22. fejezet

Életemben nem éreztem magamat olyan kínosan, mint abban a pár percben. Percekig minden szem rám szegeződött. Azonban az összes szem vörös volt, és az összes haj fekete színben villogott. Mindig is furcsálltam, hogy Halálszárnyon kívül senkinek nem volt szürke szeme. Nem mintha bántam volna. Éppen olyan elragadónak találtam a szemeit, mint ő az enyémet. Ettől függetlenül a sok fekete hajú, vörös szemű nő kényelmetlen látványt nyújtott. Emlékeztettek arra az alakomra, melyet reggel viseltem akaratlanul. Schale védelmezően elém állt. Fenyegető, mégis számomra biztonságot nyújtó volt tekintete. Hisz tudtam, hogy engem úgysem bántana. Mikor a sok nő szemre vette Schale-t, elkerekedett a szemük és izgatott sutyorgásba kezdtek. Éreztem pillantásuk súlyát. Nem akartam Hallszárnyra szégyent hozni ezért kihúztam magamat és felvettem egy mestereméhez hasonló távolságtartó arckifejezést. Ez megtette hatását, mindenki elismerően nézett. Raimor megfogta karomat és vezetni szeretett volna egy velem egykorúnak látszó lány csoport felé, amikor is Schale belé mélyesztette fogait. Raimor egy hangos üvöltéssel válaszolt és elugrott mellőlem. Schale erre hajlandó volt elereszteni a szerencsétlen karját. Egy pisszenést sem lehetett hallani. -
Jól van? -kérdeztem aggódva, mivel láttam, hogy fehér hab lepi el a férfi karját ott, ahol a harapás érte. Ő szemügyre vette a sebet. 
-Fáj, de túl élem. Erős méreg, kénytelen leszek ellenszert kérni a Nagyúrtól. Ha nem teszem egy héten belül meghalok. -morogta halkan. 
-Majd beszélek vele, hogy mindenképpen adjon. -mondtam egy bíztató mosoly kíséretében. Ő megrázta a fejét és meghajolt. 
-Köszönöm, de igazán szükségtelen. Egyébként is, megérdemelném a halált, mert magához merészeltem érni. -mondta megalázkodó hangon. Én csak pislogni tudtam. Olyan elképesztő volt ez nekem! Hogy valaki magázzon, hajlongjon és úrnőjeként tekintsem rám. Eddig senki sem tette ezt. Inkább önöztek. De... Idegesen körbenéztem. Még mindig nem szólt senki sem. Néha suttogást hallottam innen-onnan de ezen kívül semmit sem. 
-Erre jöjjön kérem. -mutatta utat ép karjával Raimor és odavezetett azokhoz a lányokhoz, akik a legnagyobb áhítattal néztek rám. Illetve csak úgy tűnt, hogy áhítattal néznek rám. Amikor közelebb értem észrevettem, hogy sokan (nem mindenki!) sokkal inkább irigyek és dühösek rám. Raimor itt megállt és intett a lányoknak. Azok erre, mint akiket beidomítottak, felálltak és egyszerre hajoltak meg felém. 
-Úrnő! 
-Lányok, foglaljátok le az úrnőt, amíg Deborah vissza nem ér. -mondta Raimor, majd felém fordult. 
-Elnézését kérem, hogy nem mutatom be magát a lányoknak, de sürgősen ellenszer után szeretnék nézni. 
-Csak nyugodtan. -bólintottam, majd mint akit nem is zavar a sok figyelő tekintet, helyet foglaltam egy üres fotelben. Mindenki hallgatott és engem nézett. Már kezdtem meg szokni, így nyugodtan körülnéztem. Hatalmas terem volt, tele apró medencékkel, heverőkkel, fotelekkel és puha szőnyegekkel. A falakat furcsa lámpák világították meg, nem olyanok mint Halálszárnynál. Halálszárnynál (az elején ízléstelennek találtam!) emberi koponyák szolgáltak lámpásként. Bennük olyan rovarok voltak, melyek parancs hallatán világítani kezdtek potrohukkal. Hasonlóak voltak az emberek által ismert szentjánosbogarakhoz, de merőben máshogy néztek ki. Legalább 8 centisek voltak és potrohuk is teljesen más alakú volt. Itt azonban gyönyörű, liliom alakú, fehér üvegből készültek a lámpások. Bennük gyertya égett, ami hangulatosan tükröződött vissza a medencék vizén. 
-Maga olyan gyönyörű! -ragadott ki a szemlélődésből egy rajongó leány hangja. Ránéztem. Olyan 14 éves forma volt. Elhúztam a számat, amint egy gondolat ütötte fel bennem fejét. Liliom alakú lámpások... Vajon csak nem a liliomtiprást akarja jelképezni? Ahogy elnézem ezt a... kislányt, valószínű, hogy igen. 
-Köszönöm. -mosolyogtam meg a kislány rajongását. 
-Te is igazán csinos vagy. -a lány arca ragyogott a boldogságtól. 
-Komolyan??? Óóó, hallod nővérkém, azt mondta csinos vagyok! Gondolod, hogy akkor hamarosan én is sorra kerülök a listán? -kérdezte izgatottan. Keserű ízt éreztem a szájamban. Ez a lány mágiával öregítette meg testét. Ahogy viselkedik, abból látszik, hogy nem 14 évesnek kéne kinéznie. A lány nővére motyogott valamit majd elment a kislányt maga után rángatva. 
-Catherin vagyok. -mondtam végül megtörve a csendet, mely beburkolt bennünket. Az a tíz lány aki még ott maradt, biccentett és bemutatkoztak. 
-Jane, Salome, Fabiana, Selen, Alia, Fiona, Perry, Ulprus, Vaintar, jó magam pedig Sally. -mutatta be társait egy alacsony kis bombázó. 
-Deborah mit csinál... Halálszárnynál? -fogcsikorgatva mondtam ki a nevét, mivel még sosem tettem. Valahogy olyan furcsának hatott az én számból. Azonban ők ezt nem vették észre. 
-Bocsássa meg nekem ezt a kérdést úrnő, de talántán féltékeny? –kérdezte Jane gúnyos hangnemben. 
-Nem, nem vagyok féltékeny. Csak azért kérdeztem, mert tudomásom szerint Halálszárny csupán egyszer viszi ágyba bármelyik ágyasát is. –mondtam egy lenéző pillantással keretezve. Jane elvörösödött ettől a pillantástól és nem szólt többet. 
–És Deborah már volt Halálszárnynál. –jutott eszembe az a reggel, ami azt a szörnyű éjszakát követte, mikor újból előtörtek az álmaim. Halálszárny azért hagyott magamra pár percig, mert ezzel a Deborah-val kellett „beszélgetnie”. 
-Nos, Deborah most megy ötödszörre a Nagyúrhoz. Az első alkalom után, mikor lefeküdt a Nagyúrral, képtelen volt bármi másról is beszélni. Ha a Nagyúr megjelent itt, rögtön a közelébe férkőzött, bár nem több sikerrel, mint bármelyikünk. Azonban egy nap Raimor szólt neki, hogy újra mehet hozzá. Repesett a boldogságtól, azonban lelombozva jött vissza. Csupán annyit mondott, hogy valamiféle munkát adott neki a Nagyúr. Azóta elég keveset van közöttünk, folyton elmegy valamerre, aztán mikor hazajött elmegy jelenteni. –eszembe jutott az a mappa amit a kezében tartott. Vajon milyen munkát adhatott neki Halálszárny? 
-Azt hittük, hogy maga tud erről… Végtére is együtt él a Nagyúrral. –mondta puhatolózva Alia. 
-Igen együtt élek. De nem vagyok oly ostoba, hogy a magánéletében kutakodjak. Ha ezt tenném már rég páros lábbal rúgott volna ki. 
-Hogyne, persze… Jogos. –mosolygott erőltetetten Fabiana. Szemem megrándult. Láttam, hogy mielőtt válaszolt volna félve rápillantott Schale-ra, aki hű szolgaként a fotelem mellé feküdt és onnan tartott szemmel mindenkit. 
-Miért van az, hogy bárki megpillantja Schale-t, rögtön nagyon kedvessé válik? Persze, nem szívesen állnék ki ellene, de… Ettől még nem kéne úgy megilletődni a látványától. 
-Nem tudja, hogy ez a… kedves háziállat miért van maga mellett? –kérdezte Salome szájtátva. 
-Hogy megvédjen. De miért kell ennyire meglepődni a látványától? –jó, lehet, hogy iszonyatosan ostobának tűnhettem, de tényleg fogalmam sem volt, hogy miért kell ennyire meglepődni. 
-Nos, ilyen farkast azok a nők szoktak maguk mellett tartani, akik… -Ulprus elhallgatott, látszott, hogy fogalma sincsen róla mit is mondhatna. Perry azonban segítségére sietett, és teljesen máshonnan vette fel a téma fonalát. 
-Azzal, hogy ez a dög… Akarom mondani tüneményes állatka! –javította ki magát a lány ijedten mikor Schale felpattant fekvő helyzetéből. 
–Melletted van, azt vesszük le, hogy Halálszárny téged választott…Asszonyául. 
-Mi köze ennek a kettőnek egymáshoz? Szerintem két külön dolog az, hogy meg akar védeni néhány kellemetlen élménytől, vagy az, hogy az asszonyának tekint. –ráztam a fejemet értetlenül. Mióta Halálszárnynál tanulok egyre többet értetlenkedem. 
-Nos, átlagosan igen… De ebben az esetben nem. Egy férfi csak olyan nőnek ad ilyen lényt, akit szeret. –egy pillanatra megkövültem, és éreztem ahogy forróság lepi el arcomat. Zavartan felálltam, pont abban a pillanatban, mikor Deborah viharzott be az ajtón felettébb rossz hangulatban. Nemes fejhajtással elbúcsúztam, majd az ajtó felé siettem. Mikor elhaladtam Deborah mellett ő megszólalt elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. 
-Miattad olyan mérhetetlen gúnyt és megalázást kellett átélnem, hogy az egyszerűen elmondhatatlan. –mondta könnyeivel küszködve. Nem álltam meg egy felettébb megvető mosolyt. 
-Nos, márpedig Halálszárny ilyen. Most legalább megismerted igazából. És nem fogok bocsánatot kérni azért, mert rosszkor törtél ránk. –mondtam, majd biccentés nélkül távoztam a hatalmas teremből. Hihetetlen gyorsasággal siettem fel a lépcsőn. Schale kényelmes tempóban kocogott mellettem, láthatóan neki nem volt megterhelő a lépcsőzés. Mikor végre felértem a lépcsőn, benyitottam mindenféle kopogás nélkül. Halálszárny üres tekintettel feküdt a kanapén, azonban mikor észrevett megelevenedett a tekintete. 
-Jól érezted magadat? –kérdezte metsző stílusban. -Felettébb. Képzelheted. 
–mondtam egy sóhaj közepette, majd elbocsátottam magam mellől Schale-t. Mikor eltűnt, odatérdeltem a mesterem által elfoglalt kanapé elé. 
–Azonban most válaszolj nekem egy kérdésre. –felvonta a szemöldökét, de egyéb jelét nem mutatta annak, hogy hall engem. 
-Szeretsz, vagy csak a magadénak tartasz? –kérdeztem élesen szemeibe nézve.