Eső Novemberben

Szörnyű idő volt a középkori Japánban. Az idő már tél fele járt, de hó nem takarta be a földeket, a nap, pedig nem bújt elő rejtekéből. Az eget hatalmas felhők takarták el a szem elöl. Süvített a szél és hideg volt. Mintha el akarta volna fújni a gyűlöletet, hogy soha többé ne kelljen látnia a gonoszságot, mely az emberek és a szellemek szívében él. Egy tisztáson hatalmas csata dúlt két férfi között. Körülöttük mindenfele kidőltek a fák, mert nem bírták a kardok hatalmas erejét tovább. Hirtelen az egyik férfi, ki prémet viselt fölénybe került, s a másikat a földhöz vágta. Egy lány sikolya hallatszott a távolba. A fiú elvesztette az eszméletét. A szellem egy utolsó csapásra emelte kardját. S halálos csapásra indította fegyverét.
-Neee! - kiáltotta a lány, s a hanyou elé vetette magát.
-Kagome - kiáltották egyszerre a lány barátai. A lány időben ugrott, s így a fiú sértetlen maradt. Kagomén mély sebek lettek, de nem halt meg. A lány fölállt, s elindult a szellem felé. Lassan és kecsesen suhant a férfi felé, szeméből nem lehetett kiolvasni semmit. Csak ment célja felé, majd a férfi előtt megállt.
-Soha többé ne merd ezt tenni! - mondta halkan.
-Mert? -kérdezett vissza semmibe véve a lányt.
-Kagome, ne tégy őrültséget! -kiáltotta Sango, a lány legjobb barátnője.
-Mert nagyon megbánod! -mondta még mindig nyugodtan Kagome.
-Majd pont egy ember fog megállítani!? - s meg eresztett egy gonosz vigyort a szellem. Kardját ismét felemelte. Lecsapni készült. "-Képes lennék érte akár meghallni is!" -gondolta a lány
-Nem félek tőled! -mondta.
A férfi lesújtott nehéz kardjával. De a lányt nem érte el a csapás. Kb. 5cm-re a lánytól megállt, s a szellem akárhogy próbálta nem tudta megvágni. Kagoméból kék fény áradt mindenfele. Sesshoumaru meglepődött, de kardját nem engedte el, s a lány felé suhintott újra. De most sem ért célba a penge. Kagome körül eloszlott a fény. Rezzenéstelen arccal állt a szellemmel szembe. Kék kimonóban volt, melyet cseresznye virágok díszítettek, kezében egy szépen megmunkált kard, vállán íjak és nyilak voltak. Kagome állta a férfi pillantását. Szemeiben olyan t"uz égett, amelyet eddig nem látott még senki. Kagome végig nézett magán: körmei megnőttek, s mintha kékszínű körömlakk fedné őket. Ő maga is elámult. Csodálatosan nézett ki.
-Nahát, mi történt veled? -kérdezte Sesshoumaru megrökönyödöttségét legyőzve.
-Ahhoz neked semmi közöd, most pedig Kopj le! -mondta higgadtan. "-Meg akarom nézni Inuyashát, de ameddig ez itt van, nem fordíthatok hátat." -gondolta.
-Na gyerünk, mutass valamit!- mondta kíváncsian a szellem.
-Rendben- s felemelte kardját. Sesshoumaru támadott először. Kagome könnyen kitért a csapás elöl. Reflexei jobbak lettek, s sokkal gyorsabban mozgott, mint eddig. Tudása vetekedett Seshoumaruéval. Sesshoumaru újabb csapásra készülődött, de Kagome megelőzte. Megsebezte a mellkasán. Sesshoumaru ezt nem hagyta annyiba, s megkarcolta a lányt. Kagome arcán egy vékony csíkban kibuggyant a vér. Sesshoumaru megeresztett egy kárörvendő vigyort. Egyenlő ellenfelek voltak. Ez így ment volna estig. De ekkor egy kislány lépett ki a bokorból.
"-Egy kislány" -gondolta Kagome - "De mit keres itt?"
-Rin, nem meg mondtam, hogy ne gyere ide? -kérdezte Sesshoumaru.
-De, Sesshoumaru nagyúr.
-Rin menny el, most! -mondta, de nem emelte fel a hangját.
-Igen is. - válaszolta, s már el is tűnt a bokrok sűrűjén.
"-Nahát, csak nem hozzá tartozik? Sesshoumaru, csak nem meglágyult a szíved" -gondolta Kagome.
-Akkor nem folytatjuk? -kérdezte hidegen a szellem. A melegség teljesen eltűnt hangjából, s most ismét a régi önmaga volt. Kaogme gondolt egyet, leeresztette a kardját.
-Nem, nincs kedvem veled harcolni!- mondta, s hátat fordított. Sesshoumaru meglepődött, de arcára ez nem ült ki. Őis hátat fordított, s elindult arra, amerre az előbb eltűnt a kislány.
-Majd máskor folytatjuk -mondta, s ő is eltűnt a rengetegben. Kagome oda szaladt Inuyashához, letérdelt mellé. A fiút közben kezelésbe vette Miroku és Sango.
-Hogy van? -kérdezte aggódva a lány.
-Rendbe fog jönni, csak elvesztette az eszméletét. De jobb lesz, hogyha most elvisszük Kaede anyóhoz. -mondta Sango, s kezét a lány vállára tette.
- Minden rendbe lesz.
-Tudom -s Kagome elmosolyodott.
-A te sebeid hogy vannak? -kérdezte Miroku.
-Áh, csak egy kis karcolás -lágyintett.
Inuyasha még mindig nem tért magához. Gyorsan felrakták őt Kirarára, s már indultak is Kaede anyó falujába. A szél még mindig er"osen fújt. Az ég teljesen beborult óriási vihar közeledett, mely elöl ember, s állat egyaránt behúzódott vackába.

Kaede anyónál:

-Már vártalak benneteket kedveseim -köszöntötte őket az anyó.
-Jó napot! -köszöntek illedelmesen.
-Ez nem igazán szép nap. Szörnyű az idő. -jegyezte meg az anyó. Kaede anyó még csak most vette észre Kagomén a változást, de nem szólt egy szót se.
-Gyertek be! Ellátom Inuyasha sebeit, ti addig készítsetek magatoknak egy teát. -mondta kedves hangon az anyó.
-Köszönjük -mondták.
Kagome már forralta is a vizet. A csapat többi tagja, pedig leült. Mikor kész lett a tea Kaede anyó is kész lett Inuyasha sebeinek ellátásával.
-Már jobban van? -kérdezte Kagome. Hangjából kihallatszott, hogy mennyire félti a fiút.
-Igen, lassan felébred, nagyon kimerült-mondta, s ő is leült.
-De mondjátok csak mi történt? -kérdezte.
-Nos -kezdte a szerzetes s belekortyolt forró teájába - Ismét ékköveket kerestünk, amikor Sesshoumaru keresztezte utunkat. Inuyasha és a bátyja szórták egymásra a sértéseket, majd egymásnak estek. - s újra belekortyolt az italbába.
-Aztán Inuyasha a földre került-folytatta Shippo - s elvesztette az eszméletét. Sesshoumaru ismét rátámadt, de Kagome a kard elé ugrott. Ő is megsérült. Aztán azt mondta Sesshoumarunak, hogy hagyja békén!
-Sesshoumaru meg akarta ölni Kagomét, -folytatta Sango- de a testéből kék fény áradt, s akkor már így nézett ki. Aztán csatába szállt Sesshoumaruval, de egyikük se győzött. Aztán megjelent egy kislány, aki valószínűeg vele utazik. Aztán Sesshoumaru megkérdezte Kagométól, hogy folyatják-e a harcot, de azt mondta, hogy nem. Ennyi. -fejezte be a szellemirtó.
Kagome csak ült, s a csészéjét szorongatta. Gondolataiba merülve bámulta csészéje tartalmát.
"- Mi történt velem? Mi volt ez? Most minden meg fog változni? Minden?" -gondolta.
-Kagome - szólította meg Kaede anyó.
-Hm? -eszmélt fel a lány.
-Tudod mi történt veled? -kérdezte. A lány csak a fejét rázta.
-Tudod, vannak a vízi tündérek, ők is egyfajta szellemek. -kezdte.
-De én nem vagyok szellem - mondott ellent Kagome felháborodott hangon.
-Nem, ők sem azok. - folytatta az anyó -csak olyanok a képességeik. Van egy legenda egy ilyen tündérről, aki bele szeretett egy félszellembe, de az nem szerette viszont, azt hitte, nem tud soha többé szeretni. De beleszeretett egy másik férfibe. Született egy gyermekük, szintén csodás képességekkel, de voltak, akik ezt nem nézték jó szemmel. Összefogtak ellenük, csapdába csalták a férfit, majd megölték. A tündért is meg akarták ölni, de még mielőtt ezt megtették volna, egy családnak adta gyermekét és mondott egy varázsigét, hogy senki se tudjon a gyermek adottságairól. Mikor megtudta, hogy szerelme meghalt, a szíve darabokra tört, s ezek a darabok megölték azokat, akik ellenük voltak. A gyermek hollétéről senki se tudott semmit. Ez egy több száz éves monda, valószínűleg te az ő leszármazottjuk vagy. De ha jól gondolom az a gyermek se tudta, hogy ilyen ereje van. -fejezte be.
Kagome ránézett az anyóra.
-És ez eddig miért nem jött elő belőlem? -kérdezte.
-Mert nem volt rá szükség, ez az erő évszázadok óta lapult a családod nő tagjaiban, s most végre benned előtört. Te elég különleges és erős vagy ahhoz, hogy ezt az erőt használni tudd.
-De miért?
-Mert veszélyben volt az, akit tiszta szerelemből szeretsz. Sango és a többiek csak ámultak.
-És ez mikor fog elmúlni?
-Most már soha. Te nem csak Kikyó reinkarnációja vagy, hanem annál sokkal több, egy vizítündér leszármazottja. Sokféle erőd van, tudod irányítani az álló-, és folyóvizeket, kivéve az esőt. Tudsz repülni és most már akár annyi ideig is élhetsz, mint egy szellem.
Mindenki csak nézett maga elé és bámulta a tüzet. Ekkor egy hatalmas menydörgés zavarta meg a csöndet. Sango a rémülettől odabújt Mirokuhoz, persze ezt ki is használta a szerzetes. Sangotól már meg is kapta a büntetést. Shippo, pedig Kaede anyó ölébe ugrott rémületében. De Kagoménak nem volt kihez bújnia, magányos volt. Szerette volna átölelni Inuyashát, de ő nem szerette úgy Kagomét.
"- Akárcsak a mondában- gondolta, s egy könnycsepp csurgott végig az arcán, melyet senki nem vett észre. Egy titkos könnycsepp, melyet senki nem vehet el tőle. Ebbe benne volt a lány minden bánata. (Ki akar örökké élni, ha nem szeretik viszont? Mi az a szerelem? Egy kémiai folyamat csupán, mely a testben megy végbe? Vagy valami, ami a szívünkből származik? Vagy csak azt hisszük, hogy valakit tisztán szeretünk, de közben nem? Csak szeretnénk azt hinni, hogy szeretünk? Csak elhitetjük magunkkal? Egyáltalán minek a szerelem? Hiszen mindig csak fájdalmat okoz számunkra. De azok a pillanatok, melyet azzal töltünk, akit szeretünk, az megfizethetetlen! De mi van akkor, ha ez csupán csak színjáték, ha közben másra gondol? Szeretném azt hinni, hogy a szerelem az, ami tiszta érzelem, semmi több. És azt szeretni, aki viszont szeret, úgy ahogy én őt. Azt kívánom, mindenki találja meg azt, akit igazán szerethet!) Az eső csapkodta a tetőt, szörnyű vihar tombolt odakint. Kagome oda ült Inuyasha mellé várta, hogy mikor ébred fel. A ház többi lakója már rég legédesebb álmát aludta. A lány ott virrasztott mellette egész éjszaka. -Kagome- mondta alig hallhatóan Inuyasha.
-Jól vagy? -kérdezte Kagome.
-Már jobban. Mi történt?
-Majd holnap elmondom, de most aludj.
-Rendben- s már le is csukta szemeit.
-Kagome -ment oda hozzá Sango -most már te is menny aludni!
Kagome bólintott, s ő is lefeküdt. Sango visszament a helyére, de még mielőtt lefeküdt volna még nyomott egy puszit Miroku arcára. Sose vallotta volna be másoknak, még saját magának se, hogy szereti a szerzetest. Ez valódi szerelem volt. Miroku még suttogott valamit: Sango. A lány piros arccal ment aludni. S szerelméről álmodott.

Másnap:

Kivételesen Kagome ébredt elsőnek. Az eső már elállt, de a nappal még mindig olyan sötét volt, mint az éjszaka. A felhők még mindig nem engedték elő a napot. A poros utakból sártenger lett. Szörnyen nyomasztó idő volt. A többiek még aludtak. Úgy döntött elmegy sétálni. Most nem csiripeltek a madarak, mint máskor. Nem zümmögtek a fülébe méhek. Nem kergetőztek mókusok a fákon. Az úton nem talált semmit, ami mozogna.
Ekkor egy bokor megmozdult, majd egy kislány lépett ki mögüle. Kagome meglepődött, majd elmosolyodott.
"-Ez ugyan az a kislány"- gondolta. -Szia - köszönt Kagome
-Én Kagome vagyok. És téged, hogy hívnak?
-Szia, engem Rinnek. Te vagy az a lány, akivel Sesshoumaru nagyúr tegnap harcolt, igaz?
-Igen -válaszolt Kagome
- Mit gyűjtesz?
-Virágot.
-De akkor miért a bokorból jöttél ki? -kérdezte nevetve Kagome.
-Mert sehol se találok virágot, gondolom elbújtak előlem - mondta durcásan.
-Figyelj, tudok egy helyet, ahol vannak virágok. Velem jössz?
-Mehetünk! -kiáltott vidáman Rin. Rin kézen fogta Kagomét és már mentek is. Miközben mentek egyre hűlt az idő Kagome látta a kislányon, hogy vacog.
-Gyere ide. -mondta Kagome, és az ölébe vette -Hogy te milyen könnyű vagy -mondta nevetve.- Lassan oda érünk.
-Nagyon szép a ruhád, honnan szerezted?- kérdezte ártatlanul Rin.
-Nem tudom, csak úgy lett. -válaszolt Kagome. Egy hatalmas vízeséshez értek.
-Itt vagyunk.
-De hát itt csak víz van. -mondta Rin.
-Ez nem teljesen igaz. - mondta egy csintalan mosollyal az arcán Kagome- A zuhatag mögött van egy barlang, ha oda bejutunk, csodálatos virágokat láthatsz majd.
-De, hogy jutunk oda be?
-Mindjárt meglátod -mondta - most kipróbálom az új erőmet. "-Gyerünk, sikerülnie kell! Koncentrálj Kagome, gyerünk!" -gondolta. Lehunyta szemeit. Lassan ki-, és belélegzett. Imára tette kezeit, majd fölemelte, s szétnyitotta. Ezzel egy időben a víz függöny szétnyílt.
- Sikerült! -kiáltotta öröm ittasan Kagome. A kicsi Rin csak ámuldozott. -
Na gyere -fogta meg a kislány kezét Kagome
- Mehetünk.
Rin bólintott, s elindultak. Mikor félúton jártak a víz hirtelen megindult nyakon öntve a két lányt.
-Ilyen nincs -mondta csurom vizesen Kagome
-Akkor most mi van? Hiszen tudom irányítani a vizeket, vagy még se?
-Az nem lehet, hogy még nem tanultál bele az erődbe? -kérdezte óvatosan Rin.
-De, valószinüleg- mondta, s megsímogatta a lány arcát. "Inuyashának is időbe telt, mire beletanult a kard használatába, csak ne siettessük." -mondta magának megnyugtatás képpen. Mikor beértek egy csodálatos kis Világ tárult Kagome és Rin elé. A barlangban novemberhez képest minden virágba volt borulva, minden.
-Ez varázslatos -ámuldozott Rin.