy? – kérdeztem erőtlen, mégis nyugodt mosollyal az arcomon, felkészülve, hogy „igent” mond. 
- Nem – mosolyodott el ő is, és egy vizes ruhadarabbal megtörölte verejtékező homlokomat. 
- De… ebben biztos vagyok – suttogtam a láztól kipirult arccal. 
- Nem – rázta a fejét, nyomatékosítva vele szavait – farkas vagyok, az én falkám tagjai találtak rád 2 napja. Azóta alszol, és lázas vagy. Elláttam a sebeidet, de most ne beszélj, pihenj! – utasított kedvesen. 
- Köszönöm… - fújtam ki lassan a levegőt – a neved… mondd, mi a neved? – hangosítottam fel kérdésemet, hogy értse ő is. 
- Ayame… Ayame vagyok. 
- Értem, szép név egy… angyalhoz – suttogtam szórakozottan és ismét elnyomott a lázzal felforrósított álom.

Folytatás következik!