24. fejezet

Fáradtan felnyögtem, majd kinyitottam a szememet. Azonnal hunyorítanom kellett, mert hideg vízcseppek patakzottak hajamból, és a zuhanyrózsából. Sajgott a fejem, nem tudtam mit keresek a zuhany alatt, ruhástól. Nagy nehezen feltápászkodtam, de mikor elengedtem a falat, azonnal megcsúsztam, és egy hangos csattanás kíséretében elterültem a zuhany fülke fekete csempéjén. Szisszenve dörzsöltem a fejemet, majd hirtelen felrémlett, hogyan is kerültem a zuhany alá. Megszégyenülten feküdtem ott hosszú percekig, addig, míg fejem ki nem tisztult, és el nem múlt a másnaposság. Áldottam a sorsot, amiért mi nekrisek ilyen gyorsan kiheverjük az alkohol nyomát. Óvatosan, vigyázva nehogy elcsússzak megint, kiléptem a zuhany alól, és rendbe szedtem magamat a tükör előtt. Mikor száraz ruhába öltöztem, jobban szemügyre vettem magamat. Nem látszott rajtam, hogy tegnap részegre itattak… Illetve ittam, mert hát Raimor különösebben nem erőltette ezt az egész borivást. Kiléptem a fürdőből, majd a szobámból is, és Halálszárny szobája felé vettem az irányt. Azonban ajtaja előtt megtorpantam. Térdem remegni kezdett, és csak kevesen múlott, hogy vissza nem menekültem a jó meleg ágyamba. Végül nyert a büszkeségem, és kopogtattam. Semmi… Pár perc után türelmemet vesztettem és benyitottam. Sehol, senki… Benéztem az edző teremben, ott sem találtam. Ideges sóhaj kíséretében kinéztem mesterem ablakán. Illetve nem volt igazi ablak. Vagyis, az ablak igazi volt, csak a látvány nem. Végtére is, a folyosó a nagy semmiben lebegett, így gondolom mesterem rezidenciája szintén ott foglalt helyet. Az ablakban, mindig a bolygó felszínének illúziója lebegett. Este volt. Jó egy napot átaludtam a zuhany alatt. Keserűen mosolyogtam. Soha többet nem iszom alkoholt. Mindig csúnyán megjárom… Csak álltam mesterem szobájában. Nem is sejtettem, hogy már régóta figyel engem az ajtóból. Őszintén szólva szégyelltem magam a tegnapi dolgok miatt. Csak arra tudtam gondolni, hogyha Halálszárny nem lép be időben már Raimor „asszonya” lennék. Nagyot sóhajtottam és az esti tájat figyeltem, a fényes csillagokat a tiszta égen. Pár perccel később ajtó csukódását hallottam. 
-Mester? - néztem hátra és megpillantottam őt. Most is, mint mindig komoly volt az arca. A szeme viszont furcsa fénnyel ragyogott. Akár egy szürke drágakő. Hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. Felül nem viselt semmit sem, meztelen mellkasa előtt összefonta karjait. Szívem hevesen dobogni kezdett, lélegzetem elakadt, olyan jól nézett ki most, csak az ablakból beáramló fényben. Meghallhatta akadozó lélegzetemet, mert gúnyosan megszólalt. 
-Mi a baj? Hörgőhurutban szenvedsz, hogy így hörögsz? –elvörösödtem a hangjából kihallatszó szarkazmustól. Bánatosan böködtem a lábammal a szőnyeg szélét, és örültem, hogy az ablakon beáramló illúzió fény nincs annyira erős, hogy megvilágítsa kipirult arcomat. Mivel Halálszárny többet nem szólalt meg, én voltam kénytelen megtörni a csendet. 
-Nem, csak… Megijesztettél. –vontam meg óvatosan a vállamat, bár kételkedtem benne, hogy látja esetlen mozdulatomat. 
-Ijesztettelek? Mégis mit vártál? A szobámba vagy, egyszer úgyis meg kell jelennem itt… Egyáltalán ki engedett be? –vállaim megereszkedtek, szörnyen éreztem magamat. Legszívesebben elmenekültem volna innen, de még hátra volt egy köszönet mondás, amit mesterem cinikus hangja nem könnyített meg. 
-Én kopogtam… 
-És mondta valaki, hogy bejöhetsz? 
-Nem, de… -megpróbáltam megkeresni mesterem pillantását, dacára a sötétségnek. Lélegzetem újból elakadt, mikor tekintetünk összefonódott. Arra számítottam, hogy Halálszárny arcát nehezen fogom tudni kivenni, ami igaz is lett, csakhogy szemét egyáltalán nem volt nehéz észrevennem. Az ugyanis sziporkázott a jókedvtől. Akkor esett le, hogy mesterem szórakozik velem, és nem is neheztel rám. Mérgemben újfent elvörösödtem, amit ezúttal Halálszárny is észrevett, mert hátravetette fejét, és felnevetett. 
-Mester, kérlek, csak… köszönetet szeretnék mondani… Utána nevethetsz, csak… Essünk túl rajta jó? –abbahagyta a nevetést, és kajánul végigmért. 
-Min essünk túl? –kérdezte jókedvűen. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és megköszörültem a torkom. 
-Kérlek… -alig mertem a szemébe nézni. Emlékeztem rá, hogy mikor becipelt a zuhany alá, erősen próbáltam marasztalni… Félreérthetetlen mozdulatokkal, csókokkal, miközben olyan helyekre tettem a kezemet, ahova ép ésszel sosem. De nemet mondott, és ott hagyott a zuhany alatt. Pedig vágyott rám… 
-Nos, hallgatlak. –percekig csöndben voltam. Hálás voltam, de képtelen voltam előtte megalázkodni. Így kérdeztem ahelyett a szó helyett. 
-Miért nem használtad ki az alkalmat? –megérzésem szerint mesterem szemöldöke magasba szaladt. 
-Sajátosan mondasz köszönetet. –állapította meg színtelen hangon. 
-Te pedig sajátosan kerülöd a válasz adást. –ültem le az ágyára. 
-Nem szorulok rá arra, hogy részegen szeretkezzek veled. És azt se akarom, hogy félj tőlem. Ha majd saját akaratodból akarsz lefeküdni velem, úgy, hogy semmi nem befolyásolja döntéseidet, akkor nem szalasztom el a lehetőséget. –surrogást hallottam, mintha mesterem ellökte volna magát az ajtófélfától. 
-Nem tudom miért, de képtelen vagyok kimondani azt a szót, amit szeretnék. Csak úgy magában, képtelen vagyok. Így… Nem tudom, hogy mondhatnék köszönetet… -fájdalmasan mosolyogtam, hisz sikerült kimondanom a köszönet szót, csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Meglepve sikkantottam fel, mikor mesterem guggolt le elém. Így közelről tisztán ki tudtam venni az arcát, az izmos hasfalát. De a szeme a szokásosnál is jobban elgyöngített. Vággyal teli gyengédség sütött belőle, mire hátamon bizsergés futott végig. 
-Ó, én tudom, hogyan fejezhetnéd ki a háládat a legjobban! –szemében vad szenvedély lobogott, de csak arcomat nézte. El akartam húzódni tőle, de mégsem tettem. Már egész testem remegni kezdett, és nem azért, mert fáztam volna, vagy ilyesmi. Egyáltalán nem ilyen okból. Halálszárny csak az engedélyemre várt, vagy éppen a kedvet lelombozó visszautasításra. Szemhéjam megrebbent, akár egy szent szűz, lesütöttem pilláimat. Bólintottam. Szinte azonnal végigsimították csípőmet, és benyúltak azok az erős kezek a ruhám alá. Lecsukott szemmel próbáltam kiverni fejemből Kawazo visszataszító emlékét. A kedveskedő mozdulatok hirtelen abba maradtak. Majd egy sóhajt hallottam. 
-Nyisd ki a szemed Cathe! –vonakodva engedtem kérésének. Halálszárny villogó tekintettel nézett. 
-Én nem Kawazo vagyok érted? Tőlem nem kell félned! És nem is kell úgy viselkedned, mint egy érzéketlen fatuskó! Megértem, hogy vonakodsz a sextől az emlékeid miatt, de kérlek! Azért nem kell ilyen mozdulatlannak lenned! –hangjában enyhe neheztelést éreztem, mire elfordítottam a fejem. -Értsd meg, mester, én… Nem tudom mit kell csinálni… Kawazo csak… -ujját számra tette. 
-A mestered vagyok nem de? Majd én megtanítalak. –elvigyorodott. 
–Mutasd meg, hogy milyen tanítvány is vagy. 
-Ilyen téren pocsék. -suttogtam alig hallhatóan. Halálszárny szilárd tekintete meglágyult, és finoman megcirógatta az arcom. 
-Én nem így gondolom. Azonban had figyelmeztesselek! Ha egyszer belekezdek, nem fog semmi sem megállítani. A szobát lezártam varázslattal, így sem Deborah, sem Gwineth nem fog minket zargatni. Nem fog érdekelni, ha sikítasz, vergődsz, könyörögsz alattam! Ha most tovább engedsz, nem fejezem be a végéig… -komolyan nézett a szememben, és tudtam, éreztem, hogy tényleg nem érdekli majd a félelmem. Nyeltem egyet, de nem engedtem, hogy beijedjek. Hoztam egy döntést, és az így is lesz. Amúgy is… Halálszárny olyan jól néz ki, miközben hátulról megvilágítja az illúzió hold fénye! 
-Csak… Legyél figyelmes… -könyörögtem halkan.