21. rész. A nemes gyilkos: Sesshoumaru sama

Sesshoumaru irtózatos dühvel indult el az ellenség vezére felé.
Az azonban sejtette, hogy ha Sesshoumaru eléri, azt a kutyaszellem fogja túlélni.
Ebből az okból maga és Sesshoumaru közé parancsolta a szellemeit.
Hiba volt.
Ezzel csak még jobban magára haragította az inuyoukait.
Sesshoumaru felemelte bal kezét, melyben ismét megjelent az energiaostor.
Kímélet nélkül kaszabolt le mindenkit.
Rövid idő elteltével a másik kezéből is előbukkant az energiaostor.
Akik a közelében voltak… azoknak nem volt esélyük a túlélésre.
Távolabb a csata zajlott tovább, de Sesshoumaru környéke egyre inkább egy mészárszékhez kezdett hasonlítani.
Elérte a szellemet.
Jobb kezével elkapta a szellem torkát, és a levegőbe emelte azt.
A szellem fuldokolni kezdett, ráadásul Sesshoumaru karmaiból méreg került a testébe.
Nem éppen kellemes halálnak nézett elébe.
Sesshoumaru végigvárta a szellem halálát, aztán egyszerűen elhajította a halott testet.
Odalépett Yilsranához, és örömmel látta, hogy még lélegzik.
Felvette az ájult lányt, és elindult vissza a palotába.
Az ellenséges sereg, látva vezérük halálát, szétszéledt.
Sesshoumaru visszatért a kastélyba, és Saruwatari gondjaira bízta Yilsranát.
 
Kaita nyugtalanul kopogott be Sesshoumaru szobájába.
Mikor meghallotta az invitálást, elhúzta az ajtót, és belépett.
-Mit szeretnél Kaita sama? –kérdezte Sesshoumaru.
Sesshoumaru jól tudta, hogy Kaita is egyike volt azoknak, kik tanúi voltak vérengzésének.
Sejtette, hogy ennek köszönheti a látogatást is.
-Gomen nagyúr. –hajolt meg Yilsrana. –Én csak…
-Ne hajlongj itt nekem. –mosolyodott el Sesshoumaru. –Hisz, egyenrangúak vagyunk.
-Én csak… -kezdte bátortalanul Kaita. –Szeretném megköszönni, hogy megmentetted Yilsy életét. Bár tudom, hogy a menyasszonyod, és neked ez természetesnek tűnhet, de ő a legjobb barátnőm, és ha meghalt volna…
-Értelek Kaita. –mondta Sesshoumaru.
-Még egyszer köszönöm. –mondta Kaita, és távozott.
/Vajon miért nem említette?/ töprengett Sesshoumaru. /Hisz látta, milyen könyörtelen voltam. Miért nem hozta fel? Talán tényleg annyira aggódott Yilsranáért, hogy az már nem is érdekelte, milyen áron mentem meg?/
Sesshoumaru megrázta a fejét, és sóhajtott egyet.
/Miért ilyen bonyolult minden, mióta itt vagyok Északon? Azelőtt legalább tudtam, mihez tartsam magam, de most…/
Sesshoumaru maga is beismerte, hogy a harc során elvesztette a fejét.
A tudat, hogy Yilsrana meghallhat, előhozta a rosszabbik énjét.
Mindenkit lemészárolt, csak, hogy a lányt menthesse.
/Istenek./ sóhajtott Sesshoumaru. /Néhány éve még eszembe sem jutott volna, hogy pont egy hanyou lány lesz a legfontosabb az életemben./
 
Folytatás következik