Lassan a fekhely felé hátráltunk, s leültem az ágyra. Felpillantottam rá, megcsodálva smaragd szemeit, amiben ugyanaz a mosolygós fény játszott, amitől belészerettem. Kezeimet végigfuttattam oldalán, s csípőjén állapodtam meg. Eközben, ő kibontotta coffjait, és megrázta kicsit a fejét, aminek következtében vörös hajzuhataga lágyan lengett ide-oda. Gyönyörű volt. Lassan lecsatolta szürke felsőmet, ami a vállamnál volt összekapcsolva. Még közelebb húztam magamhoz, és eldőltünk az ágyon. 
Halkan kuncogni kezdett, míg én csak mosolyogtam és egy csókot leheltem nevető ajkaira. Felült, levette felsőmet, és óvatosan, mintha porcelán lenne a testem, hideg ujjvégei forró, sápadt bőrömhöz értek. Beleborzongtam az érintésbe. Én a hátát és combjait simogattam, majd kioldottam szoknyája övét. „Ne” tette oda kezét némán - csak szemei beszéltek-, mielőtt még levehettem volna róla. Bólintottam, hogy „rendben” s tovább néztem, simogattam, gyönyörködve benne. Ő is csodálattal nézett rám, szemével fedezve fel, és ujjaival bejárva felsőtestem részeit. Felültem én is, és magamhoz húztam. 
- Tudod, hogy mennyire szeretlek? Egyszerűen… nem tudom elmondani – súgtam neki. 
- Akkor… mutasd meg – mosolygott és játékosan beletúrt ezüst tincseimbe. 
Mindketten halkan nevettünk s megcsókoltuk egymást. Miután levettem róla felsőjét, kezeivel szégyenlősen takargatta bájait, de én óvatosan elvontam karjait mellei elől, s dekoltázsára leheltem egy apró csókot. Halkan felsóhajtott és hajamat simogatta. Szerelmes nyelvem lágyan csiklandozta bőrét, amibe teljesen beleborzongott ő is. Levettem róla szoknyáját is, és végigsimítottam gömbölyded idomain, felfelé a háta közepéig és vissza. Kértem, hogy cseréljünk helyet. Lefeküdt az ágyra. Ragyogó haja glória alakban terült szét körülötte. Fölé térdeltem és tenyeremmel melleit masszíroztam, mire arcán halvány pír jelent meg, s egy apró sóhaj hagyta el eperszín ajkait. Szemeit lehunyta, teste aprókat rándult minden egyes kézmozdulatomra. 
Szinte faltam látványát. Olyan ártatlan, olyan védtelen volt így. Éreztem, tudtam, hogy vigyáznom kell rá, meg kell óvnom minden rossztól. Azt akartam, hogy mindig olyan boldog legyen, mint most. Ágyékom bizseregni kezdett, s lassan készen álltam arra, hogy megtegyem, mire mindketten vágytunk. Még egyszer megkérdeztem, hogy folytassam-e, és ő igennel felelt. Levettem szürke alsómat és óvatosan szétfeszítettem combjait. Tejes nedvének illata még jobban felizgatott. Ujjaimmal köröztem csiklóján, s miután halkan felnyögött, tudtam, hogy ő is biztosan készen áll. 
Óvatosan behatoltam, átszakítva szűzhártyáját. Egy apró sikoly hagyta el száját, s teste megvonaglott. Vártam picit, majd lassan mozogni kezdtem. Arcunk teljesen kipirult, testünkön verejtékcseppek jelentek meg, amik csillogva gördültek végig felhevült bőrünkön. Éreztem, hogy lassan elérem a csúcsot. Gyorsítottam az „ősi tánc” ritmusán, szívem őrülten zakatolt, szinte ki akart szakadni helyéről. Ayame zihálva lélegzett, néha-néha felsikkantott, miközben testemet simította, karmolta, ahol csak érte. Már ő sem lehetett messze a beteljesedéstől. Testemben, mintha valamit felrobbantottak volna, úgy áradt szét bennem a melegség, és abban a pillanatban átléptem az élvezetek küszöbét. Nagyot sóhajtva mozogtam tovább, s láttam, ahogy Ayame arca eltorzul, teste görcsösen összerándul, ahogy ő is utolér engem. Mikor már enyhült a kéjjel teli érzés, kicsusszantam belőle és melléfeküdtem. 
Szenvedélyes csókot leheltem ajkaira. Hozzásimultam és haját cirógattam. Ő fáradtan mosolygott rám, átölelt és lehunyta szemeit. Pár perccel később el is szenderedett. Még őriztem egy darabon az álma nyugalmát, majd én is elaludtam. Másnap nyugodtan keltem fel, de mintha minden megváltozott volna körülöttem. Úgy éreztem, hogy az előző éjszaka után már semmi sem lesz a régi. Nem bántam meg, amit tettem, de tudtam, ha mennem kell, akkor nem lesz már olyan könnyű az elválás. Összeszedtem ruháimat, felöltöztem és átsétáltam a saját barlangomba. Mikor a nap folyamán összefutottam Ayameval, lesütött szemekkel mosolygott felém. Adtam egy csókot homlokára, s magamhoz öleltem. 
- Szia. Hogy vagy? – kérdeztem kedvesen, fejét felemelve, hogy láthassam szemeit. 
- Jól – mosolygott ő is – miért tűntél el úgy… Reggel? – kérdezte kicsit félve a válaszomtól. 
- Hm… - gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék és sóhajtottam egyet – Félek, hogy nem maradhatok sokáig. Ezen gondolkoztam – vallottam be, miután nem jutott eszembe semmi kegyes hazugság. 
- Nem maradhatsz? – kerekedtek el szemei, mikben egyre nagyobb ékkövekként tündöklő könnycseppek gyűltek. 
- Sehol sem tűrtek meg fél évnél tovább. Mindig volt valaki, vagy valakik, akiknek nem tetszett, hogy a falkával tartok. Ezért nem mertem senkihez sem kötődni. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb mennem kell. 
- De… nagyapa azt mondta, hogy addig maradhatsz, amíg csak akarsz! Szeretlek és más sem panaszkodik miattad! Nézz körül… Fehér… kér… lek –zokogta az utolsó szavakat. 
- Ne sírj – csitítottam – nem azt mondtam, hogy most rögtön elmegyek… nem akarok menni, nem akarok elszakadni tőled. Soha többé – hajtottam vállára fejemet.

Este magányosan ültem barlangomban és a délutáni beszélgetés járt a fejemben. Néha-néha sóhajtottam egyet és egy újabb repedést kezdtem el bámulni üres szemeimmel. Boldog voltam, mégis volt egy rossz érzésem. Mintha valami készült volna… mellkasom feszülten mozgott le s alá. Eszembe jutott az a sokévi szenvedés, amit vándorutam során átéltem. Az a sok megaláztatás, átverés, kihasználás… 
- NEM! – kiáltottam fájdalmasan fel, kezeimet fejemhez szorítva, megpróbálva kiűzni az önként felszított emlékeket. – NEM VEHETIK EL TŐLEM!!! – kiabáltam zaklatottan. – Nem… - csillapodtam, és éreztem, hogy hatalmába kerít az a tompa, nyomó érzés, melyet a mellkasomban éreztem pár hete. 
– Nem… - ismét az ájulás környékezett.

***

Fehér eszméletét vesztve terült el az ágyon fekve. Teste remegett, majd megszűntek a görcsös rángások…

***

„...Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható...” (Ákos)

Utolsó fejezet következik!