Megjegyzés: Naraku itt teljesen szellem, és nem az Onigumoból keletkezett félszellem. Az ékkövet azért akarja, hogy legyőzhetetlenné váljék.

7. rész. Naraku támadása

Az ékkő már két hete Yilsranánál volt. Ezalatt a két hét alatt a palota elleni támadások is megszaporodtak, de egyik sem okozott komolyabb nehézséget.
Yilsrana egyre többet maradozott el az estélyekről, mivel kiérdemelte apja rosszallását.
Yilsrayent igazából az zavarta, hogy senki sem tudta, merre jár a lánya, mikor épp eltűnik.
A hercegnő mindig kifogott a katonákon, kiket apja küldött utána. És azok mindig szégyenkezve kullogtak vissza a palotába.
 
Yilsranát igazából szórakoztatta apja viselkedése. Eltűnéseinek sosem volt komolyabb oka, csupán szeretett egyedül lenni.
Úgy barangolni a vidéken, hogy senki sincs vele.
Ez a szokása alaposan kinőtte magát, mióta nála volt az ékkő.
 
Na igen…
 
Yilsrana sokat gondolkozott az ékkő történetén. Gyakran jutott arra a következtetésre, hogy fogalma sincs, mit kell majd csinálnia az ékkővel.
 
A hercegnő egyik délután épp Kaita társaságában sétált az udvaron, mikor mindketten megérezték egy szellem közeledtét. Fél perc elteltével a két lány már a palota előtt állt.
-Asszony! –mordult rá az érkező szellem. –Add át az ékkövet, és talán megkímélem az életeteket.
-Hülye! –mordult fel Yilsrana.
-Az ékkő nem való egy korcs kezébe. –jelentette ki a szellem.
-Álljunk meg egy percre. –emelte fel a kezeit Kaita. –Egyáltalán ki a franc vagy te?
-Elnézést a modortalanságomért. –színpadiaskodott a szellem. –Naraku a nevem szép hölgyek.  Most már megkapom az ékkövet?
-Egy frászt! –jelentette ki Yilsrana, és közben előhúzta egyik kardját.
-Ha mindenképpen meg akar halni. –sóhajtott Naraku. –Támadás!
Egy tucat szellem rontott a két lányra. Yilsrana a levegőbe ugrott, és suhintott egyet a kardjával. A csapás nyomán egy tűzörvény indult a támadók felé.
-Te is érzed? –kérdezte Kaita.
-Persze. –bólintott Yilsrana, és hárította egy szellem támadását. –Ezek halottak.
-Minek ennek a szent ékkő, mikor így is vissza tud hozni holtakat? –kérdezte Kaita.
-Biztos olyan, mint minden más férfi. –sóhajtott Yilsrana. –Nagyobb hatalmat akar.
-Ezt személyes sértésnek veszem Hime. –jegyezte meg az épp felbukkanó Sesshoumaru.
-Te meg hogy kerülsz ide? –kérdezte meglepetten Yilsrana. –Azt hittem te is elmentél a többiekkel Kristály Erdőbe.
-El is mentem. –mondta a kutyaszellem. –De meguntam, így most itt vagyok. Mi a fene folyik itt?
-Harc. –jegyezte meg szarkasztikusan Yilsrana.
-Azt én is látom. –mondta Sesshoumaru. –Azon kívül?
-Az a háttérben ácsorgó szellem, a neve Naraku, idejött, hogy elvegye Yilsranától a Négy Lélek Szent Ékkövét. –kezdte Kaita. –Mikor Yilsrana közölte vele, hogy esze ágában sincs átadni az ékkövet, ránk uszította ezeket a halott szellemeket.
-Aha. –jelezte Sesshoumaru, hogy felfogta Kaita meséjét.
-Ha már itt vagy igazán segíthetnél is. –jegyezte meg Yilsrana.
-Lehet, hogy nem is akar harcolni. –jegyezte meg vigyorogva Kaita.
Sesshoumaru döbbenten mérte végig a két nőt, aztán megrázta a fejét.
-Minden nő furcsa. –mondta, aztán épp idejében hárította az egyik halott támadását.
-Na ezt meg én veszem személyes sértésnek. –mordult fel Yilsrana, aztán újra támadott.
Hirtelen a halott szellemek elporladtak.
-Ez meg mi a fene volt? –kérdezte döbbenten Yilsrana.
-Biztos lejárt a szavatosságuk. –jegyezte meg vihogva Kaita.
Yilsrana lesújtó pillantást vetett barátnőjére.
-Te nem vagy normális Kaita. –mondta.
-Tudom. –vont vállat Kaita. –Mellesleg, ha elfelejteném, te úgyis eszembe juttatod.
-A francba! –sziszegte Naraku. –Nem gondoltam, hogy az az átkozott nőszemély ilyen hamar megtalál.
-Engem nem szabad alábecsülni. –jegyezte meg egy testetlen hang.
Naraku gyilkos tekintetet vetett a félszellem hercegnőre, és a másik kettőre, aztán eltűnt.
Miután Naraku eltűnt, hirtelen megjelent egy nő.
 
Folytatás következik