2. rész By:Kinuye

A fiatal miko, már az alvás szélén lebegett, amikor csengő megszólalt, ezzel felébresztve. Kissé kómás fejjel, elindult a fürdőszobája felé. A mosdó feletti tükörbe belenézett, aztán megrázta a fejét és hideg vízzel megmosdott. Ez igencsak felébresztette, így frissebben tudott ajtót nyitni, mint azelőtt. A küszöb túlsó felén, mosolygó barátnőjét pillantotta meg, aki egy kis invitálás után belépett. Kagome és újonnan érkezett vendége letelepedett a lány szobájában. 
- Kagome, úgy látom nem megy a matekházi. – pillant a szétnyitott könyvre, amiben félig megoldott feladat várta, hogy megoldják. 
- Nem nagyon. – vallotta be. Kicsit kényelmetlenül, de megkérdezte. 
– Segítenél? 
- Persze, ezért vannak a barátok. – felelte megint mosolyogva. Kagome leült a székre és a lány útmutatása után sikeresen megoldotta a feladatot, és nagy örömére, még értette is. A többi matekházit szinte már magától csinálta meg, csak néha kellett segíteni. A fiatal miko vidáman csukta be a könyvet, és hálásan tekintett barátnőjére. 
- Nagyon köszönöm Hitomi, hogy segítettél. – köszönte meg a lány. 
- Nincs mit, bármikor kérdezhetsz tőlem és ha tudok, válaszolok. – felelte jókedvűen, és lehuppant az ágyra. 
– Nincs kedved sétálni egyet? Ma már eleget tanultál, és egy kis kikapcsolódás nem árt. 
- Igazad van, induljunk. – egyezett bele, és újult erővel célozták meg a parkot. A sok fa és a tiszta levegő, már hiányzott Kagomének, és ez a középkori Japánra emlékeztette. Észre sem vette, hogy hol van, csak egy rántást érzett a karján, amitől visszatért a valóságba. Az első dolog, amit látott és hallott, hogy egy kocsi száguld el előtte, néhány centire. A szíve majdnem kiesett a helyéről, amikor ezt felfogta, megtántorodott és ijedten pislogott a barátnőjére. 
- Kagome jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon Hitomi. 
- I-igen, köszönöm. – felelte akadozva, és fülét megütötte egy ismerős hang. A zsebéhez nyúlt, de nem talált benne semmit, ezért ijedten nézett körbe. 
- Ez mi? – érdeklődött a sötétbarna szemű lány, amikor felvett a földről egy üvegcsét, amiben fénylő kövek voltak. 
- A nagypapám adta nekem. Azt mondta, hogy szerencsét hoz, azért hordom magammal. – talált ki valamit hirtelen, amit Hitomi el is hitt. 
– „Az ékkőszilánkok. Inuyasha leszedi a fejemet, ha megtudja, hogy majdnem elveszítettem.” 
- Akkor, vigyázz rá. – adta vissza, mire Kagome gyorsan zsebre vágta. 
– Kérlek, figyelj jobban, mert a végén bajod esik. 
- Rendben. – bólintott és indultak tovább. Nem sokkal ezután, elérték a parkot és leültek a szökőkút szélére. Minden csendes volt, és nyugodt. Egyetlen lélek sem volt most ott, ami feltűnt a mikonak. 
- Hitomi, szerinted nem furcsa, hogy rajtunk kívül, senki sincs itt? – nézett körbe gyanakvóan. 
- Nem hinném. Engem nem zavar. – vonta meg a vállát. 
– Akkor sétáljunk? 
- Hát, jó. – egyezett bele, és miután felálltak, elindultak a fák felé. Már mentek, néhány perce, amikor baljós szél támadt. A két lány megállt, amikor a mellettük álló bokor megzörrent. 
- Rossz érzésem van. – lépett egyet hátra a miko. 
- Nekem is. – követte a barátnője példáját, aztán sietősen a kijárat felé indultak, ami kicsit messze volt. Nem olyan régen mehettek, amikor valami elszállt az orruk előtt. Megtorpantak, és döbbenten tekintettek, amerre a fekete árny elszállt, de meg is bánták. Egy furcsa fekete démon állt mellettük nem messze. Nem lehetett kikövetkeztetni, hogy valójában mi lehetett, de leginkább egy hüllőnek tűnt, mert két gyíkfeje volt, és vörös szemei. Pikkelyek fedték a testét, és hosszú tüskés farka tekergőzött mögötte. Két karja és lába volt, amiknek az ujjain hosszú éles karmok villogtak. 
- Te jó ég, mi a csuda ez? – rémül meg Hitomi, és szája elé rakta a kezét, úgy lépegetett hátra. 
- Egy gyíkdémon. – felelte Kagome, és ő is hátrálni kezdett. 
- Milyen rég várok erre a pillanatra, hogy megszerezzem az ékkőszilánkokat. – mondta a támadó sziszegve, és közeledett a lányokhoz. 
- Nem kapod meg őket. – felelte a miko bátran, de félt. 
- Dehogynem, magadtól adod ide őket, különben…- hallgatott el, és sandán a rémült Hitomira nézett, aztán egy gyors mozdulattal magához rántotta a lányt, ami meg sem tudott szólalni a meglepettségtől. - … megölöm, a kis barátnőd. 
- Hitomi! – kiállt fel, és kétségbeesetten próbálja megtalálni magában a választ, hogy mit tegyen. 
- Kagome. – szólal meg halkan a koromfekete hajú diáklány. A démon, mutatóujján lévő hosszú karmát a nyakához szegezte, és megsértette a porcelánfehér bőr, mire keskeny vércsík folyt végig a nyakán. 
- Rendben, odaadom, csak ereszd el. – adta meg magát a miko, és elővette a szilánkokat. Kis gondolkozás után odadobta a démonnak, aki el is kapta a levegőben. 
- Akkor szépségem, most megöllek. – gonosz mosoly jelent meg mind a két fején, aztán ellökte magától a lányt. Magasba emelte karját, hogy lesújtson. Hitomi, becsukta a szemét, hogy így várja a halált, de az nem akart eljönni. Fél szemmel kikukucskált, de nem látott semmit előtte. Kinyitotta mindkét szemét és körbenézett. A földön körülötte hamu volt. A sötétbarna szemű diák elhátrált a maradványoktól. 
- Ezt én csináltam? – kérdezte a ledöbbent barátnőjét, aki bólintott. 
- Hihetetlen. A démon felgyulladt, mielőtt végzett volna veled. – mesélte el Kagome. 
- Valóban hihetetlen. Mi vagy te? – ugrott a két lány közé egy kutyafülű fiú. 
- Inuyasha, mit keresel itt? – kérdezte a miko, meglepődve. 
- Sokat késtél, és utánad jöttem. – felelte félvállról. 
- Mondtam, hogy sokat kell tanulnom! Miért nem érted meg? Állandóan ott vagyok, mindenből lemaradtam, a végén még megbukok. – világosította fel a féldémont. 
- Nem érdekel! Minél előbb össze kell gyűjtenünk a szilánkokat. – válaszolta emelt hangon. 
- Hogy-hogy nem érdekel? – kelt ki magából Kagome. - Az a te dolgod. Ha összegyűjtöttük a szilánkokat, azt csinálsz, amit akarsz. 
- Mi van, ha addigra 40 éves leszek? Most vannak a vizsgáim és nem 100 év múlva! – ordított a miko. 
- Bocsika, de abbahagynátok? – kérdezte Hitomi félénken. 
- Ne szólj bele, te ostoba! – rivallt a lányra a fiú. 
- Inuyasha, te tuskó! Fekszik! – terült el a hanyou a földön. – Hogy beszélhetsz így egy lánnyal? 
- Kagome, semmi baj. – nyugtatta meg a mikot. 
- Sajnálom Hitomi, hogy veszekedtem ezzel a bunkóval itt előtted. – néz Inuyashára szúrós szemekkel. 
- Nem baj. – felelte mosolyogva, aztán leguggolt a fiúhoz. 
– Jól vagy? 
- Hagyjál! – tápászkodott fel, és leporolta magát a hanyou. 
- Kagome, róla beszéltél ugye? 
- Igen. – bólint. 
- Szerintem, nem olyan goromba, csak ezzel fedi el az igazi érzéseit. – kacsint Kagoméra, aki érti a célzást és kicsit elpirul. 
- Ne mondj ostobaságokat. Ha akarnám, már halott lennél. – ropogtatta meg az ujjait, mire Hitomi felkacagott. 
- Ha akarnád, de nem akarsz. –mosolygott a fiúra. – Kagome, mit is mondtál? Egy kutyadémon ugye? 
- Igen, a legrosszabb fajtából. – sandít Inuyashára. 
- Kagome, te elmondtad neki? – lepődik meg a hanyou. 
- Igen, mert a múltkor látta, ahogy átmenten a kúton. 
- Inuyasha, akkor bemutatkozok. Hitomi Arato vagyok, 17 éves. – mosolyog megint. - Kagome, egyszer én is elmehetek a Középkori Japánba? – kérdezi a lány cicaszemekkel. 
- Rendben. – egyezik bele. – Úgy is ki kell derítenünk, hogy milyen erőd van. 
- Köszönöm. – ugrott a miko nyakába, örömében. 
– Inuyasha, remélem nem baj. 
- Felőlem. – vonja meg a vállát. Hirtelen Hitomi ugrik az ő nyakába is. 
- Köszönöm. – hálálkodik, miután elengedte a fiút, aki kissé vörös arccal bámul maga elé. 
- Induljunk, mert minél hamarabb vissza akarok menni. – fordít hátat a lányoknak, így eltakarva, hogy elpirult. 
- Rendben, menjünk. – egyeznek bele, és elindulnak. Inuyasha a háztetőn közlekedik, a két lány, meg út közben beszélget. Elég gyorsan elérik Kagome házát, ahol Hitomi hazamegy, hogy hozzon néhány dolgot magával.

Folytatása következik…