5. rész. A papnőfaló

Yilsrana hirtelen ébredt az éjszaka közepén. Pár pillanatig nem tudta, miért ébredt fel. Aztán megérezte a furcsa energiát. Felöltözött, és elhagyta a palotát. Egy zöldellő rét végér egy barlangot látott.
Túl későn jött rá, hogy csapdába sétál.
Valami erő behúzta a barlangba.
Elvesztette az eszméletét.
 
Egy barlangban tért magához. Körülnézett, és felállt.
Gyengének érezte magát. Nagyon jól tudta, hogy hol van. Egy papnőfaló szellem gyomrában.
/Valahogy ki kell jutnom. Mit is mondott anya erről a szellemről?/ töprengett. /Miért nem figyeltem jobban, mikor erről mesélt?/
Miközben gondolkozott kézbe vette íját, és  épp egy nyílvesszőért nyúlt, mikor egy csapat szárnyas szellembogár vette körbe.
-A francba! –sziszegte Yilsrana, és a húrra illesztette a vesszőt.
De ellőni már nem volt ideje. A bogarak nagyon gyorsan körbevették.
Gyorsan felhúzott egy kék védőpajzsot. A bogarak nekiütköztek, és elporladtak.
A hercegnő elindult megkeresni a szellem szívét, mert a nagy bogárirtás közben eszébe jutott, hogy a szellem szívét kell elpusztítania ahhoz, hogy megmeneküljön.
A gond az volt, hogy fogalma sem volt arról, hol keresse azt.
/A fene abba a  nagy kíváncsiságomba! Érzek valami furcsa aurát, és rögtön oda kell mennem megnézni, hogy mi az./ morgolódott magában. /Igaza lehet Matsuonak, hogy vonzom a bajt./
Yilsrana lassan haladt előre, és érezte, hogy az ereje egyre fogy.
-Miért vagyok ilyen peches? –kérdezte magától.
Nemsokára bejutott egy kisebb barlangba. Az átjáró bezárult mögötte. Yilsrana az íjával célba vette a szellem szívét, azonban még mielőtt kilőhette volna a nyílvesszőt, elvesztette az egyensúlyát.
Mikor felállt pár másodpercig még szédült, aztán ismét felemelte az íját.
A nyíl gyönyörű, kék fény kíséretében csapódott a célba.
A barlang eltűnt, s Yilsrana a réten állt.
-Eseménydús volt a mai estém. –sóhajtott, aztán elindult vissza a palotába.
Az egyik folyosón belefutott édesanyjába.
-Hol voltál? –kérdezte Zoenna.
-Randiztam egy papnőfalóval. –jegyezte meg fanyar mosollyal Yilsrana. –De látod, semmi bajom. Élek.
-Ez nem játék lányom. –mondta Zoenna. –A papnőfaló szellemekkel vigyáznunk kell. Lehet, hogy most szerencséd volt, de nem lesz mindig.
-Tudom. –bólintott Yilsrana. –A lecke ezen részét már átvettük párszor… sokszor… pontosabban rengetegszer…
-Yilsrana! –szólt rá a halandó miko.
-Bocsáss meg anyám, de fárasztó százszor ugyanazt végighallgatni, és te pontosan ezt várod tőlem. –mondta a hanyou lány.
-Mert fontos. –mondta Zoenna. –Az életed függ ezektől a dolgoktól.
-Tudom anyám. –mondta Yilsrana. –Elnézést, de most elmennék lefeküdni.
-Már ideje volna. –jegyezte meg Zoenna.
Yilsrana visszament szobájába, és lefeküdt.
Gondolatai még sokáig nem tudtak nyugodni.
-Miért ilyen bonyolult az életem? –kérdezte halkan.
 
Folytatás következik