XII. fejezet: Szabad érzelmek

• Most konkrétan nem arra gondoltam…bár nem mondom, annak is örülnék, de azt találtam ki, hogy edzhetnénk együtt. – közben elengedte a lány kezét.
• Tőlem… - vonta meg a vállát.

Minako ledobta a táskáját a földre és elővette a fegyvereit. Haro türelmesen várt, vállán a kardjával. Minako egy kicsit nekivetkőzött. Levette a felsőjét, így egy testhez álló haspóló maradt csak rajta, majd elővette a kardját. A két fiatal összecsapott. Mindketten erősek voltak, egyik sem tudta legyőzni a másikat. Minako bevetett nyílvesszőktől kezdve mindent, de Haro kitért előle. És ez igaz volt fordítva is. Kimerülten ültek le az egyik fához.

• Az biztos, hogy egy szinten vagyunk. – szólalt meg Haro.
• Na igen. Mi lesz a nagy összecsapásnál…
• Őszintén szólva nekem semmi kedvem hozzá. Ilyen szép lánnyal harcolni. – közben Haro Minako kezére tette a kezét.

Minako halványan elpirult. Haro kihasználta a helyzetet, magához húzta és megcsókolta a lányt. Minako nem ellenkezett, karjai a fiú nyaka köré fonódtak. Haro átölelte a lány derekát és még közelebb húzta magához. Lágyan eldőltek a fűben. Haro kezei lefelé kalandoztak a lány fenekére. Minako ekkor megrémült.

• Ezt nem szabad!
• Miért?
• Mert nem. Nekünk harcolnunk kell.
• És az kit érdekel? Ez az ősök csatája, intézzék el ők.
• De…
• Semmi de. Minako, én szeretlek.

Erre a lány megdermedt. Azt hitte a fiú csak kiakarja használni.

• Komolyan?
• A legkomolyabban. – suttogta Haro és megcsókolta újra a lányt.
• Én is szeretlek. – mosolygott Minako, majd szorosan odasimult a fiúhoz.

Haro átölelte fél kezével és úgy nézték az eget. Minako felült, Haro kérdően nézett rá.

• Nincs kedved eljönni fürödni? – kérdezte a lány vidáman.
• De, van. – mosolyodott el Haro.

Feltápászkodtak és elindultak a közeli tóhoz.