Vázlatrajz (8. fejezet)
Ígéret

Az új előadásnak az adott rögtön az elején titokzatos, ragyogó varázst, hogy az egészet Leon találta ki.
Sora szemei tágra nyíltak, aztán boldogan kikerekedtek ötlete hallatán.
- Esküvő a porondon?! – kérdezte hitetlenkedve, hátha mégsem jól hallotta.
Leon elmosolyodott, és nem felelt; még mindig megvolt az a kedves szokása, hogy nem válaszolt olyasmire, amire nyilvánvaló volt a válasz. Sohasem pazarolta az idejét felesleges dolgokra; ehelyett racionális koreográfus módjára máris a kivitelezésen törte a fejét.
- Természetesen egyszeri előadás lenne – mondta - ,és az előkészületekbe csak azt vonnánk bele, akit feltétlenül szükséges; a többieknek hadd legyen meglepetés. Benne vagy?
Sora válasz helyett a nyakába ugrott, és összecsókolta; aztán kuncogva hozzábújt, és beletúrt a hajába.
- Azért neked is vannak fölös kérdéseid – mondta nevetve.
Leon megszorította a derekát, és egy pillanatra szorosan magához ölelte a lányt. – Tőled tanultam – felelte csípősen; de a szeme mosolygósan csillogott.
A lány csak nézte. – Egyszerűen nem hiszlek el – suttogta megilletődve.
Két hétig laktak New York-ban Laylánál; ennyi ideig tartott, amíg valamelyest összeszedték magukat az átéltek után, és felfogták végre, hogy többé nincs semmi, ami elválaszthatná őket. Sora az első éjszakán, amikor Leon elaludt, felhívta Yurit, és kiszedett belőle mindent… Aztán egész éjjel nyitott szemmel bámulta felváltva a plafont és az alvó férfit, és néha csendesen elsírta magát, ahogy lassan feldolgozta egész életének átformálódását.
Neki, és csakis neki Yuri elmondta, amit rajtuk és az orvosokon kívül senki más nem tudott: hogy Leont a klinikai halálból hozták vissza azon a borzalmas éjszakán, és még orvosai sem értik, hogyan sikerült, mivel minden fizikai törvény szerint meg kellett volna halnia; tehát a szó legszorosabb értelmében csoda, hogy él.
- Ezt csak egy angyal szerelme tehette – mondta Yuri rekedten; aztán súlyosnak érezve a pillanat drámáját, tréfálkozni próbált: - Leon új születésnapja szeptember 24.-én van, a Mérleg jegyében. Azt ajánlom, ünnepeld meg minden évben, Sora.
Sora maga sem tudta, miért, de megborzongott a Mérleg említésétől.
- Minden év szeptemberében letérdelek ezen a napon, és elmondok egy imát, Yuri – mondta, és komolyan is gondolta. – Minden évben, életem végéig, függetlenül attól, mi történik velünk közben – suttogta, és letette a telefont.
Most már megértette, miért titkolóztak előtte, és megértette, mit vállalt át tőle Layla és Yuri – hiszen ő ebbe belepusztult volna. Nem, a két szőke artista emberileg sem volt amatőr; és Sora nem tudta, hogyan fogja ezt nekik valaha meghálálni.
És Leon – Istenem…
˝Nem vagyok képes hozzád méltó érzelmekre˝ - mondta… és aztán többet adott, mint amire bárki a világon képes lett volna: az életét.
Sora megfordult az ágyon, és szorosan Leon hátához simult. Gyengéden átölelte, vigyázva, hogy meg ne húzza a haját, és újra kicsordultak a könnyei.
Nagyon is jól emlékezett, mire gondolt akkor, a legelején, amikor Leon az Angyaltánc után elbúcsúzott tőle. ˝Ez történik, ha nálam sokkal nagyobbak a fejüket meghajtva elismernek?˝
Ó, dehogy. Az igazán nagy lelkek nem kispályáznak: ők mindent feltesznek egy lapra; a hitükért, az álmaikért; azért, akit, amit igazán mélyen szeretnek – mindent: az életüket is.
Tanulhatsz még tőlük, kislány. Például azt, hogy nem fontos kimondani mindent; azt, hogyan higgy egyetlen tekintetnek, egy szónak, egy ígéretnek; hogyan bízz meg társadban tökéletesen – mert ő mindig el fog kapni, ha zuhanni kezdesz; még az élete árán is.
- Megígérem – suttogta az éjszakának, és homlokát társa vállához hajtva álomba szenderült.

Nem telt el egy hét, és ott álltak újra, ahonnan elindultak, ahonnan minden elindult: a Kaleido Stage hatalmas, fényes porondján. Éppen úgy ölelték egymást, és körülöttük éppen úgy tapsolt és nevetett és könnyezett mindenki; még Kalos is be-benyúlt a szemüvege alá egy papír zsebkendővel, bár nagyon igyekezett ezt titokban csinálni.
A szent életű atya, aki levezette a ceremóniát, dolga végeztével már félrehúzódott; de ugyanolyan zavartan járatta tekintetét a számára szokatlan esketési helyszínen, a tarkabarka közönségen, mint eddig. Többször megakadt a szeme a szőke kislány körül ficánkoló fókán, és úgy tűnt, nem hiszi el, amit lát.
Ha tudta volna, hogy nem egészen egy perc múlva olyasmit fog látni, aminek észleltén még keresztet is vet, lehet, hogy gyorsan kiosont volna – de hát nem tudta; így aztán a sok megrendült vendéggel egyetemben szörnyen meglepődött, amikor a fiatal férfi és nő, akiket csak az imént adott össze, vetkőztetni kezdte egymást a színpadon.
Olyan sűrű csend lett, hogy a bohócok egykerekű biciklijét neki lehetett volna támasztani. Mindenki elfelejtett levegőt venni.
Nem törődtek vele.
Sora kigombolta Leon fényes, fekete szmokingfelsőjét, és lelökte a férfi válláról; aztán sorra vette a vékony, fehér selyeming minden apró gombját, szándékos, idegölő lassúsággal, fentről lefelé.
Leon ugyanekkor lassan lehúzta a cipzárt Sora álomszép, elefántcsontszín ruhájának hátán.
- Hé! Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy összecsapjátok a nászéjszakát is itt, a helyszínen?! – Ez May hitetlen, zsörtölődő hangja volt, valahonnan hátulról. A közönség köreiből zavart köhécselés, elfojtott, ideges kuncogás hallatszott.
Oda sem néztek: egymást bámulták. Tágra nyílt szemükben olyan érzelmek remegtek, amilyenekről soha még csak álmodni sem mertek; aztán Leon lehajolt, és megcsókolta a lányt. Eközben néhány gyors, láthatatlan mozdulatnak köszönhetően mindkettejükről lesiklottak a ruhák, és amikor szétvált a szájuk, ott álltak a porondon egyetlen fénylő, testhezálló dresszben.
A némileg megkönnyebbült, meglepett taps és nevetés záporában újra egymásra néztek, és Leon elsuttogta azt a szelíd, tiszteletteljes kérést, amit mindig, minden közös előadásuk kezdetén elsuttogott, és amitől Sorának mindig könnybe lábadt a szeme:
- Repülj velem!
És a lány könnyektől, hálától fuldokolva, csordultig telt szívvel most sem tudott mást kinyögni, csak amit mindig, ha Leon kért tőle valamit:
- Rendben…
Összeölelkeztek, és egyszerre néztek fel a kupolába, ahol épp ezekben a pillanatokban ereszkedett le az Angyaltrapéz; aztán összevillant a szemük újra, és egymásra mosolyogtak, készen arra, hogy végigcsinálják az új Angyaltáncot.
Amikor Leon átkarolta a lányt, hogy vele együtt emelkedjen a magasba, szétnyílt a színpad tengerre néző, hatalmas kapuja, és beáradt a késő délutáni nap vízről visszaverődő, tébolyult ragyogása; és a hirtelen belóduló friss, sós illatú tengeri szél felkapta és megemelte a férfi hosszú, ezüst sörényét, és szétterítette Sora válla körül.
A tisztelendő atya a gyöngyházfényű, sejtelmesen csillogó angyalszárnyak láttán keresztet vetett; a vendégsereg minden egyes tagjának elszorult a torka, és a titáni teremben besűrűsödött és szívekre szitált az áhítat – pedig az artisták még el sem kezdték az előadást.
Az eleven csodáról mit sem tudva Leon még utoljára felnézett, hogy egy töredék másodperc alatt ellenőrizze a trapézok pontos helyét – és akkor tekintete döbbenten megállt egy helyen, szemei tágra nyíltak, válla megfeszült.
Sora nem értette; igaz, annyira belemerült a férfi arcának, pompás sörényének látványába, hogy időbe telt, amíg rájött: valami nincs rendjén. Akkor aztán követte férje tekintetének irányát, és amikor meglátta, miről is van szó, boldogan felnevetett.
Az Angyaltrapéz egyik hosszan lecsüngő hintáján egy olajzöld hajú, borostyán szemű alak ült, és keskeny arcán széles, lusta mosollyal, lassú, kedves mozdulattal Leon felé integetett.
Leon le sem vette róla a szemét. Életében először érezve a porondon bizonytalanságot, gyengéden megszorította Sora derekát, és halkan, jellegzetes, hűvös hangján azt kérdezte:
- Sora, drágám… ki ez?!

* Vége *

/ Kedves Olvasó, ezúton köszönöm neked, hogy velem tartottál, velem álmodtál – nélküled nem lett volna Nélküled, nélküled örökre vázlatrajz maradt volna a Vázlatrajz. Fogadd értük őszinte hálámat./
Sren