Nélküled (12. fejezet)
Születésnap

Elrugaszkodásom a valóságban úgy nyilvánult meg, hogy lassan, fokozatosan elkezdtem némileg tágabb mozgásteret biztosítani magamnak.
Gonosz lépés volt, nem vagyok túl büszke rá. Szükséges rossz volt. Démon volt.
Elkértem Leontól a lakás pótkulcsait, arra az esetre, ha ellentétes programunk adódna… Azután pedig gondoskodtam róla, hogy valóban adódjanak ilyen programok.
Eleinte mondvacsinált ürügyekkel néha előbb vagy később mentem haza, mint ő. Hiszen könnyű is kedvesen, aggódón rábeszélni egy hullafáradt artistát az egész napos hajtás után, hogy menjen haza, és meggyőzni arról, hogy jómagam még nyújtanék egy órácskát…
Később arra kértem: engedje, hogy elfogadjak néhány meghívást a kollegáktól, és tartson velünk, ha van kedve; hiányzik a társaság, a barátaim, és végső soron nem élhetünk ilyen elszigetelten! Ahogyan vártam, az volt a válasza, hogy ő többre értékel egy jó könyvet; de azt megérti, hogy én társas lény vagyok, tehát menjek csak.
Természetesen már ezen a ponton borzalmas bűntudat gyötört, hiszen egyebet sem akartam jobban, mint vele lenni, mindig vele… De nem tehettem mást.
Nem, mert ekkor már eleget tudtam róla ahhoz, hogy megértsem: ha semmit sem teszek a Halálisten ellen, végül győzedelmeskedni fog.
Hiszen Leont soha, senki nem tanította szeretni – csak a húga, aki immár több, mint három éve halott. Sosem volt egy rendes barátnője, maximum egyéjszakás kalandok rámenős csajokkal. Ha valaki este befeküdt az ágyába, sosem érdekelte, hogy reggel ott lesz-e még? Semmire sem becsülte a nőket, nem ismerte a szerelmet, a ragaszkodást – ugyan honnan kellett volna ismernie? Az egyetlen ember, akit szeretett, meghalt, Leon pedig úgy döntött: a szeretésből ennyi elég is volt, mivel pokoli gyötrelemhez vezet. Nem csak hogy nem tudott, nem is akart szeretni.
Harcolnom kellett azért, hogy akarjon.
Eljárogattam tehát, hátha a hiányom ráébreszti valami fontosra.
Komplett sokkterápia volt a számára, csak én ezt akkor még nem tudtam…
Hiszen először nem tűnt fel rajta semmi változás… amikor pedig feltűnt, már régen rossz volt az egész.
Kilengéseimet látszólag pont olyan nyugodtan, közönyösen fogadta, mint bármi mást. Ha otthon voltam, elbeszélgetett velem, ahogyan szoktuk hosszú, fáradt estéken; vagy olvasott, mintha ott sem lennék. Előfordult, hogy értem nyúlt, és emésztő szenvedéllyel szeretett hajnalig; ezek az éjszakák felértek egy csodával, és reggel mellette ébredve önkéntelenül arra gondoltam: ha már most ekkora élmény vele lenni, milyen lenne, ha szerelemmel szeretne?
Mivel ezerrel tombolt a nyár, szép számmal akadtak változatos, kültéri programjaink is, a munkában és a magánéletben egyaránt. Leon ezeket is úgy kezelte, mint ahogy azt tőle megszoktam már; semmit nem jelentett neki a megnövekedett nyilvánosság, a populáris elfoglaltságok. Idegenekkel szemben közömbös volt, ismerősökkel szemben távolságtartó és barátságtalan; nyugodtan kiváltságosnak érezhettem volna magam, hogy velem más… De az a lemez már rég lejárt.
Ahogy telt az idő, mégis változni kezdett lassan valami… Amit én persze teljesen félreértettem.
Leon is kezdett hozzám hasonlóan, viszont a maga módján kimaradozni.
Többször is megtörtént, hogy edzés után felakaszkodott az egyik trapézra, vagy hídba dobta magát egy rúdon, és lógott a szeren fejjel lefelé, sehová sem nézve, láthatóan gondolattalanul. Félórás reménytelen faggatózás után rendszerint magára hagytam.
Megcsinálta azt is, hogy sutba dobva imádott könyveit, kiment a városba. Sosem hívott magával ilyenkor, de nem is mentem volna: egyértelmű volt, hogy egyedül szeretne lenni.
Viselkedéséből arra következtettem, hogy egy lakótárs túl sok neki; hiányolja megszokott remeteéletét. Nem vagyok terhére – kevés vagyok én még ahhoz is, hogy a terhére legyek – de jelenlétem óhatatlanul olyan pluszokat hozott az életébe, amihez bizony nem volt hozzászokva. Úgy gondoltam, reakciója érthető és természetes; nem elutasító, és ez a fontos.
Soha, de soha még csak nem is álmodtam volna, mi rejlik ösztönös, távolságtartó félreállása mögött.
Egy június végi szombat délután megint csak vacsorára készültem az új barátaimmal; némileg idegesen, mivel Leonnal nem beszéltünk meg semmit. Pénteken este, előadás után hívtak meg, Leon pedig akkor már az öltözőjében volt; hazafelé viszont olyan fáradtnak és ingerültnek látszott, hogy jobbnak láttam, ha nem említem a meghívást: másnapra halasztottam a dolgot. Szombat reggel azonban, mire felébredtem, ő kiment edzeni valahová, csak a konyhában várt egy üzenet a hűtőmágnes alatt, hogy ne aggódjak miatta, és töltsem a napot belátásom szerint. Ebből viszont nem tudtam meg, tervezett-e valamit estére?
A fenébe is, hiszen neki úgyis tökmindegy, gondoltam, és durcásan készülődni kezdtem.
Épp lezuhanyoztam, és egy szál fürdőlepedőbe csavartan álldogáltam a gardrób előtt, amikor megérkezett.
Elképesztően jól nézett ki, mint mindig: a szívem bukfencet vetett a láttára.
Szürkére kopott farmert és fekete trikót viselt; haja frissen mosva, fényesen simult a vállára, kezében pedig egy óriási csokor habfehér rózsát tartott.
A virágot finoman, óvatosan letette az előtérben, és közelebb lépve gyengéd csókot lehelt a vállamra és a szám sarkára.
- Szia – mondta - , készülsz valahová?
Hozzábújtam, és kezemet a hátára simítva mélyet lélegeztem jellegzetes nyírfa-illatából; aztán megjátszott vidámsággal a kollegákkal töltendő estéről kezdtem csacsogni.
- …És te? – kérdeztem aztán bátortalanul.
Bólintott, de szóra nem méltatta titokzatos, fehér rózsás randiját. Két tenyere közé vette arcomat, úgy csókolt meg; szeme nagyon szomorú volt.
- Leon…
Fejét ingatva kérte, hogy ne folytassam; hüvelykujját gyengéden végighúzta az arcomon, és elfordult.
- Érezd jól magad – mondta elmenőben, a szobája felé tartva - , és vigyázz magadra, Sora.

Érezzem jól magam? Nélküled?
Mert te jól érzed magad nélkülem?
Jó vicc, tényleg! Kösz a tapsot, emberek; a bonbont az öltözőbe kérem, a virágot helyben fogyasztom!
Hogy a fene egyen meg téged, Leon Oswald! Bár az ördög vitt volna el, amikor betetted a lábad Cape Marybe! Mennyi kínt, mennyi csalódást megspóroltunk volna mindketten!
Édes Istenem, miért nem tudtam én beleszeretni a kedves, rajongó tekintetű Kenbe? Miért pont ez a hideg, démontermészetű dög kellett nekem?!
Legszívesebben nekiugrottam volna, mint akkor, amikor Laylát becsmérelte a fülem hallatára.
Legszívesebben utánarohantam volna a szobájába, és megtéptem volna – amiért engedi, hogy eltávolodjam tőle és magamtól, amiért engedi, hogy ezt tegyem magunkkal… Amiért nem érti meg, hogy összetartoznuk… Amiért nélküle kell élnem.
Még hogy érezzem jól magam!
Naná, hogy ocsmányul éreztem magam.
Régebben soha nem voltak ilyen gondjaim. Bárhol, bárkivel voltam is, ott voltam teljes szívvel, mindig csak azzal törődve, amivel, akivel akkor és ott találkoztam.
Most azonban egy bárban ültem új barátaimmal, és idegeneknek éreztem őket, mert szemem előtt egyre egy nagy, fehér rózsacsokor képe hullámzott.
Nem lehetett kibírni.
Viszonylag korán, tizenegy óra körül kimentettem magam a társaság előtt, és hazataxiztam.
Sajgott a szívem, fejemet önző, gyerekes gondolatok töltötték be: vajon otthon van már? Vagy máshol, mással? Mit fogok érezni, ha üresen találom a lakást? Mit fogok érezni, ha Leon tényleg összejött valakivel? Mi lesz, ha beleszeret valakibe?
Egyáltalán, ki lehet az a nő? Hiszen sosem láttam, hogy bárki Leon közelébe merészkedett volna… Ugyanakkor az is igaz, hogy mostanában sokat volt ő is külön utakon; hihetetlen népszerűsége pedig túlnőtte barátságtalan modorát: volt vagy annyi rajongója, mint valami popsztárnak, és a fanok elképesztő dolgokra képesek… Leon pedig az utóbbi időben elfogadóbb volt, mint régebben; már nem utasított vissza azonnal és egyértelműen minden közeledési kísérletet…
A gyorslift szerencsére nem engedte elharapózni kínzó, féltékeny érzéseimet, a hazaérkezés pedig legalább egy részüknek véget vetett: amikor beléptem, a nappaliból gyenge fény szűrődött ki.
Leon otthon volt.

A nappali padlótól a mennyezetig érő panorámaablaka előtt állt, homlokát az üveghez hajtva, a város lüktető éjszakai fényeit bámulva; haja összefonva hevert a hátán.
Hosszú, jégfehér ostor, borzalmas előjel. Soha nem fogta össze a haját! Ezüst sörénye szelídíthetetlen vadságának, szabadságának jelképe volt, mint egy zászló a szélben; sosem zavarta, sosem okozott balesetet, nem tekeredett köré, nem béklyózta mozgásában.
Ez a fehér korbács, amit csinált belőle, ölni képes. Miért font kínzóeszközt egy győzelmi zászlóból?!
Közelebb mentem hozzá, egyre a haját bámulva, olyan szent irtózattal meredve arra a gyöngyház hajfonatra, mintha egy inkvizíció-korabeli kivégzőeszközt látnék.
Mellé lépve azonban még ennél is szörnyűbbet kellett látnom.
Néhány lépés távolságból elmélázónak látszó testtartása valójában támaszkodó volt: azért dőlt neki a vastag biztonsági üvegnek, hogy össze ne essen; halálsápadt volt, rettenetesen kimerült, arcát könnyek nyoma csíkozta, szemében köd gomolygott.
- Leon…! – kaptam a kezéhez. Jéghideg volt. Szorosan mellé léptem, átkaroltam; szememmel rémülten a tekintetébe kapaszkodtam. – Leon, mi történt veled? Miért tetted ezt a hajaddal? Leon… hol voltál?!
Úgy fordult felém, mint egy robotgép, és úgy nézett rám, mint egy kísértet. Hangja szárazon, tétován neszezett, mint a céltalanul kóborló szél egy felperzselt, állat-csontvázakkal terített sivatagban.
- Sophie-nál – mondta. – A születésnapja lett volna ma… Szerettelek volna megkérni, hogy kísérj el, de más dolgod volt… És jobb is így, Sora.
Ha tiszta erőből gyomorszájon vágott volna, az lett volna ilyen. Bénító kín terjedt szét a bordáim alatt, émelyegtem, elfulladt a lélegzetem, elszorult a torkom, és az eszméletvesztés kerülgetett.
- Leon… - Nem tudtam folytatni. Jézusom, ezzel a névvel a számon fogok meghalni – futott át rajtam, aztán megérkezett a könnyek felmentő serege, és a szám elé kaptam a kezem, hogy ne üvöltsek.
- Ne sírj, kérlek – suttogta. – Muszáj józannak maradnunk, Sora… Beszélnünk kell.
Megáradt vérem zúgásának őrlő, morajló zajában, égő torokkal, vérző szívvel, de megpróbáltam visszafojtani a zokogást a kedvéért. Hiszen olyan már, mint egy haldokló: alig áll a lábán. Mondja csak el, amit akar, ki fogom bírni; azután pedig sürgősen ágyba dugom: ráérek szenvedni akkor is, amikor elalszik.
- Órák óta itthon vagyok – mondta halkan - ,és ezalatt át kellett értékelnem az egész életemet. Amióta velem élsz, minden megváltozott… És én nem tudok együtt mozdulni ezekkel a változásokkal, Sora. Érzéseim lettek, amelyekbe nap mint nap belehalok egy kicsit; lassan már minden szívdobbanás egy kis halál. Nagyon fáj; jobban, mint Sophie távozása, mert az, hogy ő elment, kikezdhetetlen tény, de az, hogy te itt vagy, napról napra megújuló gyötrelem. Sora, ha ez a szerelem… akkor én nem kérek belőle.
- M…miről beszélsz…? – nyögtem.
- Te meg én, kislány… a legkevésbé sem illünk össze – folytatta. – Te kedves vagy, eleven, barátságos, társaságkedvelő, tündéri lény; én meg igazi szirti morc, otthonülő könyvmoly. Nézd, csak a mai nap milyen híven példáz minket! Téged társaság várt, emberek, akik kedvelnek, akik szeretnek veled lenni… Én pedig mit tudtam volna felajánlani neked? Egy sírhalmot. Ez nem normális dolog, Sora, nem neked való. Próbáltam, igen, akartam, mert szeretlek… de már nem bírom, tovább nem… értsd meg, belepusztulok! És látom, hogy neked sem jó – mondta megcsukló hangon – ,ez a szerelem fáj neked is, és már nem tudom nézni, hogy szenvedsz. Ebből már nem lehet semmi jó, Sora, ez teljesen reménytelen. Nem vagyok képes hozzád méltó érzelmekre. – Mélyet sóhajtott, és a szemembe nézett. – Sora, szeretnélek megkérni: költözz el.
Eltelt vagy tíz perc is, mire teljes egészében felfogtam, mit mondott… Mire megértettem, mit érez… És rájöttem, hogy tényleg nincs más választásom. Olyan sebet ütöttem magától is kivérzett, gyászoló szívén, ami soha nem fog begyógyulni; segítettem a Halálistennek, hogy legyőzhesse őt örökre.
Lehajtottam a fejemet, és úgy éreztem, belehalok… Aztán arra gondoltam: neki hányszor kellett belehalnia miattam?!
Bírd ki, ostoba liba. Az a legkevesebb, azok után, amit tettél. Ha szereted, tiszteld is annyira, hogy megteszed, amire kér.
- Szeretném… tartani veled a kapcsolatot… - dadogtam, és tisztában voltam vele, micsoda önző kis szörnyeteg vagyok.
Lehunyta a szemét, megbillent, talpon maradt. Láttam, hogy iszonyú erővel küzd az eszméletéért, és azért, hogy korrekt választ adhasson.
Soha életemben nem féltem ennyire. Soha életemben nem volt még ilyen bűntudatom.
Mégis csak álltam, néztem azt a távoli, hűvös, álmodó arcot, és vártam, mert már tudtam, hogy nem tudok élni nélküle; vártam, hogyan fog szólni a végső ítélet, vártam, hogy felnyíljon valahára az a csodálatos, ködszürke szempár.

(Vége az első ˝kötetnek˝. Köszönöm, hogy olvastatok.)