20. fejezet: May Wong

May fütyörészve sétált a hóban. Boldog volt. Örült, hogy egy kis időre is, de kiszabadulhat innen. Már nem nagyon bírta velük. Na meg magával sem tudott mit kezdeni. Nagyon jól tudta a „barátai” összes titkát. Például tudott az egyességről és Rosetta holttestéről is. Érdekes lett volna, ha nem tud róla. De ezt ők nem értik és May tudta, hogy ez így van jól. 
Magabiztosan lépkedett a vaskerítés felé. A hegyes kovácsoltvas ijesztően meredt az ég felé, de a lány tudta, hogy mit kell tennie. Pár lépésre a kerítéstől megállt és visszafordult a házhoz. Tudta, hogy soha többet nem fog ide visszajönni. Ezt már rég elhatározta. Most mégis kételkedett egy kicsit. A házban a „barátai” laktak és ha nem tudnak meg semmit arról, hogy most mit akart tenni, akkor visszafogadnák őt. És maradhatna a társulat tagja. De ugyanakkor ott van ő, aki miatt már annyit szenvedett. A másik útja viszont bizonytalan. A homályba vész. Nem tudja mi vár rá, ha ennek itt vége. Egy biztos… gyorsan kellett döntenie. 

- Köszönöm, hogy maradtál – Leon és Sora leültek a rácsos ablak párkányára. 
- Nem hagyom, hogy bajod essen – a férfi tényleg ezért maradt. Vigyázni akart Sorára. 
- Hiányzik a színpad – Sora kinézett az ablakon. Havazott. Tisztán látta Mayt aki ott állt a kapu előtt. Nyilván Mariont várta. 
- Én is szívesen lépnék fel – helyeselt Leon. – Nem vagyunk normálisak, hogy maradtunk. 
- Leon te elmehetsz ha akarsz. De én itt maradok, mert nagyon két ember halt itt meg akiket kedvelek. És nincs kizárva, hogy mások is megfognak, de ha tehetek valamit is, hogy megbosszuljam, akkor azt megteszem. 
- Kár, hogy nem ismerted Sophiet. Mostanában sokat gondolok rá. Kíváncsi vagyok mit szólt volna hozzád – Leon is kinézett, Sora viszont már őt nézte 
– Biztos ő is a maradás mellett döntött volna. Nem érdekelte volna őt sem, hogy mi is a véleményem a dologról, és nem is mondtam volna neki, mert vigyázni akartam volna rá. Mint most rád is. 
- De Leon én nem vagyok a húgod. Nekem nem tartozol semmivel – Sora megfogta Leon kezét. 
- Már hogyne tartoznék. Szeretlek. Tiszta szívemből és ez, ha akarod, ha nem melléd köt. 
- És ha azt mondom neked, hogy én nem szeretlek, és nem akarok tőled semmit… 
- Azzal elkéstél – mosolyodott el a férfi. 
- Na! De akkor elmennél? 
- Nem mondasz ilyet. 
- Nem. Tényleg nem. Viszont ha én nem lennék veled. Akkor sem mennél? 
- Nem, mert attól én még szerethetlek. 
- Leon! Kérlek! Ha nem szeretnél és én sem szeretnélek téged és nem történt volna köztünk semmi. Akkor elmennél? 
- Nem tudom – Sorát nem nyugtatta meg ez a válasz. Nem akarta, hogy Leon csak miatta maradjon. 
- Gyere menjünk a könyvtárba – kézen fogta Leont és elindultak. Pont akkor, amikor… 
May végül is döntött. A szíve mélyén benne volt az is, ami benne. Amitől félt. Magabiztos léptekkel megindult a kerítés felé, kinyitotta a lakatot, letekerte a láncot és várt. Pár pillanat múlva a láncok végigtekergőztek a testén és vasmarokkal szorították. Kipréselték a lányból a levegőt, aki meghalt. A piszkos munka elvégzése után a láncok visszasiklottak eredeti helyükre és a lakat is visszakattant. A kulcs felszívódott.