1. fejezet

Lehunytam a szememet. Elviselhetetlen volt a kín, amit át kellett, hogy éljek. Éreztem, ahogy a bőr szinte ragadós masszává olvad a húsomon. Lázálmok gyötörtek, nem bírtam sokszor megállapítani, hogy mikor vagyok fent, vagy mikor álmodom éppen. Kiderült, hogy a késre kenve, amivel Halálszárny megvágott, olyan méreg volt, ami akkor fejti ki a hatását, mikor a személy, akinek ereibe belejutott a szer, boldog. Mivel én azóta nem voltam boldog, nem is lepődhetnék meg azon, hogy most fejtette ki a hatását. Halálszárny ideje nagy részét velem tölti, legalább is, mikor fent vagyok akkor mindig magam mellett látom. Keresi az ellenszert. Próbál lelket önteni belém, de mikor meglátom a szánakozó tekintetét, inkább még rosszabbul érzem magamat. Már vagy egy hete szenvedek, de Halálszárny nem talált semmit. Hallom, hogy néha-néha megjelenik nálunk valamelyik testvére. Anyám is eljött, de csak azt kérte Halálszárnytól, hogy öljön meg. Hiszéra ki volt kelve magából, de miután Halálszárny vázolta neki az esetet, lenyugodott és megígérte, hogy próbál rájönni az ellenméreg összetevőire. Maligos, és Nozdormu szintén karjukat nyújtották segítség gyanánt. Amiért hálás voltam nekik. De leghálásabb az ilyen kihallgatott beszélgetések után azért voltam, hogy Halálszárny nem engedte be őket. Így is rosszul éreztem magamat, máskor tökéletes testemben. Most ez a tökéletes test nem mutatott meg magából semmit. Bőröm kezdett lemállani rólam, szemeim vörösek, és duzzadtak lettek, szájam kisebesedett. Nem nyújthattam valami szép látványt. Halálszárny bármennyire is erőlködött, azért én kiszúrtam, hogy mennyire el van szörnyedve tőlem. És ez fájt a legjobban. Úgy értem végre kimondta, hogy szeret, erre mi történik? Ronda leszek. Lemállott bőrű ronda hulla, ha nem találja meg hamarosan azt a nyomorék ellenszert. Szédülni kezdtem, innen tudtam: megint elvesztem az eszméletemet…

*

Szánakozva, mégis inkább aggódva néztem Catherin-t, amint újra eszméletét veszti. Kétségbe voltam esve. Hetek óta keresem az ellenszert, mégsem találom. Tudtam, már a keresés elején tudtam, csak nem mertem bevallani magamnak. Nincsen ellenszer. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem akartam elmondani Catherin-nek, tudtam, hogy feladná a küzdelmet végleg. Eddig is csak az tartotta vissza a végleges leépüléstől, hogy reménykedett. De, ha kiölöm belőle ezt az egy sugarat is, biztos, hogy meg fog halni. De sokáig már nem húzhatom a hazugságok sorát. Nem hittem volna, hogy valaha is félek majd hazudni, vagy éppen igazat mondani. Most egyiket sem mertem. Nem akartam hazudni, mert szerettem. Az igazat meg azért nem akartam elmondani, mert nem akkor elveszítettem volna. Nem tudom, hogy mit tegyek! 

*

Az első, amit megláttam, az-az volt, hogy Halálszárny elkeseredetten hajtja fejét a kezeibe. Valami baj van. Napok óta érzem, hogy egyre feszültebben beszélget velem. Ha egyáltalán bírok beszélni. Most is alig tudtam megszólalni, de tudnom kellett, hogy mi történt.
-Halálszárny! –hangom alig volt hallható, rekedtes is volt, de ő rögtön felkapta a fejét, és aggódva nézett rám.
-Igen? –közben már el is indult, majd leült mellém az ágyra. Tett a kezével egy mozdulatot, de nem engedtem, hogy a bőrömhöz érjen.
-Hagyd! –szóltam egyre erőtlenebbül. –Mond, találtál már valamit? –láttam, hogy nem mer a szemembe nézni.
-Csak terhelnélek vele, inkább aludj… -gyengéden nézett a szemembe. Én viszont nem engedtem. Már hetek óta folyton leráz. És szinte mindig ugyanezzel a dumával.
-Ne, kérlek mond el! Az igazat. –tettem hozzá gyorsan, mivel láttam: hazugságon töri a fejét. Lemondóan kezdte fürkészni az arcomat, és egy sóhaj kíséretében beszélni kezdett.
-Mindenhol kerestem az ellenszert, de… -türelmetlenül felvontam a szemöldökömet, már ami megmaradt belőle. –De a kutatás folyamán kiderült, hogy nincsen ellenszer. –ernyedten hullottam vissza az ágyra. Miért? Miért nem élhetek egyszer is boldogan ebben a nyomorult életben? Vagy legalább egyetlen éjszakáig az lehetnék vele! Rohadt sors. Nem hiszem el, hogy a sorsnak szándéka van velem. Szerintem csak kell valaki, akit szenvedni láthat. Akin kiélheti gonosz szándékait. Éreztem, hogy a könnyek, melyek kicsordultak a szememből azonnal el is tűnnek. A méreg, ami belülről égette a testem minden egyes porcikáját, még a könnyeimet sem engedte útra. Ők is szenvedjenek…. Mikor Halálszárny kezét éreztem a kezemen, dühösen leráztam. Még nagyobb kínt akar okozni nekem? Ha hozzám ér a szerelmem csak fokozódik, és még nehezebb lesz távozni. Már, ha a szenvedésen kívül bírok majd másra is gondolni. Olyan furcsa. Mikor Halálszárny testvérei jelentették be: halálra vagyok ítélve, az arcom se rezdült. Pedig ők még ennél is fájdalmasabb halált eszeltek volna ki nekem. A legjobban az fájt, hogy nem az zavar, megfogok halni. Hanem az, hogy Halálszárny vajon talál-e egy másik lányt helyettem. Végül is Anne helyett is megtalált engem. Talán… Rám is úgy fog gondolni, mint egy rühes nőre, aki csak kihasználta? Mert gyászolni nem fog abban biztos vagyok. Egyszerűen csak bele vetné magát újra az ágyasai által kreált nőkkel teli életbe. És még csak eszébe se jutnék. Miért is jutnék? Csak egy nő vagyok a sok közül. Csak egy nő… 

*

Idegesen néztem körül a laboratóriumban. Kell lennie valaminek, ami segít! Az nem lehet, hogy most haljon meg! Képtelen lennék utána élni. Vagy talán mégis? Igen, valószínűleg Zoigron tenne róla, nehogy utána vessem magamat. „Arra mérget vehetsz!” Kuncogott szórakozottan saját, morbid viccén. Csak a szememet forgattam jól tudva, hogy érzi. De nem szólt semmit, hanem feszülten figyelt valamit.
-Mit csinálsz? –kérdeztem én is egyre idegesebben.
”-Mindig azt mondod, hogy fogjam be!” –mondta sértődötten, de látszott, hogy élvezi, hogy hamarosan könyörögni fogok neki. Ismer…
-Na, de tényleg! Mit látsz? Valamit, ami segítene? –kérdeztem érdeklődve, előszedve legkedvesebb hangomat.
”-Nocsak, nocsak! Wizzoal úr nem tud valamit? És tőlem kér segítséget? Ejnye… Úgy tudtam, hogy túl gonosz vagyok én az ilyenekhez. Nem voltam elég jó nektek a tudásotokhoz sem. Akkor honnan veszed, hogy kitudnék találni valami amit te, egy csodálatos tudással rendelkező lélek nem tud?” –majdnem visszaszóltam valami csúnyát. Olyan kegyetlen volt! Tudta, hogy ezzel okozza a legnagyobb fájdalmat.
-Kérlek Zoigron. Segíts. –mondtam. Egy ideg csend volt a fejemben. Már majdnem kétségbe estem, hogy pont most vonult vissza, mikor újra megszólalt.
”-Na jó… Végül is én tettem ezt vele. Ugye a méreg, amivel megvágtam, akkor fejti ki a hatását, mikor az áldozat a legboldogabb. Mi lenne, ha egy olyan mérget adnánk be neki ami pont az ellenkező hatással lenne rá?” –elgondolkodva emeltem ki az egyik méreggel teli üvegcsét a sok közül.
-Erre gondolsz? –mély, bordó színe volt a löttynek, és mikor beleszagoltam azt hittem elájulok.
”-Ne szagolgasd te ostoba!” –dörrent rám Zoigron. Dohogva tűrtem el a megszólását, mert tudtam, most ő itt az úr. Az övé volt itt minden. Én soha életemben nem törődtem mérgekkel különösebben, de Zoigron-t mindig is érdekelte.
-De, ha ezt adjuk be neki, akkor ugye… Nem jó! Ez a méreg akkor fejti ki a hatását, amikor az egyén a legszomorúbb. És, ha valaki, akkor Catherin most nagyon szomorú. Akkor az egyik méreg felváltja a másikat. –mondtam elgondolkodva.
”-Ha helyesen mérjük ki a beadandó adagot, akkor talán egyszerűen semlegesítik egymást. Persze, nem biztos, hogy sikerül majd… De a kockázatot megéri.” –igazat kellett adnom. Ha ezt most nem próbálom meg, akkor meg sem próbáltam segíteni Catherin-nek. Sóhajtottam.
-Mond, hogyan mérjem ki helyesen, és pontosan. –sötéten, és bizalmatlanul néztem az üvegcsében lötykölődő italt. Éreztem, hogy Zoigron elégedetten jön közelebb az én elmémhez.
”-Fogd azt az edényt, és most önts bele az üvegből egy kis…”