|
1.rész
Sren 2007.04.01. 18:46
Utak a végtelenbe (1. fejezet)
A szél titkai
Furcsa, szeles idő volt aznap, csaknem viharos: nem illett a máskor hallgatag, ezerszínű, levélhullatós októberhez. A szél nem vett lélegzetet: megállíthatatlanul, ingadozás és irányváltás nélkül áradt be a városba, mint valami különös, ősi erő; tisztára fújta a levegőt, és szétkente az égbolt alján a késő délutáni, ametisztlila felhőket.
Ha a férfi látta volna ezeket a színeket, amelyek mintha egy másik világból származtak volna, valami biztosan megérintette volna ott mélyen belül – de ő most nem volt abban az állapotban, amelyben az ember körülnéz, és észrevesz bizonyos dolgokat.
Nyugtalanul járta a várost. Könyvesboltokban, antikváriumokban forgolódott; oda sem nézve, roppant szórakozottan vásárolt, sietősen távozott; aztán sodródott az utcán tovább a tömeggel, a következő írószeresig, antikvitásig.
Végül egy parkban kötött ki, egy szomorúfűz lehajló ágai alá rejtett padon, a tó mellett.
A lány néhány lépésnyire tőle megállt.
Húsz perce követte már, de még nem merte megszólítani; maga sem tudta, miért. Azt remélte, hogy a férfi majd véletlenül észreveszi; de időközben rá kellett jönnie: ez nem fog megtörténni. A férfi sem őt, sem mást nem látott meg – tán önmagát sem - ,úgy tűnt, lélekben messze jár. Aztán végre megállt a tóparton. Leült a padra, de fel is pattant szinte azonnal: nem tudott nyugodtan ülni. A korláthoz ment, lenézett a vízre.
A lányt megbabonázta a kép.
Olyan volt, mintha az egyik grafitrajza kelt volna életre.
A karcsú, magas alak sötéten rajzolódott ki a nyugtalanul borzolódó víz előtt; szinte lebegni, vibrálni látszott maga is, ahogy félhosszú, homokszín haját, lezser ruháját rángatta, tépte a szél. Érzékeny vonalú félprofilján valami nevenincs hangulatú, fáradt szépség bújt meg; különös, óceánszürke szemei hosszúkás szemrésben, félig hunyt, skandináv szemhéj alatt rejtőztek. Bő ujjú, fekete garbóját mintha nem rá szabták volna: az ujjak végei félig eltakarták ideges, hosszú ujjú kézfejét; a ruhadarab alja is bőven kilógott a felette viselt, csípőig érő farmermellény alól. Farmerja, sportos fazonú cipője is fekete volt: ebbe a kormorán képbe sodorta bele a szél időről időre haja szőkeségét, és a szomorúfűz lelógó, hajlékony ágait.
A lány azon tűnődött: vajon honnan ismeri? Bizonyos volt benne, hogy találkoztak már… Vagy csak képen látta valahol? Esetleg ismer valakit, aki hasonlít rá? Szinte kétségbeesetten keresett valami hasonló képet, ha mégoly szerényet is, hogy minél tovább halogathassa a furcsa, még meg sem valósult találkozás csodáját… Hogy ne kelljen belátnia még önmaga előtt sem… Mit is?
Grafikusművész volt, lézerpontos arcmemóriával. Úgy tudta, mint a saját nevét, hogy ezt a férfit még soha az életben nem látta.
Ijesztő érzés volt.
A lány végül engedett több, mint ösztönös kíváncsiságának. Ajtót csukott félelmeire, és elindult az ismeretlen ismerős felé.
A férfi pedig, mintha csak rá várt volna, felé fordult.
Egy percre megállt az idő.
A lány mustárszínű farmert viselt, rozsdavörös pulóvert, és felette hosszú, fekete bőrkabátot. Fényes, sötét haja szállt a szélben, kabátjának szárnyai csapkodtak; nagy, ferde vágású, borostyánszínű szemét átvilágította a Nap.
Ethan meglepetés nélkül, érdeklődve nézte.
Még az a hosszú, régi sebhely is ott volt a lány arcán, halántékától csaknem álláig ívelve – pontosan úgy, ahogy megálmodta.
Lassan elmosolyodott.
- Soeren – mondta lágyan, szinte becézve. – Mit keresel te itt?
A lány megtorpant; szeme döbbenten kikerekedett.
- Honnan a csudából tudja a nevemet?
Megsúgta a szél, gondolta a férfi, és csak ezután rezzent fel. Mit művel?!
Lelki ember volt; nem túl sok köze fűződött a való világhoz. Hogy a valóság és a képzelet varázsvilága között néha összemosódnak a határok, azt tudta. Hogy a fikció időnként megvalósul: nem bánta. Nem volt idegen számára a gondolat, hogy könyve egyik kitalált szereplője egyszer csak megszólítja a utcán; még a Véletlennek is lehet akkora mázlija, hogy még a nevük is azonos.
Mégis; amikor megálmodta, papírra vetette Soeren figuráját, nem gondolta volna, hogy egyáltalán létezik hasonló.
De hogy ugyanaz?!
Ez lehetetlen.
A lány azonban ott volt, és láthatóan válaszra várt. Most mit mondjon neki?
A szél az oka mindennek, gondolta. Túl tiszta a levegő, túl élénkek a színek; a világ mintha nem is ez a világ lenne… A valóság szövete elvékonyul, áttetszővé válik, és látni enged valami újat, valami mást… Miért?
Soeren – tehát valóban ez a neve – közelebb lépett. Mintha csak ezért történt volna – vagy egy hirtelen széllökés hatására – a Világok közötti Fátyol meglebbent, és a lány döbbenten látta, hogy a férfi nyugalmat sugárzó, szürkéskék szeme kivilágosodik, elhalványul, írisze ezüstös fényt kap.
- Jól van, mister? – kérdezte. – Nézze, elnézést kérek, ha megijesztettem… Csak… ottfelejtett valamit az antikvitásban, és egyszerűen nem hallotta, amikor többször is Ön után kiáltottam… De hát a délutáni csúcsforgalomban nehéz is lett volna meghallani bármit is; ráadásul, megbocsásson, de Ön roppant szórakozottnak tűnt… Így aztán követtem, hátha megáll valahol.
Szélcsend támadt a síkokon. A férfi megkönnyebbülten fellélegzett.
- Az ijedtség nem a megfelelő szó, de a meglepetés sem az… És én kérek elnézést. Bizonyára összetévesztettem valakivel, Miss…
- Soeren Tyler – nyújtotta kezét a lány. – Azt hittem, tudja… Időnként felismernek az emberek, és akkor mindig szörnyen meglepődöm… - mosolygott.
- Hát persze! – A férfi szemében most már valódi felismerés villant. – A dán származású grafikusművész, ráadásul korunk egyik legjobbja! Üdvözlöm, Soeren. A nevem Ethan Blane.
Soeren döbbenetes, mézszínű szemei kitágultak. Ez itt Ethan Blane lenne, a világhírű író?! Hát naná, hogy ismerős volt… Igaz, Blane kínos figyelemmel óvta magánéletét; nem jelent meg róla kép a könyvei hátulján, és a róla írt újságcikkekben sem, de a médiák rohamait, az író-olvasó-találkozókat és a tévéinterjúkat ő sem kerülhette el. Nem volt köztulajdon az arca, az élete, de az nagyon könnyen lehet, hogy valahol látta már.
Nem igaz. Sosem látta!
- Nos, Miss Tyler – mosolygott a férfi - , mit felejtettem ott?
Nézték egymást, és közben a lány zavartan a zsebébe nyúlt. A véletlen találkozás megelőzte az Időt, de erről könnyű volt megfeledkezni a történtek után; ami a Világok között majdnem megtörtént, lehetetlenné és hihetetlenné zsugorodott.
Egy férfi és egy nő állt egymással szemben a tóparton, és még nem tudták, hogy ez nem a kezdet, hanem a folytatás; nem a Fátyolt, hanem egymást látták, és nem érezték, mit hoz a következő pillanat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
