Ayame nagyot sóhajtott és rám nézett. 
- Biztos, hogy szeretnéd tudni? – kérdezte arcomat vizslatva. 
- Igen, biztos. 
- Rendben – bólintott 
– Hosszú történet lesz… - Akkor csak a lényeget mondd el. 
- Csss… mesélek – mosolyodott el, egy pillanatra elhallgatva, összeszedve gondolatait. Vett egy nagy levegőt és belekezdett. 
– Kouga egy farkas, mint sejthetted. Évekkel ezelőtt ismertem meg, mikor még kislány voltam. Egyszer eltévedtem a paradicsommadarak erdejében, de szerencsére ő megmentett a fenevadak karmai közül. Nagyon kedves volt és megígérte, hogy egy napon feleségül vesz. Évekkel később, mikor felkerestem már nem volt ilyen rendes. Azt mondta, hogy nem is ígérte meg nekem, úgy tűnt, hogy elfelejtette. Ráadásul… - hallgatott el egy pillanatra – volt valaki más az életében. Az az igazság, hogy amíg vártam, hogy újra találkozhassunk nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne idéztem volna fel hangját, illatát, szemei színét, arcának vonását. Hiába akadt kérőm mind elutasítottam. Miatta – suttogta az utolsó szót és lehajtotta fejét. 
- Utána mi lett? – kérdeztem kíváncsian. 
- Semmi. Rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy egyoldalú szerelem, csak én akartam őt, míg ő egy másik lányért epekedett. Azóta sem találtam magamhoz illő személyt, mígnem… - nem fejezte be a mondatot, csak félénken, egy szégyenlős mosollyal az arcán felnézett rám. 
- Mígnem jöttem én? – kérdeztem. Bólintott. Szemeimet fürkészte, mintha keresett volna benne valamit. 
- Értem – szóltam tárgyilagosan. 
- Gondolom, most haragszol, vagy csalódott vagy – sóhajtotta, ismét maga elé bámulva. 
- Rosszul gondolod – simítottam meg a haját - Tudd, én is nagyon szeretlek, és nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem – mosolyodtam el és átöleltem. 
Éreztem, ahogy bársonyos kezeivel a vállamba kapaszkodik. Egy apró csókot leheltem homlokára, s csöndesen hallgattuk egymás szívének egyenletes ütemét… 
Másnap vadászni kellett mennem a falka tagjaival. A közelben egy vaddisznóhorda táborozott pár napja. A vadászatok során már el-elragadtunk pár állatot, és ez ma sem volt másképp. Megterveztük, hogyan támadunk és csapunk le rájuk. Gyorsak és könyörületesek voltunk. Nem hagytuk szenvedni az áldozatokat. Már épp visszafelé tartottunk, mikor azt vettem észre, hogy homályosan látok. Nem törődtem vele, gondoltam, majd elmúlik. A vállamon lévő tetemet kicsit megigazítottam, vettem egy nagy levegőt és szaporán szedtem a lábaimat, hogy ne maradjak el a többiektől. Pillanatok múlva szédülni kezdtem, és tompa fájdalmat éreztem a mellkasomban. 
- Várjatok! – kiáltottam megállva, miközben kicsúszott kezeim közül a vaddisznó, s halk puffanással a földre esett. 
- Mi van? – nézett hátra az egyik társam.
 - Nem… Vagyok… Jól – térdeltem le, s kezeimmel a földre támaszkodtam, miközben fehér tincseim az arcomba omlottak. Egyre őrjítőbb volt a fájdalom, minden kezdett összemosódni…

***

Mikor a farkasok közelebb mentek, hogy megnézzék mi is Fehér baja, ő ájultan esett össze. Az egyik farkas szintén ledobta áldozatát válláról, majd az albínót felkapva rohanni kezdett a tábor felé. Megkereste a vezetőt, s a barlangjába helyezte az öntudatlan férfit. Ayame szaladva érkezett, ahogy meghallotta, hogy kedvese elájult. 
- Mi történt? – zihálta, ahogy letérdelt Fehér mellé. 
- Nem tudjuk. Csak szólt, hogy várjunk, mert nincs jól. Aztán elájult. Nem emlékszem, hogy megsebesítették volna. 
- Értem – válaszolt idegesen a lány és gyorsan megnézte, hogy nincs-e láza az albínónak, rendes-e a pulzusa. 
– Hozzatok vizet és valami kendőt – adta ki az utasítást és aggódva nézett a nagyapjára – Szerinted, mi lehet? Nem látok, nem érzek semmi elváltozást rajta. 
- Nem tudom gyermekem. Reméljük, hogy hamarosan felkel, és akkor talán többet tudunk meg. 
Kb. 2 óra telhetett el, mire Fehér ujjai görcsös rángással vájtak az állati bőrökkel letakart, szalmával bélelt fekhelybe.

***

Nagy levegőt vettem, utána pedig szemeimet nyitottam ki óvatosan. Hunyorogva pislogtam körbe, hogy hol lehetek. Éreztem, hogy valami puhán fekszem, hogy valami hideg van a fejemen. Eszembe jutott a fura érzés, de mostanra már elmúlt. Nem éreztem semmit, csak rettentő kimerültséget. Megpillantottam Ayamet, aki tőlem nem messze ült és maga elé nézve hallgatott. Felemeltem kezem, de pár centi után, tompán zuhant vissza mellém. Ayame felkapta fejét, s odarohant hozzám. 
- Jól vagy? Fáj valamid? Jaj, olyan jó, hogy felkeltél! – szöktek könnyek a szemébe. 
- Nem… jól vagyok… csak fáradtnak érzem magam. De köszönöm… az aggódást – mosolyogtam erőtlenül. 
- Akkor ne beszélj, aludj, pihend ki magad! – ujjait a szájára tette, majd az én ajkaimra. Lehunytam szemeimet, és mély álomba merültem. 
Reggel álmosan ébredtem, de már sokkal jobban éreztem magam. Kicsit fájt még a mellkasom, ahogy felültem, de gondoltam, hogy biztos csak megütöttem, mikor elájultam. Ayame készített nekem reggelit, utána pedig kifaggatott, hogy mégis mi történt velem tegnap. Elmeséltem neki, hogy hirtelen rosszul lettem, nem láttam semmit és elájultam. Furcsán nézett rám, majd inkább hagyta a kérdezősködést. Ő sem tudta, hogy mi lehetett ez. Egy darabig nem mentem vadászni, így minden időmet Ayamenek szentelhettem. Nagyon boldogok voltunk. Minden nap elmentünk sétálni, gyümölcsöt szedni, megtanította, hogy melyik növény mire való, mert nem ismertem csak egy-két gyógynövényt.
Sokat meséltünk egymásnak az életünkről, s volt, hogy csak ültünk egymással szemben, fejünket összetámasztottuk a homlokunknál, és szemünket lehunyva, kezeinket összekulcsolva élveztük egymás társaságát. Ha az erdőben jártunk, mindig szedtem neki egy-egy csokor virágot. 
- Nézd! – futottam felé lelkesen, egy Ayame-virággal a kezemben. 
- De szép! 
- Virágot a virágnak! – tűztem hajába az Íriszt. 
- Köszönöm – mosolyodott el, és megcsókolt. Viszonoztam a csókot, és percekig álltunk egymás karjaiba fonva, újabb és újabb csókokat lehelve egymás ajkaira. Megvallom, nagyon kívántam, de nem akartam tovább menni, tartottam attól, hogy ő nem akarja még, és ezzel talán mindent elronthatok nála. Nem volt nagy jártasságom a nők körében, hogy hogyan csavarjam el a fejüket, hogyan udvaroljak nekik, hogyan tartsam meg őket. Amit eddig tettem az mind ösztönösen jött, és úgy tűnik, nem cselekedtem rosszul. Egyik este viszont nem bírtam magammal. Aznap is minden percet együtt voltunk, de most még erősebben éreztem azt a mardosó melegséget, ami majd’ szétfeszített belülről. Átmentem az ő barlangjához. Szerencsére még nem aludt. 
- Szia, hát te? Valami történt? – kérdezte, meglepődve érkezésemen. 
- Nem, nem történt – simítottam végig hajamon, majd észrevéve magamat, hogy már megint a hajamat turkálom, leengedtem kezeimet, és közelebb léptem hozzá 
– Vagyis történt. Hiányoztál, nagyon, és nem bírok nélküled egy percet sem tovább – néztem szemeibe őszintén. 
- Nekem is hiányoztál – mosolygott. 
- Én szeretném, ha… - akadt meg a szó a torkomon, s helyette csak szorosan átöleltem – szóval, szeretném, ha velem töltenéd az éjszakát – suttogtam fülébe, legtitkosabb vágyamat. 
- Én is szeretném, ha veled tölthetném - suttogta ő is. 
- Biztos? – néztem szemeibe ismét, nem akartam semmit sem erőltetni. Meg akartam győződni, hogy ő is akarja-e. 
- Igen, biztos – bólintott. Szenvedélyesen megcsókoltam, nyelvünk táncra hívva egymást. Ujjaim a hátát simították, ahogy ő beletúrt hajamba. Halványan elmosolyodtam, és még egyszer megkérdeztem: 
- Biztos? 
- Igen… az …

Folytatás következik!