6. fejezet - A kincsestérkép

- Kapitány! Ezt meg kéne nézned! - kiáltott az egyik kalóz.
 A kapitány még szorosabban tartotta Kagomét és a kapitányi részleghez sietett. Dühödten rontott be a kabinjába.
- Egyrészt, tudni szeretném, miért van mindenki az én... - kezdte mérgesen, de ahogy pillantása az asztalra esett beléfagyott a szó. Az asztalon egy állatbőrnek látszó tárgy látszott kiterítve. De ez nem közönséges bőr volt, felszínén különböző jelek és vonalak látszottak.
- Egy kincsestérkép?
- Igen, de csak keveset tudtam kivenni a tartalmából, mivel eléggé elmosódott és koszos - válaszolt Miroku.
 A kapitány közelebb hajolt a térképhez és megpróbált elolvasni egy feliratot. Meglepetésére a szöveg japánul volt.
- "A kincs, amit keresel akár megtisztított, akár bemocskolt, nem lehet sem megtisztítani, sem bemocskolni." Ez az ékkő négy lélek ékköve. Ez a... - összeráncolta a szemöldökét - ... a Shikon no Tama - mondta ki végül Kagome-vel egyszerre.
 A kapitány a lányra bámult, amint az folytatta a felolvasást.
- "...ezt az ékkövet démonok és emberek óhajtják magukénak. Képes a démonok erejét 1000-szeresére növelni, vagy teljesíteni egy ember kívánságát. A gyűlölet erejével még szebbnek tűnhet fel, de óvakodj az ékkőben dúló örökös harctól...mert könnyen... a sajátoddá válhat"
Mindenki Kagomét nézte.
- Mégis honnan... honnan tudsz erről? - kérdezte döbbenten Miroku.
- A családom birtokában van az a szent hely, ahol a Szent Ékkövet őrizték - válaszolt idegesen a lány. - Sango ősei készítették az Ékkövet, a rokonaim pedig megóvták minden ártó démontól és embertől. Vajon hogy juthatott el ilyen messzire?
- Mit jelentsen az, hogy egy démon erejét 1000-szeresére növeli vagy teljesíti egy ember kívánságát? - kérdezte a kapitány. - Mi van akkor, ha az illető... hanyou?
A férfi szemében feltűnt az izgalom szikrája, ami még idegesebbé tette Kagomét.
- Gondolom... az illető ilyen helyzetben választhat. Vagy a kívánságot választod, vagy az erőt... De ez csak találgatás.
A kapitány kézbe vette a térképet és vizsgálgatni kezdte.
- Samuel, határozd meg ezt az irányt. Bár először bölcsebb lenne hazamennünk egy kis ellátásért meg eféléért.
- Értettem, uram - mondta Samuel. Majd krétát és iránytűt ragadva nekiállt, hogy feltérképezze a kincshez vezető utat az "otthonuktól" kiindulva.
- Milyen messze van az otthonotok? - kérdezte Sango.
- Körülbelül 3 napnyira.
 Kagome még mindig a térképet figyelte. Azután, amit nemrég látott, és amin keresztülment még kincsvadászatra is kell mennie. Sango és Kagome rémülten egymásra néztek.
"Mi lesz, ha az Ezüsz Hanyou megszerzi? Mit tenne? Milyen felfordulás lehetne belőle?" - Kagome beleremegett a gondolatba. Hirtelen karján érezte a kapitány szorítását.
- Gyerünk, szolga! Még vacsorát kell főznöd!
Kagome vakon követte a kalózt, még mindig sokkolva a fosztogatás véres eseményeitől. A kapitány a Shikon no Tamát akarja. Haragudott magára, amiért felfedte a felirat többi részét. A kalóz a hajókonyhába vezette őt. Ez a hajó sokkal nagyobb és kellemesebb volt, mint a kalózok előző bárkája.
- Egy órád van, szolga! Olyan jól főzz, mint...
Kagome közömbösen a férfira tekintett, aki csak morgott és kicsörtetett a konyhából. A lány nekiállt, hogy valamit összeüssön vacsorára. Mindezt csak Sangoért, Shippouért, és talán egy kicsit Mirokuért tette. De semmiképpen sem érte. Semmit sem tenne annak az elvetemült gyilkosnak a kedvéért. Végül rászánta magát, és főzni kezdett.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

A kapitány idegesen fel alá járkált a folyosókon. Teljesen össze volt zavarodva.
"Ki ő, hogy ezt teszi velem? - gondolta. - Miért teszi ezt velem? Nem bírom! Nem tudom kiverni a szemeit a fejemből! - kezeit fejére szorította. - Azok a szomorú, haragos, sokkoló szemek. Grrrrrrrrr. Győztesnek kéne magam éreznem! Boldognak kellene lennem, amiért megtörtem egy ilyen erős személyiséget! Az az ostoba kis nőszemély olyan...- felmordult - engedetlen, makacs, faragatlan... - lenyugodott - vibráló, teli élettel. De most mégis mit tettem?"
 A fejében dúló háború elcsendesedett, mikor ahhoz a szobához ért, ahol Kagome sírt. Érzékeny orrát csípte a könnyek sós szaga, de nem csak ez az illat terjengett a helyiségben. Némán besétált a kabinba, a vonzó illatot követve. Az ágyon ülve megpróbált küzdeni késztetésével, ám az mégis felülkerekedett rajta. Orrát a takaróba fúrva élvezte az édes illat csiklandozását. Ez volt a legjobb illat, amit valaha is szimatolt. Kagome. Engedte, hogy Kagome illata átvegye a hatalmat érzékszervei fölött. Akár örökké itt ült volna, de ekkor egy új érzés lett úrrá rajta - a vágyakozásé. Felállt és kiegyenesedett. Szégyellte, amiért így elgyengült. Megpróbált dühöt erőltetni magára. Ő volt a legerősebb, legrettegettebb kalóz. Hogy lehetnének ilyen "tiszta" gondolatai egy nő miatt? Megpróbált Kagome azon tetteire gondolni, amikkel felmérgesítette őt, de egy sem jutott eszébe. Kivéve azt az alkalmat, amikor cukinak nevezte a füleit, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy utálja őt. Valójában, így visszaemlékezve mosolyt csalt az arcára az az arckifejezés, ami a lány arcán terült el akkor, amikor levette fejéről a kalapot. Alig bírta elviselni, a feje majd' szétrobbant. Felment a fedélzetre és az egyik vitorlarúdra ugrott. Azt remélte, hogy a tenger szaga ismét fellobbantja a benne égő tűz lángjait, és újra könyörtelen kalózzá válhat. Fél órával később meghallotta a lány kiáltását.
- Kész a vacsora!

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

 A kapitány mindig ragaszkodott hozzá, hogy Kagome mellette foglaljon helyet, így fél szemét rajtatarthatta. Hideg és merev tekintetekkel illete a lányt és durva, lealacsonyító megjegyzésekkel. De nem ma este. Úgy beszélt, mintha Kagome ott sem lenne. A lány ettől kissé megkönnyebbült, mégis inkább a tányérjára bámult. Nem tudott ránézni azokra az emberekre, akik ártatlanok vérét ontották. Sangora tekintett és elmosolyodott. Miroku gyakorlatilag dédelgette barátnőjét. Sango úgy tett, mintha ez idegesítené, de legbelül élvezte a helyzetet. Kagome elgondolkodott rajta, hogy vajon hogyan viselkedne Sango, ha Miroku is kivette volna részét a fosztogatásból és öldöklésből.
- Higurashi-sama? - kérdezte Charley. - Jól érzed magad? Teljesen elsápadtál. Talán beteg vagy?
 Kagome halványan elmosolyodott. Tetszett neki, hogy ennyire figyelnek rá, ennyire fontos.
- Ne nevezd többé "sama"-nak és nagyon is jól van - vágott közbe morogva a kapitány, de tekintetét nem emelte fel a tányérjáról.
- Sajnálom, uram - mondta Charley sajnálkozó pillantást küldve Kagome felé.
 Kagome már majdnem két hete volt a kalózok rabja. Apja megbeszéléséig még négy hét volt hátra. Korábban is hívták kissebb találkozókra, ülésekre, de mivel most nem garantálták az angliai visszatérést, úgy döntött, letelepszik. Ezért hozta magával családját is. Kagome elkeseredett a gondolatra, hogy még legalább további négy hetet kell itt töltenie. Még csak "börtönbüntetése" egyharmadán volt túl. A vacsora lassan haladt. Megpróbált normálisan enni, ahogy mindig is szokott, de a kapitánynak feltűnt a lány kezének reszketése. Talán az okozta ezt a reakciót, hogy a kalóz eddig még nem kiabált vele, és így csak várta a közelgő vihart. A kapitány felpattant az asztaltól, viszont sietségében feldöntötte tányérját, amiből az étel Kagome ölébe löttyent. A férfi mérgesen rámordult. Kagome megpróbálta annyira figyelmen kívül hagyni az előbbi "balesetet", amennyire csak tudta. A kapitány kirontott az ajtón, mielőtt még a szánalom átvehette volna tettei fölött a hatalmat.
 Egy ideig céltalanul lépkedett a fedélzeten. Minél távolabb akart maradni attól a nőtől, aki így tönkretette. Megpróbált keményebb lenni a lánnyal, de ettől csak még rosszabbul érezte magát. Vacsora után Kagomét kivéve mindenki visszatért a fedélzetre.
- Hol van? - kiáltotta Mirokunak.
- Nos, uram, nem utasítottad rá, hogy feljöjjön - felelte a kérdezett.
- Mégis mióta hallgat rám?
 Miroku dorgáló pillantást vetett rá. Ha ezt valaki más tette volna, már rég a tengerben lubickolna, de Miroku a legjobb barátja volt, aki 14 éves korukban megígérte, hogy majd az elsőtisztje lesz. Találtak egy kalózcsapatot, akikhez fedélzetmosóként csatlakoztak, és ezután egyre feljebb kerültek a ranglétrán. Miztán a kapitányt megölték, megszületett az Ezüst Hanyou.
 A kapitány visszaszáguldott a hajókonyhába. Megragadta a lány karját, talán kicsit erősebben is a kelleténél, mivel Kagome felkiáltott. A férfi gonosz, ám hamis mosolyt öltött.
- Kelj fel! - morogta. - Fel kell takarítanod ezt a rendetlenséget, azután elmosni az összes tányért és edényt! Még akkor is, ha az egész éjszakád rámegy!
 A lány hitetlenkedve nézett rá, majd kedvetlenül nekilátott a rá kirótt munkának. A sírás határán állt, és legszívesebben hozzávágott volna egy lopott seleget a kapitány fejéhez. A férfi karba tett kézzel elégedetten elmosolyodott, de mélyen bent sajnálta a lányt. Kagome utálta ezt. Ahogy ott állt önelégülten és bámulta őt. A lány idegességében leejtett egy tányért. Mivel fémből készült, ezért nem tört össze, de azért zajt azt csapott. A férfi figyelte, ahogy letérdelt érte, hogy felvegye. Mikor Kagome már épp megfogta volna a tányért, a kapitány rálépett a kezére. Kagome rosszat sejtve pillantott fel rá.
- Így jobban meggondolva, Miroku asszonya majd megcsinálja. Addig a kabinodban maradsz, amíg nem leszel fegyelmezettebb. Azt ajánlom, reggelig szedd össze magad.
 Kagome meglepődött, mivel újabb fenyegetést várt, de összerezzent, amint érezte, hogy a kapitány egyre jobban ránehezedik a kezére, és csizmája sarkával a kézfejére taposott. Fájdalmas kiáltás hagyta el ajkait. Bár nem törtek el, de érezte a csontjaira nehezedő nyomást. Összeszorította a fogait, és próbált nem sikoltani, ami valószínűleg még nagyobb élvezetet szerzett volna a kalóznak. Végül a kapitány felemelte lábát és karjánál fogva felrántotta a lányt. Kagoménak még mindig nem volt normális ruhája így karjait sem fedte ruhaujj. Valaha tiszta, fehér alsóneműje most barna volt és koszos. Mindkét karját horzsolások és karomnyomok borították.

 A kapitány a kabinjába (Kagoméébe) vonszolta a lányt és az ágyra dobta. Kagome félve összegömbölyödött és úgy nézett a kalózra. Nagy meglepetésére a férfi csak egyszer rámordult, majd kiviharzott a szobából. A kapitány egész nap ilyen összezavaróan viselkedett. Azután kezdett ilyen furcsán viselkedni, mikor az ágyra szorította őt.
- Lehet, hogy a legrosszabb ember a földön, de ezen kívül elég fura.
 Átfordult az oldalára, így szembekerült az ajtóval. Végül hamar elaludt a fáradtságtól. Miután meggyőződött róla, hogy a lány tényleg mély álomba merült, a kapitány besettenkedett a szobába. Letérdelt az ágy mellé, és a hold halvány fényénél tanulmányozta a lányt. Nem igazán olyan, mint Kikyou, de akkor mi hozta vissza ezeket a gondolatokat és érzéseket? Miért van az, hogy vonakodik tőle, mégsem tud neki ellenállni? Miért szereti látni, ahogy szenved, de egyben bűnösnek érzi magát ezért? Aggódva fedezte fel ezt az új személyiségét. Mélyen belélegezte Kagome részegítő illatát. A lány kissé megmozdult, ami idegessé tette a kapitányt.
"Talán kicsit visza kéne vonulnom, amíg hazaérünk. Sok mindent kell még átgondolnom."

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

 Kagome másnap reggel kipihenten ébredt. Hogy lehet, hogy senki sem ráncigálta ki most az ágyából? Kinyújtoztatta elgémberedett tagjait és nagyot ásított. Ekkor eszébe jutott a tegnap őt ért sokkhatás, és ismét ádáz harcot vívott félelmével és könnyeivel. Megbánta, hogy tegnap így elgyengült. Ráadásul pont előtte. Túl sok hibát követett el a tegnapi nap folyamán. Vajon tegnap a kapitány azt gondolta, hogy végképp az irányítása alá vonta őt? Tegnap látta, mire képes a kalóz, ezért elhatározta, hogy a jövőben majd nem fog annyira az idegeire menni. Már akkor is émelygés fogta el, mikor a férfira gondolt. Úgy érezte, a kapitány egy a Sátán kegyeltjei közül. Gyorsan megrázta a fejét. Ez a gondolat túl sok elismeréssel jutalmazta volna a kalózt.
- A legjobb lesz, ha felmegyek a fedélzetre, mielőtt letépné a karom.
 Még túlságosan felháborodott volt a tegnap miatt, de igyekezett elfolytani ezt az érzést. Lassan felsétált a fedélzetre.
 Hanyou a kormánykeréknél állt. Kagome útját felé vette, majd megállt előtte, de legszívesebben megölte volna.
- Végre felkeltél. Remek. Ha azon töprengsz, miért hagytalak aludni... nos, hogy őszinte legyek, nem akartam hányni a szagodtól. Azt hiszem, a vacsora, amit tegnap főztél megbetegített.
 Természetesen nem volt őszinte a lányhoz, és nagyon is ízlett neki az étel. Kagome még mindig szótlanul állt.
- Szolga!
- Hmm?
 A kapitány intett neki, hogy álljon mellé. Kagome nagy nehezen tudta rákényszeríteni magát arra, hogy amellett a férfi mellett álljon, akit talán még az ördögnél is jobban gyűlölt.
- Kormányoztál már valaha hajót?
- Nem - felelte elkerekedett szemekkel a lány.
- Gyere ide!
 Kagome eléggé összezavarodott. Megengedné, hogy ő kormányozza a hajót? Lehetetlen!
"Mi lehet ez a hirtelen hangulatváltozás?" - gondolta magában.
- Milyen erős vagy? - kérdezte vigyorogva a kapitány.
- Elég erős, azt hiszem.
- Próbáld meg! - mondta a kalóz, de egyik kezét a kormányon hagyta.
 Kagome gondosan megragadta a kereket, és helyben tartotta, nem is sejtve, hogy valójában Hanyou kormányzott.
- Készen állsz arra, hogy elengedjem?
 A lány végignézett az őt figyelő legénységen. Határozott arckifejezést öltött, de félt attól, hogy vajon mire készülhet a kapitány.
- Remélem... - válaszolta végül.
- Rendben - jelent meg a már jól ismert ördögi mosoly a férfi arcán.
 A kapitány elengedte. A kerék vad forgásba kezdett és Kagomét a fából készült fedélzethez vágta. A lány atérdeire érkezett. A hajó hirtelen megrándult, Hanyou pedig hangosan nevetve visszavette a kormányt. A legénység tagjai is hasonló nevetésben törtek ki, kivéve Kagomét és az időközben mellé siető Sangot. Kagome dühös pillantást vetett a kapitányra és fájó térddel feltápászkodott. Felállt és megpróbálta kimutatni maradék méltóságát.
- Gyenge nőszemély! Majdnem felborítottad a hajót! - morogta a kapitány.
Kagome lesütötte szemeit, összeszorította fogait és ökölbe szorította kezeit.
- Esetleg van számomra némi más munka is a megalázomon kívül? - kérdezte.
 A kapitány örült, hogy a lány lelke nem tört meg teljesen. Nem engedné meg magának. Habár fizikailag nem volt túl erős, mégis ő volt a legbátrabb lány, akit valaha is látott.
- Ágyazz be minden ágyat és minden kabinban sikáld fel a padlót!
 Kagome megfordult és elsietett, miközben a legénység még mindig rajta nevetett.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

 Samuel később elmondta neki, hogy reggelre valószínűleg megérkeznek a kalóz-öbölbe. Kagome ezt örömmel hallotta, mivel minél előbb le akart szállni erről a hajóról, és egy jó kis fürdőre is szüksége volt már. Zavarta, hogy csupán a fehérneműiben kell majd sétálnia a városban. Nem tudott elaludni. Minden olyan gyorsan változott. A kapitány nyugtalanította a legjobban, akinek hangulata hol jobbá, hol rosszabbá vált. Már épp eloltotta volna a lámpáját, mikor egy kis síró szőrgolyó ugrott az ágyára.
- Shippou? Minden rendben?
- Rosszat álmodtam.
 Kagome kedvesen elmosolyodott és betakarta a kis rókát, aki még mindig reszketve ölelte át a lányt.
- Kagome? - nyöszörgött.
- Igen?
- Nem énekelnél nekem egy altatódalt?
Kagome elgondolkodott.
- Van egy, amit még az édesanyám énekelt nekem, mikor kicsi voltam. Japánul van.

**Magyar fordítás**

A csillagok lenéznek rám
A hold rám mosolyog
Mikor éjjel alszom,
Tudom, a mennyország angyalai vigyáznak rám,
Isten szorosan tart,
A szellő víg táncot jár
Mikor éjjel alszom
Az...

 Ránézett Shippoura, aki már az álmok birodalmában járt. Eloltotta a lámpáját és egy puszit nyomott a kis démon fejére, mielőtt ő is elaludt. Egyikük sem vette észre, hogy egész végig egy borostyán szempár leselkedett utánuk. A kapitány elmosolyodott. Jóleső meleg érzés kerítette hatalmába. Miközben a lány énekét hallgatta, olyan lelki békét érzett, amilyenben gyerekkora óta nem volt része. Szinte féltékeny volt a kis szőrcsomóra, hogy egy ágyban alhatott vele. Nagyot sóhajtott és felment a fedélzetre.

 
 Kagome egy óra múlva felébredt. Még mindig a sötét éjszaka uralkodott odakint. Akárhogy is próbálta, nem bírt visszaaludni, ezért kimászott az ágyból, és próbálta nem felébreszteni a boldogan hortyogó Shippout. Halkan felosont a fedélzetre, de ekkor meglátta a hajó oldalánál álló kapitányt. Nagyot nyelt és gyorsan visszafordult.
- Te meg mit csinálsz idefönt?
 Kagome megdermedt.
"Hogy hallhatott meg engem? Bár igaz, hogy részben kutyadémon..."
 Lassan ismét megfordult. A kapitány szemei fura fényben szikráztak a holdfénynél.
- Nem tudtam aludni - válaszolt Kagome.
 A kalóz elfordult és az óceán hullámait figyelte. A lány megindult lefelé a lépcsőn.
- Gyere ide - mondta a férfi, anélkül hogy ránézett volna.
 Kagome megmerevedett, mintha tagjai fából készültek volna. Végül mégis elindult a kapitány felé, és mivel az nem szólt rá, hogy álljon meg, mellette kötött ki. A kalóz ezüst hajába belekapott a szél; mintha frissen hullott, csillámló hó fergetege lett volna. Kagome levegő után kapkodva elfordult és elpirult. A kapitány szeme sarkából rápillantott. - Mit várhatok ez alkalommal? - kérdezte hűvösen a lány. - Beledobsz a vízbe?
- Ha ez leghőbb vágyad, elintézhetem - nézett rá dühösen.
 Kagome reszketve félrenézett, de a kapitány ismét megszólalt.
- Tudod, igazad volt... - felnézett az égre - az éjszakai égbolt látványa tényleg békét hoz az emberre...
 A lány döbbenten követte a kapitány példáját és ő is a csillagokra nézett. Közel egy perces csend után újabb kérdést tett fel.
- Igaz, hogy a tengerészek bárhol el tudnak navigálni a világon csupán a csillagok állása alapján?
 Visszatartotta a lélegzetét, mert egy "Hallgass már!"-ra, vagy effélére számított, de a kapitány reakciója meglepte.
- Igen, igaz. Bár az évszakok váltakozása ezt kissé megnehezíti, de amíg látjuk az Esthajnal csillagot, addig tudjuk, merre járunk.
- Hol van? - kérdezte és végignézett a csillagok tengerén.  A beállt csönd és a rá szegeződő tekintet idegesítette, de továbbra is az égboltot nézte. A kapitány megfogta a lány vállat és elfordította. Karját kinyújtotta Kagome arca mellett és egy bizonyos pontra mutatott.
- Látod a Kis göncölt?
- Igen.
- Az utolsó csillag lesz az a "szárán", az a nagyon fényes.
 A kapitány érezte, hogy a lány reszket, majd mikor észrevette a keresett csillagot, mosolyogva felkiáltott:
- Ó, látom már!
 Mintha elfelejtették volna, kik is ők valójában. A kapitány elfelejtette, hogy ő egy olyan zsarnok, akit fogja utált, és e percben nem törődtek azzal sem, hogy Kagome valójában a rabszolgája volt. Biztonságban érezték magukat egymás közelében.
- Bámulatos! - mosolygott vidáman Kagome.
 A kapitány akarata ellenére is a lányra pillantott, és beszippantotta annak csodálatos illatát. Becsukta szemeit, és felsóhajtott. Végül megfordult és sietve elsétált.  Kagome furcsán nézett utána.
- Menj vissza aludni! - morogta a kalóz és visszament a kabinjába.
 Kagome percekig csak állt ott, és megpróbálta kitalálni, mi is történt most a fedélzeten.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

- Föld van előttünk! - kiáltott le Paul az árbockosárból. Mindenki kiugrott az ágyából és a fedélzetre futott.
- Itthon vagyunk! - kiáltott boldogan Miroku.
 A sziget olyan látványt nyújtott, mint egy hatalmas sziklafal. És egyenesen felé tartottak. Kagome szíve hevesen dobogott attól való félelmében, hogy a kemény kőfalnak ütköznek. Ránézett Hanyou kapitányra, aki széles mosollyal állt a hajón.
- Mit akar tenni? - suttogta Kagome.