42. rész

Leon halálával egy időben Sora lábai alól eltűnt a talaj és zuhanni kezdett. Landoláskor rosszul ért földet és jobb bokájára esett. Felsikított a fájdalomtól. Nevetést hallott. Először csak jobbról, aztán az egész elméjét elbódította a férfi nevetése. Megpróbált fölállni, de fájt neki. Összeszorított fogakkal tűrte. Még mindig sírva nézett körül. Hirtelen pislákoló fényt látott, ami egyre nagyobbá nőtte ki magát. Elindult felé. Amikor odaért egy trónt látott, amin egy fiatal fekete hajú férfi ült, Kellyvel a jobbján. 
- Ki maga? – kérdezte a jövevénytől a férfi. 
- Maga ki? – Sora próbálta elfojtani a sírást. Bár már most tudta, hogy ha ezt túl is éli, a Leon halála által keletkezett űrt, soha nem fogja tudni betölteni. 
- Okos kislány… A nevem Dervish Hassel. 
- Az enyém… -
 Ne mondja! Kitalálom. Sora Naegino. 
- Ha tudja, miért kérdezi. 
– Most, hogy a lány ráébredt fölösleges élni a kicsi apja nélkül, bátran nyitotta ki a száját. 
Dühös volt. Félelmet? Egy cseppet sem érzett… 
- Szóval? Azt mondtad, elmondod mi ez az egész. Mi értelme van ennek az egész öldöklésnek? 
- A bosszú drágám. A bosszú. 
Kelly Whatson fölállt a trón mellől és a lányhoz sétált. 
- Tudod… 3 évvel ezelőtt egy Sora Naegino nevű lány csatlakozott a Kaleido társulathoz. Ó! Hogy utáltam! De most már hál istennek vége. Nagy felhajtást csaptak kötülötted. A sajtó az egekig dicsőített. Egyik este a barátommal voltam, amikor megjegyezte, hogy milyen helyes lány ez a Naegino. Jót röhögtünk. Majd később megtaláltam egy lánnyal, aki majdnem olyan volt, mint te! Bosszút esküdtem. Pár nappal később autóba ültem és elüöttem. Szándékosan gázoltam át rajta többszöris, amiért ezt tette velem! Persze az emberek látták…rendőrt hívtak, akik sittre vágtak. Később megbizonyosodtak róla, hogy megőrültem és beszámíthatatlanságom miatt csináltam és diliházba zártak. A Vigyorgóba. Mondhatom élveztem. Egy nap aztán találkoztam Dervissel. Nap mint nap jött hozzám és vázolta fel, hogy milyen az élet itt lent. Nem kellett mást tennem, mint felgyújtani az egész kócerájt. 
- Te tényleg őrült vagy! – Sora fejcsóválva hátrált. 
- Nem te vagy az első, aki észreveszi. -
 Hogy kerülünk ide? Ha jól sejtem a pokolban vagyunk… 
- Aha. 
- Ezek szerint meghaltam? 
- Nem 
- És te? 
- Én már 3 éve. Itt, belül – a lány a mellkasára tette a kezét. Sora első ízben sajnálta. Aztán eszébe jutott, hogy mit művelt a társaival és ismét gyűlölte. 
- Remélem neked megérte! 
- Reméld csak. Ugyanis igen. 
- Ennek örülök. Szívből. Csak azt nem értem, hogy miért bennem kerested a hibát és miért nem magadban. 
- Ne tessék itt nekem szemtelenkedni, különben másképp fogok dönteni. 
- Hogy másképp? – Sora odakapta a fejét. Kelly elindult valamerre, egy fény felé. 
- Elmehetsz! 
- Mi?! Sora utána iramodott. 
- Jól hallottad: elmehetsz. 
- De miért? 
- Mi hasznom lenne abból, ha nem hagynálak szenvedni? Megöltem mindenkit aki fontos volt számodra és a te életednek is vessek véget? Kösz, de nem. Az úgy nem lenne az igazi. 
Kelly kinyitotta az ajtót, amihez értek. Sora hirtelen nem látott semmit a fénytől. 
- Ez most komoly? 
- Halálosan – a lány vészjóslóan elvigyorodott, majd kilökte az egykori Kaleido start az ajtón. Sora a hóban landolt. Visszanézett, de nyomát sem látta ajtónak. Előtte viszont ott magasodott a nyitott kapu. Hirtelen elveszettnek és kétségbeesettnek érezte magát. Elfeküdt a hóban és keserves zokogásban tört ki. Kis idő múlva összeszedte magát, fölállt és kilépett a kapun. 
Még egyszer visszanézett és megdöbbent. A kastélyból látta kiszállni az ott fogva tartott szellemek lelkét. A Kaleido 9 embere egymás mellett szállt föl a menybe. Sora mélyet lélegzett és magában eltökélte, hogy soha többé nem tér vissza erre a borzalmas helyre.