19. rész. Éjjeli támadás

Yilsrana hirtelen riadt fel az éjszaka közepén.
Pár percig gondolkozott, hogy vajon mi ébresztette fel, aztán rájött.
/Idegen szellem./ gondolta Yilsrana. /Ha megint Naraku küldött valakit én a falnak megyek./
Yilsrana felkelt, és próbálta összeszedni gondolatait.
Kikara felugrott gazdája mellől, ahol eddig aludt, és testét kék lángok vették körbe.
Mikor a lángok elültek, Kikara már ló nagyságú volt.
Yilsrana mosolyogva végignézett cicáján, aztán öltözködni kezdett.
Nem telt el két perc, és Yilsrana már harci díszben virított.
Még két perc múlva, már az udvaron állt.
Kikara morogva állt gazdája mellett.
-Mi történt? –ért Yilsrana mellé Kaita.
Yilsrana ránézett, a hozzá hasonlóan legmélyebb álmából felriadt Kaitára, aztán válaszolt.
-Nem tudom. –rázta meg a fejét Yilsrana. –Nem láttad apámat, vagy Shidzukát?
Kaita megrázta a fejét.
A két lány elindult Yilsrayen fogadóterme felé.
Útközben azonnal összefutottak magával a nagy szellemmel.
-Mi folyik itt apám? –kérdezte Yilsrana.
-Támadás. –felelte tömören Yilsrayen.
-Kicsit bővebben? –kérdezte Yilsrana.
Yilsrayen megrovóan végigmérte lányát, és csak aztán válaszolt.
-Három szellem bejutott a palotába. –mondta Yilsrayen. –De már halottak.
-Akkor mi ez a felhajtás? –érdeklődött Kaita.
-Rossz előérzet. –adta meg a választ Yilsrayen, és tovább ment.
-Az nekem is van. –sóhajtott Yilsrana.
-Rossz előérzeted? –kérdezte Kaita.
Yilsrana bólintott.
-Méghozzá nagyon rossz.
-Akkor ne is számítsak semmi jóra, mi? –kérdezte Kaita.
-De ne ám. –mondta Yilsrana, és a fal felé indult.
-Kikara mikor jött vissza? –kérdezte Kaita, mikor tekintete a Yilsrana mellett lépkedő „nagy” macskára esett.
-Az éjjel. –felelt Yilsrana. –Mondjuk, fogalmam sincs hol kódorgott idáig.
-Biztos pasizott. –röhögött Kaita.
-Hülye vagy Kai. –mondta Yilsrana.
-De csal annyira, mint te Yilsy. –mondta vigyorogva Kaita.
Yilsrana beleszimatolt a levegőbe, és arca elkomorodott.
Néhány ugrással a falon termett, és lenézett a palota előtti területre, de a sötétség miatt nem látott semmit.
Kaita kérdő arckifejezéssel nézte barátnőjét.
Mikor felkelt a nap Yilsrana sejtése beigazolódott.
A palotát körbevették.
Az ellenség.
Yilsrana végignézett a szellemkatonák táborán, aztán tekintete még aggódóbb lett.
-Ennek nem lesz jó vége. –morogta Yilsrana.
-De  nem ám. –mondta Kaita, miközben keze kardja markolatára csúszott. –Most mi lesz?
Yilsrana vállat vont.
-Harcolunk. –mondta. –Gondolom.
-És jól gondolod. –lépett a két lány mellé Yilsrayen.
Őt Shidzuka és Silanna követték.
-Kik ezek? –kérdezte Yilsrana. –Ugye nem Naraku?
-Nem. –felelte Shidzuka. –Ezek déli szellemek.
-Akkor egy sima háború. –vont vállat Yilsrana, majd, mikor észrevette a többiek pillantásait hozzátette. –Ne nézzetek így rám. Tudjátok, milyen vagyok!
-Tudjuk. –sóhajtott az apja. –Nagyon jól tudjuk.
-Ideje felkészülni. –sóhajtott Silanna.
-Igen. –értett egyet Kaita is.
-És van valakinek, mármint rajtuk kívül, -mutatott a táborra Yilsrana. –valami elképzelése, hogy miért támadnak?
-Meg akarják szerezni Északot. –felelt Shidzuka. –Mint minden egyes eddigi alkalommal.
-Miért nem elég nekik Dél? –fakadt ki Yilsrana.
Shidzuka vállat vont.
-Nem tudom, viszont egyre erősebbek lesznek. –mondta.
-Végre egy harc, aminek semmi köze Narakuhoz. –sóhajtott Yilsrana, aztán megfordult, és nyomában Kaitával és Kikarával elindult, hogy felkészüljenek a támadásra.
 
Folytatás következik