Ismeritek a csendet?
Az üres, sötét színpad csendjét?
Elmondom, milyen: hallgat benne az egész estés zsivajgás.
Süket, mély búgással hallgat benne a zene hiánya; ott morajlik benne a közönség rivalgása, a taps, az ováció; elfojtott sikolyok, nyögések, kiáltások hallgatnak benne; mint a szél, olyan hangon sziszeg benne a levegőben szálló testek suhanásának emléke.
Ad némi biztonságot a tudat, hogy ez a csend emlékszik a hangokra, hogy a színpad emlékszik ránk – különben talán már nem emlékeznék rá magam sem. Azt hinném: álom volt.
Álom az Álmok után.
Nicsak, milyen furcsán, ijesztően visszhangzik ez a kesernyés, fahangú, ócska nevetés-utánzat, ami kiszaladt a számon! Milyen magányosan, kísértetiesen koppannak lépteim a hatalmas, sötét, kihalt teremben! Milyen idegen, milyen szomorú gondolatok lepnek meg!
Talán mert az vagyok. Egy szomorú idegen.
Nem ismertek rám, ugye?
Én sem magamra.
Minden éjjel eljövök ide, amikor véget ért az előadás, elsötétült a terem, és már mindenki hazament; eljövök, mint egy hazajáró lélek, felülök a színpad szélére, és megkérem: emlékezzen velem.
Emlékezzünk a tapsra, a ragyogásra, a repülésre; emlékezzünk az örömre, hogy adhattunk valamit; a tágra nyílt szemekben kigyúló fényre, a kipirult arcokra, az elragadtatott mosolyokra… A boldogságra.
A boldogságra, amely elveszett abban a pillanatban, amint rátaláltam.
Megtörtént a Csoda, igen. Alakot öltött és létrejött az Angyalok Tánca, egy Harc Nélküli Színpadon. A színpadnak ehhez szüksége volt valakire, aki összegyűjti és szétsugározza a csodáját. Ez voltam én.
Szükség volt másokra is, hogy megnyilvánulhasson: profi előadókra, akik képesek tökéletes harmóniában együttműködni egymással és a színpaddal, és akik képesek ennek érdekében átminősíteni személyes problémáikat, konfliktusaikat; akik képesek nem átlépni, de átrepülni az akadályokat. Ezek voltak a többiek – mindannyian, kivétel nélkül.
Leon, Ken, Yuri, Anna, Mia, Layla és mindenki – csodálatosak voltatok!
És ahhoz, hogy a csoda véget érjen, hogy a varázslat köddé váljon, elég volt, hogy egyvalaki kilépett belőle. Valaki, aki szerves része volt, valaki, aki hozzá tartozott.
Leon elment… és ez mindent megváltoztatott.
Távozása – hiánya! – arra kényszerített, hogy megkérdőjelezzek szinte mindent, amiben addig tökéletesen biztos voltam: még az érzéseimet is.
Rá kellett jönnöm, hogy ő nem egyszerűen egy kollega, és nem csak egy barát: annál sokkal több.
Ő nem csak egy kiegészítő eleme volt a produkciónak, hanem komoly alkotóeleme; akit lehet ugyan helyettesíteni, de az eredmény messze nem lesz azonos az eredetivel.
Nem volt igazad, Yuri, és nekem sem volt igazam. Az Agyalok Táncát nem lehet eljátszani egyedül!
Még csak mással sem. Csakis vele.
Ő éppúgy része az Angyalok Táncának, mint én – mint mindenki. Ha bármelyikünk hiányzik…
És ez még mind semmi.
Rá kellett jönnöm, hogy Leon nem csak a produkciónak, nem csak a színpadnak hiányzik.
A többiek is furán néznek körül nap mint nap; ha nem is mondják, látom a szemükön: öntudatlanul is keresik azt a kardpenge- alkatú, magas, feketébe öltözött alakot. Megszokták jelenlétét, még ha az néha fenyegető volt is; megszerették a különös, szigorú, a durvaságig őszinte kollegát.
Eleinte magam is így voltam vele. Azt hittem, csak a megszokás miatt van ez a tompa, homályos hiányérzet. Elvégre, ha az ember összeszokik valakivel, és az illető kilép a körből, hát hiányzik, bármilyen is volt, nem?
Amikor erre gondoltam, pontosabban erről próbáltam meggyőzni magamat, megjelent Fantom. Még ő is szomorúnak látszott.
- A Nyilas nem találja az új célt, amire nyilát irányíthatná – mondta. - A Skorpiót megfosztották a mérgétől. Várnod kell, Sora.
- Sokra megyek veled – sóhajtottam.
- Tudom, mire gondolsz. Leon hiányzik neked, mert összeszoktatok. Hadd kérdezzek valamit!
- Kérdezz…
- Összeszoktatok, vagy összetartoztatok? Mert nem mindegy… - kuncogott rekedten, és magamra hagyott a döbbenetemmel.
Közeli rokonával annak a döbbenetnek, amit akkor éreztem, amikor a premier után néhány órával bekopogtam Leonhoz.
Nem voltam tisztában az érzéseimmel, de ez talán érthető is. Annyira lefoglalt a nagy siker, a boldog ünneplés a többiekkel, hogy eltelt némi idő, mire egyáltalán észrevettem: Leon valahogyan, valamikor csendesen lelépett közülünk. Utolsó emlékem az volt, hogy állunk a színpadon, és ő ölel, és érzem, hogy remeg… Aztán Layla felállt, és tapsolni kezdett… Aztán… Nem is tudom, annyi minden történt! És amikor igazából le kellett volna aratnunk azokat a babérokat, Leon már nem volt ott.
Ezt nem tűrhettem! Elhatároztam, hogy megkeresem, és ha kell, kézen fogva rángatom ki a megérdemelt rivaldafénybe.
Amint elszabadultam, a szállásra siettem, és bekopogtam azon az ajtón. Nem vártam invitálást; azonmód, lelkes lendülettel benyitottam. Aztán döbbenten, rosszat sejtve bámultam a tökéletes rendet a szobában, az ágy végében felsorakoztatott bőröndöket, és az ablak előtt álló férfi magas, karcsú sziluettjét.
- Leon…?
Nem fordult felém, csak megemelte kissé a fejét, ami azt is jelenthette: figyel. A kétségbeejtő helyzet ellenére csaknem elmosolyodtam: mennyire jellemző rá! Ő aztán nem szól egy mukkot sem, ha csak nem okvetlenül muszáj… vagy ha ki nem csikarják belőle.
- Leon… Hová készülsz?
- Haza – mondta egyszerűen.
Szóval már megint az agyát kell lézerrel letapogatnom, ha meg akarok tudni valamit! Felemelt orral, háborogva mentem közelebb – a hátához, mert még arra sem méltatott, hogy rám nézzen.
Megérezte a mozdulataimat, mint már annyiszor, és megfordult végre.
A lassan alkonyba hanyatló késő délután fénye körülragyogta hosszú, jégszín haját, arca pedig árnyékba került, így aztán nem is láttam rajta semmi szokatlant.
- Miért? – kérdeztem, még mindig durcásan, amiért egyáltalán kérdeznem kell, és közben rettegve a választól.
- Hogy végre tisztességgel eltemethessem a húgomat – felelte. – Hogy méltó búcsút vehessek tőle, Sora.
Képtelen voltam megszólalni.
Leon megmozdult; könnyed félfordulatot tett, ettől pedig egészen más megvilágításba került az arca… és minden más.
Egy teljesen más férfi állt előttem, mint akit ismertem, vagy ismerni véltem.
Felhőszürke szeméből eltűnt az a konok, tehetetlen, fogcsikorgató gyász, tekintete megadóan, szomorkásan emlékezővé változott, s így már-már ártatlannak látszott. Arcáról elfoszlott a hidegség, eltűnt a hol hűvös, hol rideg maszk: nyugodt volt, merengő, közömbös: mint egy szép szobor.
Karcos, higgadt hangjában sem csikorogtak kövek, csak egészen enyhe, puha francia akcentusát lehetett hallani, amikor megszólalt:
- Sophie álma valóra vált általad, Sora. Végre békében nyugodhat. És mindezt neked köszönhetem – nézett a szemembe. – Félek, nem vagyok képes ekkora hálát leróni; csak remélni merem, hogy tisztában vagy vele, mit kaptam tőled. Örökre adósod vagyok, Angyallány.
- Nem, Leon! – Szerettem volna elmondani, hogy ez nem igaz; senki sem az adósom, ő meg aztán végképp nem; hogy mindenki csakis saját magának köszönheti, amit átélt, nem nekem – de ő felemelte a kezét, és csitítón a számra fektette két ujját.
- Nem tudom, hogyan tovább, Sora; ezért nem is mondhatok neked egyebet a szakzsargonnál. Semmi egyébre nem vagyok most képes. Figyelj rám. – Elfordult megint, és jól is tette: már nem láttam a könnyeimtől. – Megtehetem, és meg is teszem, hogy szerte a világon a legnagyobbakkal együtt említelek; nyilvánosan elismerlek, mint kőkemény profit, akivel számolni kell. Nyilván tudod, mit jelent ez. Ez a legtöbb, amit jelen pillanatban tehetek érted, ezt viszont feltétlenül szeretném megtenni. Egyetlen szavadba kerül. – Rám nézett megint, szinte esengve: fogadjam el az ajánlatát!
Hogy egy Leon Oswald maga elé sorol?! Sokan lehet, hogy kitüntetésnek vették volna.
Én azonban csak kétségbeesést éreztem. Ez történik, ha nálam sokkal nagyobbak a fejüket meghajtva elismernek? Ez?!
Előbb Layla… Most meg ez a… ez a…
Borzasztóan dühös voltam rá. Hát nem látja, hogy nem ez az, ami igazán számít?! Hogy én nem ezt akartam? Nem a sztárságot, nem a talmi csillogást, hanem az igazit! Azt, ami a közönség szemében ragyog! Csak ezt akartam- csak adni akartam…
Hogy érthet félre ennyire? Éppen ő, akivel tökéletes szinkronban voltunk, mert érezte minden rezdülésemet!
Dühös voltam, de ugyanakkor elragadtatott: csodálva figyeltem, hogyan jött ki életének legnagyobb traumájából. Igen, pontosan úgy, mint ahogy egy profi légtornász kijön egy különösen bonyolult figurából: elegánsan, büszkén, szálegyenesen.
Enyhén szólva is ambivalens érzések, nem?
De hát ez volt Leon; mindig ezt hozta ki belőlem. Pokoli volt, hihetetlenül megalázó, borzalmas – és csodálatos, mint minden más vele… Angyali és démoni egyszerre… És még ekkor sem jöttem rá, miért tud ennyire felkavarni, miért vált ki belőlem ilyen viharos, ellentmondásos érzelmeket, és hogy ebben a viharban mi vajúdik, mi akar megszületni?
Nem csoda: ilyen hatalmas siker érzelmi megrázkódtatása után nem hiszem, hogy bárki is eligazodna ebben a labirintusban, és akkor még az odáig vezető nehéz útról nem is beszéltem – de ez nem kisebbíti a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor Leon felmérve, hogy nem fogok vagy nem tudok válaszolni, az órára nézett.
- Hamarosan mennem kell – mondta. – További hasonló sikereket, és minden elképzelhető jót kívánok neked, Sora. Köszönöm, hogy veled dolgozhattam. – Úgy tűnt, mondana még valamit, de aztán inkább mégsem szólalt meg; helyette lehajolt, és szelíden szájon csókolt.
Könnyű, hűvös érintés volt, kedves, kesernyésen édes illattal, amiről fiatal fák jutottak eszembe; a szívem fájdalmasan megvonaglott, és halkan felsírva Leon melléhez dőltem. Átölelt, úgy, mint a Tánc után; felsóhajtott, és állát a fejem búbjára fektette. Hallottam szívének gyorsuló dobogását, éreztem, hogy most is remeg, és riadtan felnéztem rá.
Szeme grafitszürkévé sötétült, arcán szomorúság és kín dalolt, és én halálra váltan beigazolódni láttam a félelmetes gyanút: biztosan megint Sophie-ra emlékeztetem! Épp most, amikor sikerült végre túllépnie rajta, akaratlanul is feltépem a frissen beforrt sebeit!
- Nem! – sikoltottam, és teljes pánikban, hátra sem nézve kirohantam a szobából, félőrülten menekülve a tudat elől, hogy már megint fájdalmat okoztam neki. Nem gondolkodtam; na de, ki tudna ilyen helyzetben józanul gondolkodni?
Estére, mire többé-kevésbé megnyugodva derengeni kezdett, hogy valószínűleg csúfosan félreértettem valamit, Leon már nem volt itt; így aztán nem is kaptam választ a nagy kérdőjelre, és félő, hogy nem is fogok most már, talán soha.

Azóta minden este eljövök ide, egyedül, nélküle, és kérdezem – faggatom a színpadot: mi volt ez az egész?
Miért nem érdekel azóta semmi, miért végzem gépiesen, gondolattalanul a gyakorlatokat, edzéseket?
Miért nem tudok szabadon, boldogan nevetni, nyugodtan, mélyen aludni, jó étvággyal enni?
Miért vagyok a tükörben olyan sápadt, olyan rosszkedvű?
Mire, édes Istenem, mire mondtam akkor nemet?!