8. rész. A halál angyala

Yilsrana vegyes érzelmekkel nézte a megjelenő fekete ruhás, fekete hajú nőt.
-Ki vagy te? –kérdezte Sesshoumaru.
-Nincs nevem. Mindig létezem. –mondta  a nő kiismerhetetlen hangon.
-Ki… -kezdte Kaita, de Yilsrana félbeszakította.
-A halál angyala. –mondta Yilsrana. –Ugye te vagy a halál angyala?
-Igen. –bólintott a nő. –Ismerem az édesanyádat. –nézett Sesshoumarura. –És a te nővéredet. –nézett Kaitára.
-Most kiért jöttél? –kérdezte picit aggódva Kaita.
-Ne aggódj. –mosolyodott el a halál angyala. –Nem értetek. Legalább is, most még nem. A harcosokért jöttem, akiket Naraku támasztott fel.
-Úgy tudtam, hogy te semleges vagy. –mondta Yilsrana.
-Igen. –bólintott a nő. –De csak addig, amíg nem avatkoznak a dolgomba.
-És Naraku beleavatkozott? –érdeklődött Sesshoumaru. –Azzal, hogy visszahozta azokat a szellemeket?
A halál angyala bólintott.
-Okosak vagytok. –mondta halkan. –Bátrak is. Hűségesek. Csupa jó tulajdonság. Már előre sajnálom azt a napot, mikor el kell jönnöm értetek. Nem szívesen viszek el hozzátok hasonlókat. Akiknek a földi világot kellene jobbá tenniük.
-Vagyis el fogsz vinni minket? –kérdezte Kaita.
-Igaz, hogy hallhatatlanok vagyunk Kaita, de akár holnap megölhetnek minket. –szólalt meg halkan Yilsrana. –És a jövőtől felesleges félni. Aminek jönnie kell, az jönni is fog, és sokkal rosszabb lesz, ha félünk tőle.
-Jól beszéltél ifjú papnő. –mondta a halál angyala.
-Nem vagyok ifjú. –mondta Yilsrana,
-Hozzám képest mind azok vagytok. –jegyezte meg mosolyogva a halál angyala. –Hisz én a világ kezdete óta létezek. Ti a párszáz évetekkel igencsak kölykök vagytok hozzám képest.
-Igaz. –mosolyodott el Yilsrana.
-Megdöbbentő, mennyire hasonlítasz Midorikora. –mondta a halál angyala.
-Ismerted Midorikot? –kérdezte Yilsrana kíváncsian.
-Persze. –mondta a halál angyala. –Hisz őt is én vittem el, mikor kiszakította a lelkét a testéből. Az arcod, pont olyan, mint az övé. Persze, ha nem nézzük a méregcsíkokat, a három csillagot a homlokodon, meg a fehér hajat. Lefogadom, hogy mikor halandóvá válsz Midoriko pontos mása vagy. Még a vérted is olyan, mint amilyet ő hordott.
-Azt is tudod, mikor változom át? –kérdezte gyanakodva a félszellem hercegnő.
-Mindent én se tudhatok. –mondta a halál angyala. –Csupán azt tudom, hogy minden félszellem havonta egyszer elveszíti természetfeletti képességeit, és halandóvá változik. Ilyenkor sebezhetővé vállnak, és ezért tartják titokban, mikor is van ez a nap.
-Hát igen. –mondta Yilsrana. –Elég kínos lenne, ha valami erősebb szellem meglátogatna azon az éjszakán.
-Ha hozzám jössz, én úgyis megvédelek. –jegyezte meg Sesshoumaru.
-Ha hozzád is megyek, nagyon nem szeretném, hogy a védelemre szoruló, gyenge nőt lásd bennem. –mondta Yilsrana a kutyaszellemnek. –Vagyok olyan erős, mint te. Felőlem át is változhatunk kipróbálni.
-Nincs rá szükség. –mondta Sesshoumaru. –Nem akartalak megsérteni.
-Rendes tőled. –mondta Yilsrana, és újra a halál angyala felé fordult. –Nem tudod véletlenül, ki ez a Naraku?
-Hatalommániás, egoista dög. –foglalta össze a halál angyala. –Gondolom az ékkő is ezért kell neki.
Hirtelen fújni kezdett a szél. A halál angyala felkapta a fejét, és mintha hallgatott volna valamit.
-Örültem a találkozásnak, de most mennem kell. –mondta a halál angyala, és eltűnt.
-Akkor azt hiszem, ideje lepihenni. –javasolta Kaita.
-Egyetértek. –mondta Yilsrana.
Mindhárman visszamentek a palotába, és szobáikban lefeküdtek aludni. Vagyis csak a két lány aludt, Sesshoumaru az ablakon bámult kifelé, és közben a nap eseményein gondolkozott.
 
Folytatás következik