2. rész. Sesshoumaru

Sesshoumaru a hercegnőt nézte. Eddig nem értette, apja miért egy hanyou kezét szánja neki, de amint meglátta Yilsranát, megértette.

A hercegnő gyönyörű volt. És valami titokzatos erő áradt belőle.

-Látom elnyerte a tetszésed. –jegyezte meg egy halvány mosollyal az arcán Inutaishou. –Ideje megismernetek egymást.

Sesshoumaru némán bólintott, és apja oldalán elindult Yilsrayen nagyúr, és Yilsrana felé.

-Barátom! –üdvözölte Yilsrayen Inutaishout. –Ő, pedig bizonyára Sesshoumaru. Yilsrana, ismerd meg a jegyesedet.

Yilsrana ereiben megfagyott a vér.

Tudta, hogy jól értette apja szavait, mégsem akarta elhinni.

-Hogy tehetted? –háborodott fel Yilsrana, aztán se szó, se beszéd fénygömbbé változott, és kisuhant a terem egyik ablakán.

-Majd én megkeresem. –lépett Yilsrayen elé Kaita, Kelet egyik hercegnője, Yilsrana legjobb barátnője. –Még a testvérei sem bukkannának a nyomára.

-Menj csak Kaita. –mondta Yilsrayen.

-Inkább én. –mondta Sesshoumaru. –Elvégre az én jegyesem.

Sesshoumaru is fénygömbbé változott, és elhagyta a termet. Yilsrana szobája felől érezte a lány illatát, de mire odaért, csak az estélyen viselt ruhát látta az ágyra dobva. Yilsrana átöltözött. Sesshoumaru újra követni kezdte a lány illatát. Lassan kijutott a palotából, ám ott teljesen elvesztette a lány nyomait.

Sesshoumaru sóhajtott.

Fogalma sem volt róla, hogy hol keresse a hercegnőt. Lassan megfordult, hogy visszatérjen a terembe, de ekkor halványan ismét megérezte Yilsrana illatát.

Követni kezdte.

Egy tó partján rátalált a hanyou hercegnőre.

-Nem akarok vissza menni. –közölte Yilsrana.

Sesshoumaru leült mellé.

-Ennyire rémes lennék? –kérdezte Sesshoumaru.

-Nem érted. –rázta meg a fejét Yilsrana. –Nem veled van bajom, hanem azzal, hogy apám már megint a beleegyezésem nélkül döntött el valamit.

-Szerinted engem megkérdeztek, hogy el akarlak e venni? –kérdezte Sesshoumaru.

-Ha most azt mered mondani, hogy csúnya vagyok, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad. –nézett rá Sesshoumarura Yilsrana.

Sesshoumaru halványan elmosolyodott.

-Egy szóval sem utaltam erre Hime. –mondta Sesshoumaru.

-Nem akarsz visszamenni? –kérdezte Yilsrana.

-És te? –kérdezte Sesshoumaru.

-Ki kéne tekernem apám nyakát. –sóhajtott Yilsrana és felállt. –De akkor sem megyek hozzád!

Sesshoumaru és Yilsrana visszamentek a terembe. Rögtön az ajtóban belebotlottak Yilsrana egyik húgába, Kitaba.

-Nem kellett volna lelépned. –mondta Kita. –Kérj bocsánatot apától!

-Kérjen ő! –vágta rá Yilsrana. –Elvégre nem én akarom összeadni egy vadidegennel!

-Yilsrana. –szólt rá Kita.

-Nem Kita. –mondta Yilsrana. –Nekem nincs miért bocsánatot kérnem tőle!

Azzal megfordult, és szó nélkül kivonult a teremből.

Sesshoumaru odament apja, és Yilsrayen mellé.

-Elnézést. –mondta Yilsrayen. –Nem tudom, mi ütött a lányomba.

-Pedig szerintem nyilvánvaló. –jegyezte meg Sesshoumaru.

-Érdekes személyiség a lányod barátom. –jegyezte meg Inutaishou.

-Tudom. –sóhajtott Yilsrayen.

-És hol van a feleséged? –nézett körül Inutaishou. –Szeretném megismerni azt a halandó nőt, aki így elcsavarta a fejed.

Sesshoumaru elhagyta a termet.

Eközben Yilsrana dühösen ült le az ágya szélére. Fejében egymást kergették a gondolatok.

/Nem igaz! Hogy tehette?! A lánya vagyok, nem a tulajdona! Bár, Sesshoumaru eléggé jóképű. Yilsrana! Észnél légy! Hozzá akarnak kényszeríteni, szóval semmi képen sem szerethetsz bele! De akkor is… /

Yilsrana felállt, és úgy döntött, hogy elmegy zuhanyozni.

Megszabadult vértjétől és kardjaitól, majd a tegezt, és az íjat is levette hátáról. Többi ruháját is levette, és egy egyszerű, fehér köntösben lépett be a zuhanyzóba.

Közben végig gondolatait próbálta lecsillapítani.

Miután a két inuyoukainak a szolgálók megmutatták szobáikat Sesshoumaru úgy gondolta, hogy kicsit körbenéz a palotában. Már vagy egy órája sétált, mikor egy szoba elé érve egy különös, ismerős illat csapta meg az orrát.

„Mint a rózsák és a fák illata egy kiadós eső után.” gondolta Sesshoumaru nagyokat szippantva.

Aztán a kutyaszellem nem gondolva a következményekre elhúzta a szoba ajtaját. Egy hálószobába jutott. Vele szemben egy erkélyajtó nyílt. Nem messze az erkélytől egy nagy, baldachinos ágy volt elhelyezve. Az ágyon egy fehér haori, egy piros hakama és egy piros alapon arany mintás selyemöv feküdt. Az ágy melletti asztalon egy vértezet feküdt. Az ágy mellett egy kék papucs állt. A falnak támasztva egy nyílvesszőkkel teli tegez, és egy íj állt. A fal mellett hat kard feküdt.

Sesshoumaru beleszimatolt a levegőbe. Az illat egy félig nyitott ajtó mögül jött. Vízcsobogás hallatszott.

Yilsrana már vagy tíz perce zuhanyozott, mikor érzékei valami zavart jeleztek. A fürdőben sűrű köd és pára gomolygott. Yilsrana kilépett a meleg víz alól és fülelt. A pára teljesen eltompította érzékeit. Magára tekert egy nagy, fehér törülközőt, és kilépett a fürdőből. A szobájában látszatra minden rendben volt. Az ajtója azonban félig nyitva volt, pedig a lány tisztán emlékezett rá, hogy becsukta. Beleszimatolt a levegőbe, és megérzett egy illatot, ami még nem volt a szobában, mikor elment fürdeni.

-Sesshoumaru szaga… -suttogta a lány. –Szóval itt járt.

Sesshoumaru közben már visszatért a szobájába. Kisétált az erkélyre, és gondolkozni próbált. Ám minden második gondolata a hercegnő körül forgott.

Úgy jött ide, Északra, hogy minden áron elkerüli az esküvőt, de furcsa módon, mióta találkozott a jegyesével, már egyáltalán nem akarta, hogy ne kelljen elvennie a hanyou hercegnőt.

/Az nem létezik./ gondolta Sesshoumaru. /Nem létezik, hogy beleszerettem ebbe a lányba./

Eközben maga a hercegnő is a szobája erkélyén állt. Kinyílt a szobája ajtaja, és Zoenna lépett be rajta.

-Valami nyomaszt leányom. –közölte az úrnő.

Yilsrana szembefordult anyjával.

-Te tudtad? –kérdezte halkan.

Zoenna bólintott.

-És miért nem szóltál? –kérdezte Yilsrana.

-Ezt apád tiszte volt elmondani neked. –mondta Zoenna. –Nem gondoltam, hogy eddig húzza.

-Én nem akarok hozzámenni Sesshoumaruhoz! –fakadt ki Yilsrana. –Nem is ismerem!

-Ez majd megváltozik. –mondta Zoenna.

-Miért? –kérdezte Yilsrana. –Miért tette ezt velem apa?

-Ne tagadd, hogy tetszik neked Sesshoumaru. –váltott témát Észak halandó úrnője.

-Ez most nem számít! –vágta rá Yilsrana.

-Ez nem válasz a kérdésemre. –mondta Zoenna.

-Jó. –mondta Yilsrana. –Igen. Tetszik. De nem vagyok hajlandó kényszerből hozzámenni!

-Megértelek lányom, de ez már eldöntetett. –mondta Zoenna.

Az úrnő megfordult, és magára hagyta lányát.

-Nos? –kérdezte Yilsrayen, mikor felesége belépett az ajtón.

-Nagyon makacs ebben a kérdésben. –mondta Zoenna.

-Pedig akkor is Sesshoumaru felesége lesz. –mondta Yilsrayen.

-Jó ötlet ez, drága férjem? –kérdezte Zoenna.

-Az. –bólintott Yilsrayen. –Legalább is, a mi szemszögünkből.

-Yilsrana érzései semmit sem számítanak? –kérdezte Zoenna, miközben végigsimított férje karján. –Nem szereted a lányodat?

-Tudod jól, hogy minden gyermekemet szeretem, és Yilsrana sem kivétel. –mondta a nagyúr. –De Sesshoumaru a Nyugati területek várományosa, és erős youkai. Keresve sem találnák jobb férjet a lányunknak.

Sesshoumaru a palota udvarában sétált. Nem bírt aludni. Lassan elért oda, ahol a hercegnővel ültek az este folyamán.

Sóhajtott.

Igen, apjának igaza volt. Yilsrana tökéletes feleség a számára.

Inutaishou tudta, hogy a fia sosem venne el egy nyafogós hercegnőt, ezért keresett neki egyet, aki egyáltalán nem szokott nyafogni. Keresett egy harcos hercegnőt.

Sesshoumaru felnézett, és megtalálta azt az erkélyt, ami Yilsrana szobájához tartozik.

Halványan még a hercegnő illatát is érezte.

Bolond vagy Sesshoumaru, mondta magának. Beleszerettél egy félvér nőbe.

Yilsrana lefekvéshez készülődött.

Megint beleszimatolt a levegőbe, és még mindig érezte Sesshoumaru szagát.

/Térj már észhez!/ korholta magát. /Nem szerethetsz bele! Nem és kész!/

A hercegnő még sokáig forgolódott, és mikor végül elaludt, egy ezüsthajú kutyaszellemmel álmodott.
 

Folytatás következik