Kimiko – A különleges miko

1. rész

Egy szép nyári délután, a zöldellő tisztáson egy különleges lány sétált. Úgy tűnt, hogy keres valamit, amit meg is talált egy nagy fa tövében. Odaszaladt, és kis tétovázás után, kitépte a virágot gyökerestül. A lány felszisszent, mutatóujjárra pillantott, amit megszúrt a növény és ennek köszönhetően, egy vércsepp hullott a földre. A fák közül, egy fiatal fiú lépett elő, aki nem sokkal volt idősebb a lánynál.
- Kimiko, mindig olyan ügyetlen vagy. – szólalt meg, mire az felé fordult.
- Tudom. – felelte szégyenkezve.
- Majd én viszem. – ajánlotta fel, és elvette a Kimokótól a növényt, ami őt nem szúrta meg, pedig a virág, tele volt tövissel.
- Köszönöm. – mondta, mire a fiú biccentett.
- Nagyon fáj?
- Nem, csak egy szúrás. – mosolygott a fiúra, aztán elindultak az erdő felé.

Kellemes idő volt, a fák árnyékában, aminek a két fiatal örült, hogy nem kell ekkora hőségben menniük. A lány ujjáról, a seb már be is forrt, amikor újra megnézte, és egy mosoly jelent meg a szája szélén. A fiú rátekintett, a kék szemeivel és furcsa gondolata támadt, amit el is vetett. Kiléptek a fák közül, és feltűnt előttük egy kis falu. Kimikoékat örömmel fogadták az emberek, hisz nagyon sokat segítenek nekik, amióta itt vannak. A lánynak, kicsit melege volt, a miko ruhában, de nem mutatta ki. Kimiko belépett egy kunyhóba, utána a fiú, ahol egy férfi feküdt. A lány letérdelt a fekvőhely mellé, és megnézte, hogy a betegnek van-e láza, de már lement neki. A fiú türelmesen figyelte, hogy mit csinál a lány. Kimiko széthúzta a férfi fölsőjét, és megpillantott a mellkasán, négy izzó vágásnyomot, ami olyan volt, mintha valami a karmaival okozta volna ezeket.
- Ez eddig már az ötödik. – mondta a miko lehangoltan, és felnézett a fiúra.
– Ideadnád?
- Persze. – nyújtotta át a növényt, aminek a tetején sötétlila, két centis bogyók lógtak.
- Köszönöm. – felelte a lány. Kimiko felvett a földről egy kis fatálat, és belerakta a növény bogyóit, amiből kipréselte a levét. Az ágy mellett ki volt készítve néhány gyógynövény, amiket összemorzsolt és beleszórta a lila folyadékba, amit alaposan összekevert.
- Atsu, le kéne fognod. – szólt a fiúnak, aki megfogta az eszméletlen férfi karját, és leszorította a földre. A miko, belemártotta az ujját a masszába, majd elkezdte bekenni a legkisebb sebet, de a férfi szemei kipattantak és összerándult a teste, majd fel akart kelni, de a fiú miatt nem tudott. A lánynak be kellett fognia a száját, hogy elfojtsa a falusiból kitörő ordítást a fájdalom miatt. Kimiko bekente az összes vágást, amit a beteg elég nehezen viselt, de utána megnyugodott, és Atsu is elengedte.
- Fel kell ülnöd, hogy bekössem a sebeidet.
– közölte Kimiko a férfival.
- Rendben. – válaszolt rekedten, ami a lány segítségével sikerült.
A papnő levette a haorit a férfiről, és bekötözte az összes vágást. A lány gyorsan végzett vele, aztán visszafektette a falusit, majd kimentek, hogy pihenni tudjon a beteg. A lány leült egy nagy fa tövébe, ami a falu közepén állt, és gondterhelten sóhajtott. Atsu, mint mindig a miko közelében volt, hogy tudjon neki segíteni, most is a lány mellett ült.
- Atsu, miért vagy mellettem? – nézett a fiúra, aki értetlenül pillantott a sötétkék szempárba, amibe néha belelógtak a liláskék hajszálak.
- Mert, jól érzem magam melletted. – felelte a lánynak, aki elmosolyodott.
- Egy erős démon vagy, neked ez az élet unalmas, amit én élek. – mondta, és felnézett az égre, ahol két madár szállt el felettük. - Inkább nyugodtnak mondanám. Az elmúlt kétszáz évemben, mindig harcoltam, de most egy kis pihenőt tartok. – nyújtózott egyet a fiú. - Olyan meleg van. – fújt egyet a lány, aztán felállt. – Elmegyek fürdeni. - Rendben. – bólintott a fiú. Kimiko elindult a falutól nem messze folyó patakhoz, amit egy vízesés táplált, és az volt a kedvenc helye, már több mint egy éve. A víz elég magasról zuhan alá, és gyönyörű látványt nyújt. A lány, amint megérkezett ehhez a helyhez, rögtön megnyugodott. Körbenézett és miután meggyőződött róla, hogy nincs senki a közelben, levette a papucsát és a nadrágját, majd belegázolt a kellemesen hűs vízbe, ami a derekáig ért. Besétált a vízesés alá, és már úgy érezte, hogy minden porcikája felfrissült, ahogy hideg víz, végigfolyt a karjain és a hátán. A fiatal papnő megremegett, aztán kilépett a hűsítő zuhany alól. A haját hátradobta, ami a feneke alá ért, aztán körbenézett. Nagyot sóhajtott. - Nem jönnél elő? – kérdezte, de nem kapott választ, csak egy nagy fa lombja mozdult, és kiugrott belőle valami, ami a parton puhán ért földet. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte a kék hajú fiú. - Éreztem, meg tudom, hogy ha fürdeni jövök, mindig a közelemben vagy. – mosolygott a démonra. - Nem szoktalak meglesni. – közölte a lánnyal, aki bólintott, hogy tudja. - Nincs meleged? – érdeklődött Kimiko, amikor végignézett a fiún, mert azon egy kék nadrág, egy haori, amin néhol fehér minta díszelgett. A páncélját már nem hordta, de az oldalán még mindig ott lógott a kardja. - De, majd ha végeztél, és is felfrissítem magam. – felelte, és le akart ülni, de a lány megállította. - Miért nem most jössz? Engem nem zavarna. – mosolygott a miko. - Hát jó. – mondta, és mindent levett magáról, csak a nadrágját hagyta magán, majd belesétált a vízbe. A fiú belemártózott hűs patakba, aztán a mélyebb vízbe ment és úszott egy kicsit. A lány felállt, mert úgy érezte, hogy húzza valami a vízesés felé. - Atsu, mindjárt jövök! – szólt oda a démonnak, aztán a vízeséshez sietett. A fiú Kimikora akart nézni, de az már nem volt sehol, mert az egy barlangban volt, a vízesés mögött. A lány, ezt a helyet, még sosem látta, pedig már néhányszor benézett ide, de üreget, még nem látott egyszer sem. Lassan haladt befelé, a hideg földön, és minél beljebb ment annál hűvösebb volt a levegő. A papnő összehúzta magát, de nem állt meg, még ha azt is akarta volna nem tudott. A lábainak, mintha saját akaratuk lett volna, lépkedtek előre. Kimiko már semmit sem látott, még az orra hegyét sem, de csak haladt előre, néha jobbra vagy balra fordult, aztán a hirtelen megállt. Egy nagyobb barlangban lehetett, mert a léptei vízhangoztak, ahogy előrébb ment nem sokkal. A pupillái összeszűkültek, hogy így élesebb legyen a látása, aztán körbetekintett. - Kiráz a hideg, ettől a helytől. – szólalt meg. – Nem, mintha meleg lenne itt, mert lefagytak a lábaim. Sóhajtott egy nagyot, és felpillantott szembe a falra, ahol valami fénylett. Odament, hogy megnézze mi az, de amikor végighúzta rajta az ujját, a föld megremegett. A lány a hirtelen rengéstől, fenekére esett, de a jelenség olyan gyorsan múlt el, ahogy jött. - Aúú! – simogatta meg a fenekét, mert eléggé keményen landolt. Felállt, hogy visszainduljon, de amikor megfordult, egy oltárt pillantott meg, amin valami világított. Közelebb lépett egyet, és a szeme megakadt egy fehér fényt kibocsátó tárgyon, amit nem tudott kivenni, hogy mi lehet. Az oltárhoz sétált, és kis gondolkodás után, felvette az ékszert a kezébe. - Mi lehet ez? – kérdezte magától, és furcsa szemekkel nézett a tárgyra, miközben megforgatta a tenyerében. - Most vetted a kezedbe a sorsodat. – szólalt meg kellemes női hang, ami vízhangzott a barlangban, aztán egy gyönyörű asszony szállt ki az ékszerből, ami fehéren derengett a lány előtt. - Ki vagy te? – érdeklődött a miko, és lépett egyet hátra. - Fogadd el a nyakláncot, és nemsokára jön egy férfi, aki segít, hogy megtaláld önmagad. – mosolygott a szellem. – Bízz bennem Kimiko, nem ártanék neked. A végzeted elől, úgy sem futhatsz el. - Mondd el, hogy ki vagy, és elfogadom az ékszert! – nézett gyanakvóan a nőre. - Csak egy dolgot árulok el, a többit neked kell kiderítened. A nevem: Shizue. – felelte, és visszaszállt a medálba. A lány felvette a nyakláncot, ami halványlilává változott, aztán a fény kialudt. A papnő tanácstalanul álldogált, mert nem tudta, hogy merre kell mennie. Kis idő után, elindult abba az irányba, ahonnan jött, de közben a falon húzta végig a kezét, hogy ne menjen neki semminek. A háta mögött beomlott a nagy barlang, hangos dübörgéssel, ahol az előbb kapta meg a nyakéket. Csak azt hallotta, hogy valami felette megmozdul, aztán valami felé zuhan, de ő az utolsó pillanatban elugrott előle. Szerencséje volt, mert sokkal jobb hallása és látása van, mint a többi embernek, ennek köszönhette, hogy még élt. Nagy nehezen feltápászkodott, aztán fájdalom nyílalt a jobb combjába. Mutató ujját végighúzta rajta, és meleg folyadékot tapintottak az ujjbegyei. Nagyot sóhajtott, aztán sietősen továbbindult. Alig egy perc múlva, nekiment valaminek, amitől megtántorodott és hátra lépett egyet, de megbukott egy kőben. Érezte, hogy dől elfele, ezért előre nyúlt, hogy megkapaszkodjon, de megdöbbenésére az ujjai valamilyen anyagot tapintottak. Ahelyett, hogy állva maradt volna, még aminek nekiment, azt magával is rántotta. Keményen ért földet a hideg kövön, és amikor fel akart állni, rájött, hogy valami ránehezedik. A nyakánál érezte, hogy ami rajta feküdt lélegzik, amitől a szíve egyre hevesebben kezdett verni, mert nem tudta mi lehet az. Remegő jobb kezét felemelte, és megérintette az idegent. Az ujjai selymes hajszálakat érintettek. Érezte, hogy férfi, és kellemes illata volt, aztán hallotta az egyenletes légzést. - „Elaludt rajtam? Mi vagyok én párna???” - háborodott fel magában Kimiko, aztán a karján valami meleg csordult végig, amit nem nagyon tudott, hogy mi lehet. Kikászálódott a fiú alól, aztán a hátára fordította. Végigtapogatta az idegen felsőtestét, amin a haori szét volt szaggatva. A fiú izmos mellkasán, 4 hosszú vágást érzett, amiből folyt a vér. - Vér? – dermedt le. – Megsebesült, és elvesztette az eszméletét. – állapította meg a lány. Lebontotta a férfi ingjét, bár eléggé nehézkes volt, mert nem látott semmit. A fölsője aljából letépett egy hosszú darabot, amit a fiú sebeihez szorított. Amikor úgy érezte, hogy a vérzés elállt, fel akart állni, de a medál fehéren világítani kezdett, és megemelkedett a miko nyakában. Kimiko majdnem, hátast dobott, amikor meglátta a sebesültet. Az ékszer, nem nagy fényt adott, de eleget, hogy lássa a férfi arcát. - „Milyen jóképű, annak ellenére, hogy démon.” – mondta magának, aztán megrázta a fejét, hogy a gondolatot elűzze, majd felállt. Futni kezdett a barlang szája felé, és az utat a nyaklánca megvilágította halvány fénnyel, ami neki elég volt, hogy ne bukjon fel kiálló kövekben. Néhány perc múlva meglátta a fényt, és elérte a barlang száját. Látta a vízesést, aztán a medál már nem világított. Lenézett az ékszerre, és meglátta, hogy a ruhája már nem fehér, hanem vörös a démon vérétől, még a kezei is olyanok voltak. - Uram Isten, ennyi vérveszteségtől, egy ember már meghalt volna! Döbbenten nézett magán végig, aztán a földre pillantott és rájött, hogy egy vértócsában állt. Rémülten futott a vízesés alá, hogy lemossa magáról a vörös folyadékot, ami az egész testét befestette. Remegő ujjakkal dörzsölte le magáról a vért. Kikecmergett a partra, és térdre rogyott. Megrázták a történtek, mintha ismerte volna a férfit, és rosszul érezte magát, pedig már több száz ilyet látott élete során, de ez kimagasodott mind közül. Felállt, és miután felöltözött visszaindult a faluba. Belépett a kunyhójába, és elővett egy másik miko ruhát, mert ez kicsit megviselt volt, a barlangban történtek után. Átöltözött, aztán ment, hogy segítsen a falusiaknak. Atsut nem látta sehol, ezért egy kicsit aggódott érte. Már esteledett, amikor a férfi feltűnt a falufőnök háza mögött, és a ruhája darabokban csüngött róla. Úgy nézett ki, hogy mindjárt összeesik. A lány éppen a kunyhója felé tartott, és a környéken nem volt senki rajta kívül, aki láthatta a fiút. - Atsu! – kiáltott fel, ahogy észrevett és rögtön odaszaladt. Még időben fogta meg a démont, mielőtt az eldőlt volna. - Kimiko. – mondta erőtlenül, és a papnőre pillantott, aki éppen a kunyhója felé vonszolta a hátán. - Ne beszélj. – szólt hátra. A démon karjai a lány nyakában voltak, aki elől fogta a fiú kezét, hogy ne csússzon le. Beértek a kis házba, és a miko lefektette a férfit, a fekvőhelyre. A papnő levette a démon haoriját, és elszörnyedve pillantott végig a fiún, akinek a testét sebek díszítették, de a mellkasán ott volt az a bizonyos 4 vágás. A lány egy vizes ronggyal, nekiállt kitisztítani a sebeket. - Atsu, mi történt? – kérdezte aggodalmas hangon. - Azzal a démonnal, majdnem végeztem. – felelte erőtlenül, és a lány szemébe nézett, amiben szinte elveszett. - Te ostoba! Tudtad, hogy egyedül nem győzhetsz, miért nem hívtál, hogy segítsek??? – kelt ki magából a lány, és abbahagyta a sebtisztítást. - Nem akartam, hogy bajod essen. – mondta akadozva, aztán vért köhögött fel. Kimiko porcelánfehér arcán végigcsordultak a könnycseppek, amik aztán a fiú sebeire hulltak. Letörülte a fiú száján kicsorduló vért. - Bolond vagy. – mondta halkan, és a démon nyakába borult, majd sírni kezdett. – Lehet, hogy nem éled meg a reggelt. - Akkor, el kell mondanom valamit. Én… – erőltette ki magából a szavakat, de a lány felnézett és szájára tette az ujját, ezzel elhallgatatva. - Cssss…ne beszélj! Ha jobban leszel, elmondod. – szólalt meg Kimiko csendesen, aztán belenézett a fiú kék szemébe, és megcsókolta a démont, aki viszonozta, majd lehunyták a szemüket A miko Atsu sebére rakta a kezét, és néhány másodperc múlva, a lány testéből kék aura csapott ki, ami tépkedte a lila tincseket, aztán a fiút és körbeölelte a felszabaduló spirituális energia. Úgy nézett ki a jelenség, mintha a két test kéken ragyogna. A papnő érezte a szájában a démon vérének ízét, aztán kinyitotta a szemét, és megszakította a csókot. Az aura visszaszállt a lányba, mire az megkönnyebbülten elmosolyodott. Atsu felnézett a mikora, aztán ismét lecsukta a szemét, és elaludt. Kimiko betakarta a férfit, aztán felvett kötszert és egy íjat meg egy tegez nyilat, aztán kilépett a kunyhóból, a sötét éjszakába. A barlang felé tartott, de út közben még szedett néhány gyógynövényt, aztán megállt a patakparton. Levetkőzött, de a fölsője rajta maradt, majd belegázolt a hideg vízbe. Átment a vízesésen, ami lemosta róla Atsu vérét, aztán az üreg szájánál megállt. - Ha adnál egy kis fényt, még látnék is valamit. – szólt a medálnak, amikor felemelte. Az ékszer most sokkal jobban kezdett világítani, és miután a lány elengedte, lentebb süllyedt, hogy ne a miko szeme előtt lebegjen. Kimiko futásnak eredt, mert rossz érzése támadt a férfivel kapcsolatban. Néhány perc múlva megpillantotta a sebesült démont, aki már a falnak támaszkodva aludt, felette egy nagy fekete árnnyal. Megtorpant, de ekkor a lény meghallotta a lányt, és felé fordult. Kimiko szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy a vörös szempár rászegeződött, és a gazdája elindult felé. A miko ledobta a gyógynövényeket, és levette a válláról az íjat és egy nyilat illesztett húrra, ezzel megcélozva a démont. - Mit akarsz papnő, talán felajánlod magad, mint eledel? – kérdezte torz hangjával a lény. - Te vagy az, aki már fél éve öldösi itt falusiakat! – sziszegte a lány, és még jobban megfeszítette az íjat. - Pontosan. – felelte, és megállt jó néhány méterre a papnőtől. – Halandó, érzem rajtad annak a bolondnak a szagát, aki azt hitte, hogy megállíthat, de megjárta. - Te átkozott, ezért megfizetsz!!! – kiáltott fel és pattanásig feszítette az íj húrját. Ellőtte a nyilat, ami vakító fénnyel felragyogott, és eltalálta a feketepárduc démont. Az felordított és megsemmisült, de a nyíl átment a testén, és ugyan olyan gyorsasággal szállt tovább, kék fénycsóvát húzva maga után. A lány figyelte, hogy tűnik el a barlang mélyén a fény, aztán visszarakta a vállára az íjat, és felvette a gyógynövényt, majd a sebesült démonra tekintett, aki őt nézte. A papnő odament és letérdelt a férfi mellé.
- Örülök, hogy jobban vagy. – szólat meg a lány és a fiúra mosolygott. Le akarta venni a ruhadarabot, amit a sebére szorított délután, de a démon elkapta a kezét, mire a miko feltekintett az aranybarna szempárba. - Nincs szükségem a segítségedre. – mondta jegesen, amitől a lánynak feláll a szőr a hátán.
- Az előbb is, ha nem végzek a párducdémonnal, te már halott lennél. Le vagy gyengülve, hogy megvédd magad. – felelte, és lebontotta a csuklójáról a karmos ujjakat. Leemelte a sebről a ruhadarabot, és elég ronda látványt nyújtott a 4 vágás. Felnézett a férfira, de az más fele nézett. Kimiko elővette a kis fatányért, belepréselte a lila bogyók nedvét, aztán belemorzsolta a többi gyógynövényt, amit jól elkevert.
- Ez eléggé fájni fog. – közölte a démonnal, aki rápillantott.
A lány belemártotta két ujját, aztán rákente a sebekre a lila folyadékot. A férfi kicsit megrándult, és a papnő felnézett, hogy folytassa-e, de a fiú nem mutatott semmilyen érzelmet. Kimiko az összes sebre rákente a masszát, aztán lerakta a földre a tálkát.
- Dőlj egy kicsit előre. – mondta a démonnak, aki nem mozdult, ezért hozzátette.
– Kérlek.
A férfi eleget tett a lány kérésének, mire az bekötözte a sebeit. Kimiko, már indulni készült, amikor eszébe jutott valami.
- Nem akarsz eljönni velem a faluba? Ott, kényelmesebb lenne. – kérdezte a lány.
- Nem. – felelte jegesen és lecsukta a szemét. - Akkor, mond el mi a neved. – mondta Kimiko már állva.
- Sesshoumaru. – felelte, és a miko bólintott, hogy érti, bár a fiú úgy sem látta. Kimiko megfordult és elszaladt, ezzel ott hagyva a démont, a sötétben, aki egymaga maradt a barlangban, de ez nem zavarta. A férfi még a lány után nézett, és látta, hogy eltűnik a fénnyel együtt, aztán lecsukta a szemeit és elaludt, a hideg falnak dőlve.

Folytatása következik...