17. fejezet: Mik ki nem derülnek…?

A csapatot reggel Sara ébresztette egy nagyon szép dallal. Valószínűleg a zuhany alatt állt és úgy dalolt. 
- Jó reggelt – köszönt Leon. 
- Neked is - amikor Sora kinyitotta a szemeit Leon nyakával találta szembe magát. Felnézett a férfira és elnevették magukat. A lány félig rajta feküdt, de hogy ez tudatosult benne sem mászott le róla. Leon a combján nyugtatta kezét. 
- Meddig nem lesz még egy nyugodt éjszakánk – sóhajtott Leon. 
- De hát most is az volt – tetette az ártatlant a lány. 
- Kettesben – ezzel csókot adott a lány homlokára és Marionra nézett. Kisimított egy kóbor tincset az arcából. 
- Elég kellemesen csalódtam benned amióta megismertelek. – felnézett a férfira – Szeretnél kisbabát? 
- Hát most nem az biztos! – vágta rá egyből – És te sem. Sokkal fontosabb dolgok is vannak az életedben egy gyereknél. Meg aztán… ha visszamegyünk, elég sok kimaradást jelentene számodra a terhesség. Arról meg ne is álmodj, hogy állapotosan engedném, hogy szerepelj! Ha egyszer az leszel, ja, és persze ha tőlem, akkor a tenyeremen foglak hordozni – Leon adott egy puszit Sora orrára. Sorát nyugtalanítani kezdte valami, aztán rájött, hogy fölöslegesen. Hisz butaság lenne azt hinnie, hogy életét Leon mellett fogja leélni. De azért el tudta volna képzelni… 
- Mi baj? 
- Semmi – hazudta. 
- Sora!!! 
- Semmi, csak… mindegy. Nem akarok róla beszélni – lemászott Leonról és Marion felé fordult. 
- Sora, légy szíves! 
- Csak az jutott eszembe, hogy… ez tényleg nem tarthat örökké. 
- Hát ha mind a ketten akarjuk, akkor dehogynem! És ilyeneken meg ne gondolkozz előre. Még soha senki nem mondta neked, hogy a jelennek élj és ne a jövőnek? 
Sora bánatosan megrázta a fejét. Leon visszafordította maga felé és édesen megcsókolta. 
- Szeretlek és te is! És most csakis ez számít! Mit csinálsz ma? 
- Fel akarok menni a könyvtárba. Tudom, hogyha valahol, akkor ott találunk infókat. 
- Nem tudok veled menni, mert Kalos és Yuri azt tervezik, hogy leromboljuk az ajtót. May kérte őket. 
- Nem baj. Becserkészek magamnak valaki mást – Leon felvonta egyik szemöldökét. 
– De nem úgy. 
- Jó reggelt – ült fel Marion és vidáman nyújtózott egyet. 
– Amióta itt vagyunk Sara még nem is énekelt. – jegyezte meg elgondolkodva Marion. May berobbant a szobába 
- Felkelni mindenki! Kalos, Yuri, Leon, gyertek velem! Valaki aki meg normális csaj csináljon ünnepi ebédet. Asszem hazamegyünk – May ezzel kiviharzott a szobából. A férfiak követték. (Leon nem mulasztott el egy szeretleket mondani Sorának) A lány kikotort Leon táskájából még egy pulcsit, de megakadt valamiben a keze. Lenézett és azt hitte menten elájul. Mit keres egy ilyen Leon táskájában? És egyáltalán honnan…? A tárgyat belecsavarta a pulcsiba és átment a másik szobába. Azon gondolkozott hova tehetné. Ha Leon nem fogja keresni, az azt jelenti, hogy nincs rá szüksége. Na hé! Sora! Állj le egy percre! Nem egyszer gondoltál már rá te is, hogy milyen jó lenne ha lenne nálad! De az más, mert nekem nincs és nem is hoztam! De ő meg hozott. Pusztán önvédelem semmi más! Minek kombinálsz? Miért nem szólt róla? Ne makacskodj már! Oké. De azért elteszem. Ha majd észreveszi a hiányát, úgyis megtudom. De ne csinálj semmi butaságot! Nem fogok! 
Ez után a lány lement a könyvtárba, de ott már volt valaki. 
- Szia Kelly – köszönt és leült vele szembe a földre. 
- Hello – a csaj továbbra is a könyvet bújta. 
- Mit csinálsz? – kérdezte Sora félszegen. 
- Olvasok – Kelly Whatson unottan lapozott egyet. 
- És mit? 
- Te mindig ennyit kérdezel? – szúrósan nézett Sorára és letette a könyvet. 
- Bocs. Figyi, ez a ház… lehet, hogy én látom rosszul, de szakasztott olyan, mint ez 
- Nem mondod? Nem véletlenül olvasom – a lány ajkán gúnyos mosoly tetszett. 
- Mi bajod van velem? – kérdezett rá Sora. 
- Semmi. De ha megbocsátasz, szeretnék nyomozni. – ezzel visszavette a könyvet, de Sora nem hagyta ennyiben. 
- Hogy kerültél ide? 
- Nem vagy egy könnyű eset. Mit akarsz tudni? Válaszolok, ha utána békén hagysz. 
Sora bólintott. 
- Mondtam már. Hogy kerülsz ide? 
- Világjáró vagyok. Tagja egy bandának, a Dark Wanderersnek. 12 évesen alakítottuk a klubbot hárman. Alexandra Carter, Amy Alvares és én, Kelly Whatson. Azután nagyon sokan csatlakoztak hozzák és mára már talán több, mint 600an vagyunk. 
- És mi a lényege? 
- Szanaszét lógunk a világ különböző tájain. A pénzzel nincs gondunk, annyit kapunk, amennyit csak akarunk. Az egyik alapító tag, nem mondom meg melyikünk milliomos családból származik. És nekünk 3munknak van bankkártya a széfhez, és annyi pénzt szerzünk, amennyit csak akarunk. Hiába vagyunk ennyien, csak mi 3man tudjuk a klubnak az értékét. Mi vagyunk azok, akik igazán értik, hogy miért van és miért jött létre. 
- Miért? 
- Mert szeretjük a kalandokat és az életveszélyes helyzeteket. Még csak 16 vagyok, de nagyon sok mindent éltem már át. Néha elegem is van az egészből. De most per pillanat nem. Újra égek a vágytól, hogy nyomozzak. Na meg csupa jó pasi van itt. 
- De Kelly! Mind foglalt – Sora zavartan nézett a lányra. 
- És? Gondolod, hogy ez érdekel? – sokáig néztek farkasszemet egymással, majd Kelly elnevette magát. 
– Nehogy komolyan vedd! Van barátom, lassan másfél éve. Viszont most nekem lenne egy kérdésem. 
- Mégpedig? 
- Miért nem mentek el innen? – kérdezte halálos komolysággal a lány és közelebb hajolt. 
- Mert zárva van az ajtó. 
- Na és az ablakok? – grimaszolt Kelly és mintha elégedetten dőlt volna hátra 
- Magasan vannak… - tiltakozott a lány és ez tényleg igaz is volt. Ha 2 ember állt volna egymásra még akkor sem érték volna el. az egyetlen egész falas ablak meg le van rácsozva… Tehát az sem jó egérút. 
– Ha már itt tartunk te hogy jutottál be? 
- Az maradjon az én titkom – ezzel a lány sejtelmesen elmosolyodott és visszatért a könyvéhez. Ekkor egy hatalmas döndülés hallatszott, ami azt jelentette, hogy kinyílt az ajtó… De bár ne nyílt volna ki soha…