5.rész
Sren 2007.04.21. 21:11
Életed hídjai (5. fejezet)
Próbatétel
- Megint nem értettelek meg, ugye? – kérdeztem elkeseredetten. – Megint tudni véltem valamit, ahelyett, hogy megkérdeztelek volna… - Lehajtottam a fejem, és potyogtak a könnyeim. – Miért vagyok ilyen ostoba, Leon?
Állam alá nyúlva felemelte a fejemet; tekintetünk találkozott. Az övé hideg és kemény volt, és már nem fájdalom volt benne, hanem keserűség.
- Gyűlölöm, ha ezt csinálod – suttogta hűvös, fojtott indulattal. Hosszú, nagyon hosszú idő óta ez volt az első eset, hogy komolyan becsmérlő megjegyzést tett rám, mégpedig egyéni érzelmeihez kötötten. – Előttem ne hajts fejet, Sora. Már sokszor mondtam: egyenlő partnerek vagyunk. Ne alázkodj meg, mert a falnak megyek tőle!
Nem válaszoltam. Tisztában voltam vele, hogy elismeri és megérti a japán kultúrát, ahol a nő alázata és a férfi fölénye a magánélet és a lelkiség szerves részét képezi; de tudtam azt is, hogy neki van igaza: ennek a helyzetnek semmi köze nincs ahhoz a világhoz.
Persze, hogy kettőnk közül ő volt az, aki zsebkendőt is tartott magánál; pedig a sírós, az én vagyok… És hozzám lépve letörölte a könnyeimet; aztán könnyedén felkapott, és a fürdőszobába vitt. Rutinosan elhúzta a zuhanykabin ajtaját, de aztán rám nézett, és be is csukta, és inkább a kádba engedett vizet.
Edzés után leginkább tusolni szoktam; honnan a csodából tudta, hogy most szívesen elnyúlnék egy kád forró vízben? Neki miért elég egy kutató pillantás ahhoz, hogy mindent tudjon rólam, és nekem miért kevés egy komplett mozdulatsor látványa a megértéshez?
Jól van, oké, nem vagyok igazságos magamhoz; lehet, hogy más is félreértette volna. Ahogy Leon lehajolt, hogy elbúcsúzzon titokzatos ismerősétől, előredőlt a haja, és eltakarta azt, amiről most már biztosan tudtam: nem volt egyéb egy barátok között szokásos, könnyű üdvözlésnél. Az is igaz, hogy abból a szögből, ahonnan én láttam, teljesen egyértelműnek tűnt; minderre pedig rátettek egy lapáttal kettejük fura, zavart gesztusai. Továbbra is nyitott kérdés maradt, hogy Leon, akitől oly idegen az ilyesmi, miért ült be mellé a kocsiba? Szóval igenis van okom a bizonytalanságra…
De akkor is, hogyan gondolhattam, hogy a férfi, aki nem is túl rég kész volt meghalni értem – és szigorúan véve sikerült is neki – máris mást tüntet ki az érdeklődésével?! Miért lettem olyan pokolian féltékeny? Hiszen Leon sosem adott okot rá. Amennyire tudom, voltak kapcsolatai, de szerelme csak egy – miért nem bízom benne?
- Leon… - kezdtem, de ő nem volt abban a hangulatban, hogy meg lehessen szólítani. Pedig még csak nem is haragudott rám… Nem, ennél sokkal rosszabb volt: közömbös. Régi önmagára emlékeztetett, amikor is belső feszültségeit úgy vezette le, hogy felvett valami gumiembernek való pózt, szeren vagy nem, és úgy maradt. Ilyenkor lehetett ugyan szólongatni, de sok értelme nem volt, mert nem válaszolt; és még csak nem is modortalanság okán, hanem mert ezen alkalmak során pont úgy képtelen lett volna megszólalni, mint ahogy nem tud normális hangon beszélni olyan ember sem, aki épp kiadós dührohamban őrjöng.
Most sem szólt. Vetkőztetni kezdett… De míg én remegtem minden érintésétől, ő higgadt maradt; egyfajta tárgyilagos szeretettel kezelve ruháimat és engem is, mint valami rendmániás apa a rakoncátlan gyermekét. Tekintete nem lágyult vágyakozóvá akkor sem, amikor a tangát simította le rólam, és nem követte a szájával a cseppnyi alsónemű útját a lábaimon lefelé, ahogy szokta… Egyszerűen csak levetkőztetett, rosszalló pillantással szemügyre vette a sérüléseimet, és beemelt a kádba.
Nem ültem le azonnal: nem adtam fel a reményt. Házasok vagyunk. Én értem, hogy ő csak így tudja kezelni az indulatait, néma csendben; és volt alkalmam tapasztalni már, hogy mi történik, ha szándékosan vagy sem, de kikényszerítem belőle, hogy térjen el megszokott kontrolláló módszereitől; hogy mi történik, ha kiszabadítom a démont, akit ilyenkor csendjében fogva tart…
De akkor sem hagyhat folyton válasz nélkül. Felelősséggel tartozunk egymásért.
Ő is hasonlóképpen gondolkodhatott, mert nem ment el mellőlem; álltunk egymással szemben, és néztük egymást.
Nem túl szokványos módon világítóan fehér inget viselt fényes, cápaszürke öltönynadrággal, amelynek zakóját már levetette. Az ing két felső gombját kigombolta; a nyitott ingnyakban megcsillant a vékony ezüstlánc, és én nagyon, de nagyon szerettem volna odabújni, és orrommal, számmal is látni, érezni a láncot, és alatta a feszes, meleg bőrt…
Rajtakapottan pirulva újra feljebb néztem, fel a szemébe. Már nyugodtabb volt a tekintete, ajkai szétváltak, már megrebbent a keze, és talán felém nyúlt volna… És akkor nekem teljesen szándékolatlanul, mintha nem is én kérdezném, kiszaladt a számon:
- Leon… Ki volt az a lány?
Nem mozdult, mégis az volt a benyomásom, hogy legalább két lépést hátrált. Olyan lett a szeme, mint egy tiszta ablak, behúzott függönyökkel.
- Régebbi ismeretség – mondta. – Dallie-nek hívják; tornász. Azon lányok egyike volt, akik közel mertek jönni hozzám a múltban is. Ülj le, Sora, mert megfázol.
- A… partnered volt?
Leon még két lépést távolodott lélekben… De válaszolt… És egy pillanatra fellebbent a függöny olyasmiről is, ami talán jobb lett volna, ha takarásban marad.
- Trapézon nem – mondta.
Éreztem, hogy elsápadok, és elgyengülnek a lábaim; és hirtelen tényleg le kellett ülnöm. Elszorult a torkom. Szóval a szeretője volt.
Lelki szemeim már látták is őt azzal a lánnyal az ágyban; látni véltem a lány kezét Leon hajában, combjait a csípőjére fonva, és összeszorítottam a fogam, hogy fel ne jajduljak.
Milyen más, milyen elképesztően fájdalmas nem csak az eszemmel, de a szívemmel is tudni valamit! Mindig sejtettem, hogy voltak kapcsolatai… De látni és érezni megint teljesen más tészta volt. Elképzelni, hogy mást ölel, mást szeret, ha csak testileg is… Gyötrelmes volt. Pokol volt.
A józan ész azt súgta: nevetséges ostobaság féltékenynek lenni olyasmire, aminek már rég vége… A múlt csak volt… Hogy is idézte egyszer Leon? ˝Holt mesékből vén bazár…˝ De a szívem sajgott, és nem hitte el, hogy a lezárt múltnak semmi köze nincs az élő jelenhez; a szívem azt mondta, hogy a jelen nem más, mint a múlt következménye…
Mindegy. Tudnom kell. Muszáj.
- Leon – suttogtam lesütött szemmel. – Kérlek, mondd el nekem…
Egy pillanatra úgy besűrűsödött körülöttünk a levegő, hogy a hajítókés remegő nyéllel megállt volna benne… Aztán Leon halk, feszült hangon megszólalt.
- Mais c`est impossible… *
Ráemeltem a szememet. Nem értettem túl sokat a nyelvén, de ez a szó csaknem ugyanaz volt, mint amit a világnyelv használ: ˝lehetetlen.˝
Miért lehetetlen elmondani?
Leon leguggolt a kád mellé, és kisimította a hajamat a homlokomból. Tétovázni látszott. Ujjai zavartan játszottak a hajammal, bizonytalanul, könnyedén megérintve közben szemöldökömet, halántékomat is.
- Peut étre que le coeur n`était pas de la partie…** - suttogta, és ezt viszont egyáltalán nem értettem; de megértettem valami egészen mást.
Leon Oswald soha életében nem volt rászorulva, hogy bárkinek bármit elmondjon, bármivel elszámoljon. Életének önmagára érvényesített, szigorú, régiesen elegáns, úriemberes szabályai ezt csak erősítették: minden körülmények között óvta magánéletét, legbensőbb érzéseit; ezekhez soha, senki nem férhetett hozzá. Hiba, talán végzetes tévedés lenne azt hinni, hogy újjászületése óta a régi Leon Oswaldból már semmi sem maradt… Ő most is bármikor képes lenne az előadás közepén lemenni a színről, ha ott olyasmi történik, ami nem méltó hozzá; mint ahogy gondolkodás nélkül kivonja önmagát is bárhonnan, ha úgy érzi, hogy ott képtelen helytállni, megfelelni… Amire remek példa az, ami Sophie születésnapján és azt követően történt… Inkább belehalt volna, de nem lépett fel olyan ˝színpadon˝, amelyhez nem gondolta elég jónak magát.
Láttam, hogy küzd önmagával, hogy ne kelljen természetes érzéseinek engedelmeskedve, hátat fordítva levonulnia a színről, ahová nem önszántából, hanem kizárólag miattam jött fel; láttam, hogy ez a mi Színpadunk, a kettőnké, és zokogna és semmivé foszlana, ha ő elhagyná… És ebben a pillanatban én is leráztam magamról mindent.
Ültömben felágaskodva, mélyen a szemébe nézve szájon csókoltam. Halkan felnyögött, és fölém hajolva melegen visszacsókolt; tenyere a hátamra simult, haja lesodródott a válláról és úszott a vízen. Nyaka köré fontam a karjaimat, így aztán átázott és a bőrére tapadt a fehér ing is; nyelvem végigsimított fogainak ívelt során, testemben felizzott a vágy, a szerelem, és – megadtam magam. Elengedtem a száját.
Fáradtan, zsongó fejjel, zihálva összehajtottuk a homlokunkat; Leon keze a tarkómra simult, ujjai a hajamba túrtak; éreztem a leheletét, amikor megszólalt, éreztem, hogy végül feladta ő is… Kivételt tett a színpaddal, felvette a méltatlan szerepet.
- Dallie nemrégiben jött vissza Párizsba; két évig Angliában dolgozott – suttogta rekedten. – Ma találkoztunk először azóta… Akkor, régen… Haraggal váltunk el.
Rossz volt hallgatni. Úgy buktak fel belőle a szavak, mintha éles szélű, összeégett salakdarabok lennének. Nem nyitotta ki a szemét. Simogattam az arcát, haját, ujjaimat végighúztam állkapcsán, állán, keskeny, egyenes orrnyergén, szép rajzú arccsontján: lehetetlenre vállalkozva erőt akartam adni a legerősebbnek.
- Most erre lakik ő is, és újra együtt fogunk dolgozni – folytatta akadozva - , és egyébként is, mindenképp otromba dolog lett volna visszautasítani, amikor felajánlotta, hogy hazahoz. Beszélgettünk… Azt mondta, sohasem gondolta volna, hogy megnősülök… azt mondta, nagyon megváltoztam. Igaza van, Sora, de ez nem befejezett múlt, én most is változom… Folyamatosan; és magam sem látom, hová vezet ez, és időnként rettenetesen összezavarodom… Magam sem értem magamat, nem kérhetem, hogy érts meg!
- Ne folytasd, ha fáj, szerelmem – kértem megcsukló hangon; hisz ez már a gyónás felsőfoka volt: Leon legtitkosabb belső világa, ahová még privilegizáltak sem léphettek be soha. – Nem számít, Leon, semmi sem számít! Szeretlek.
Rám nézett; ezüst íriszén pedig olyasmit láttam, amiről álmodni sem mertem, és nem is akartam volna soha, egyáltalán, semmilyen körülmények között… Félelmet.
- Ő is megváltozott – folytatta elszántan. – Régebben sohasem szállt ki a kocsiból, hogy elbúcsúzzon… De mivel most ezt tette, nem nyújthattam neki kezet, mint egy férfinak. Megcsókoltam. Ennyi; ez minden… Ez minden. Elég volt. Még sok is…
Nem tudtam szavakba önteni, mennyire hálás vagyok, mennyire szeretem, de megpróbáltam; aminek a vége az lett, hogy őrülten, fuldokolva csókoltuk egymást, és a fürdővíz cseppjei szinte sisteregve száradtak fel bőröm felszín feletti részeiről, Leon haja, inge viszont csuromvizes lett… És megakadt a lélegzetünk, és én még halkan fel is sikoltottam, amikor megszólalt a csengő.
- A francba, ma már másodszor…!
Leon meglepően reagált.
- Te jó ég! – mondta, és nevetett hozzá. – Ez Yuri lesz; már délután felhívott, hogy meglátogat minket; szépen elfeledkeztem róla! Hát – nézett végig magán, még mindig nevetve - , szép kis házigazda leszek…
*de hiszen az lehetetlen (fr.)
**Lehet, hogy a szívnek nincs köze hozzá (fr.)
|