Életed hídjai (6. fejezet)

Változások

Hát igen, szépen is festettünk!

Yuri tétován, hitetlenkedve járatta a tekintetét egyikünkről a másikunkra. Úgy festett, mint aki teniszmérkőzést nézve ide-oda követi a labda útját, és látszott a szemén: közben azt hiszi, csak álmodik, és nem érti, hová került, amikor belépett ezen az ajtón.

Ami azt illeti, viselkedése tökéletesen helyénvaló és érthető volt. Rólam és az általános megjelenésemről még csak el lehetett mondani ezt-azt; senkit nem lepett meg, ha püspöklila kisestélyiben avagy farmer rövidnaciban jelentem meg valahol: nem adott okot nagyobb elképedésre az sem, hogy most épp hirtelenjében felkapott jégkék szabadidőnadrágban és egyetlen félregombolt, magas galléros, fekete férfiingben pompázom, amely szemlátomást nem az enyém…

Na de Leon?! Ő bizony messze kilógott a róla alkotott képből, még számomra is. Ha létezett valaha bármi, amiben Leon Oswald tökéletesen és lézerpontosan kiszámítható volt, az az eleganciája volt. Előbb állt volna fejre az Eiffel-torony, mint hogy ő betűretlen ingben, kócosan, borotválatlanul jelenjen meg bárki szeme láttára; előbb változott volna gazos, gödrös, fél méter széles, kitaposott szarvascsapássá a Champs-Elysées, mint hogy ő a háló- vagy a fürdőszoba ajtaján kívül rendezett, vasalt, gyűrődésmentes felsőruha nélkül mutatkozzon.

Meg kell adni, ruha éppen most is volt rajta, csak épp vizesen egy kissé; de hát a fürdőszobában bárki összevizezheti magát, nem? Talán még az is érthető valamilyen szinten, hogy a patyolat, Pierre Cardin- felirattal ellátott ing egyik gombja hiányzik: a gombok leszakadhatnak, ugyebár? Azt pedig senkinek nem kötelező az orrára kötni, hogy a világ összes gombjainak e szerencsétlen díszpéldánya épp a fürdőkád legalján leledzik; szóval idáig még mindez a ˝csak-csak elmegy˝ - kategóriába sorolható.

Az már kevésbé, hogy a férfi, aki egy szál magában képes volt értelmet adni a Tökély szónak és néhány lovagi korból származó, kékvérű, pedigrés fogalomnak, most víztől csöpögő sörénnyel áll mellettem, és egyébkor oly tiszta, fotogén, kiválóan sminkelhető arca pontosan úgy néz ki, mint akit irgalmatlanul felpofoztak, azután pedig őrjöngő szenvedéllyel csókoltak huzamosabb ideig.

Ott álltunk tehát egymás mellett rajtakapottan, épp csak szalonképesen, mint két komédiás, akik Isten biz` direkt így akarnak kinézni, és alig üvöltött le rólunk, hogy mivel voltunk elfoglalva, midőn az ajtócsengő felhívta rá a figyelmünket, hogy tulajdonképpen vendéget várunk.

Yuri végül kissé kábán megrázta a fejét, és vádlón Leonra mutatva azt mondta:

- Tudtam. Tudtam, hogy baj lesz belőle! Nem szabadott volna meglépned a kórházból. Meg kellett volna várnod, hogy rendesen kikezeljenek!

- Eh bien, mon ami* – legyintett Leon, és nevetett a szeme - , fáradj beljebb.

Eddig a pontig bírtam röhögés nélkül, és nem tovább. A hajából a szőnyegre csöpög a víz, de ő azért méltóságteljes, mint egy körmenet! Valaki énekelje már el a La Marseillaise – t!

Futólag kimentve magamat hátat fordítottam, és kirohantam a fürdőszobába törölközőért, közben pedig kontúrtalanná csókolt ajkaimat harapdáltam, hogy fel ne nyerítsek véletlenül.

Micsoda nap, édes, szerelmetes Istenkém, micsoda nap!

Mire visszaértem, Yuri már a nappali kanapéján ült úriemberesen keresztbe tett lábakkal, Leon pedig épp egy üveg Dom Pérignon-t bontott fel.

- Továbbra sem erőssége az összefüggő beszéd, ugye? – hunyorított rám Yuri. – Amikor rendes gall hazafi létére angolosan távozott a Kolostorerődből, késleltetett üzenetet hagyott nekem, nehogy ideges legyek miatta. Nem, mintha ettől ott és akkor megnyugodtam volna, de ezt most hagyjuk – nézett megrovóan az illetékesre, aki épp karcsú talpas poharakba öntötte a pezsgőt; és naná, hogy egy csepp se ment mellé! Pedig lelkesen törölgettem közben a haját. – Az üzenet tartalma a következő volt: - folytatta Yuri zavartalanul – értesítés arról, hogy a Keleti Parton tartózkodik Laylával és veled, de mert nem tudta illőképpen megköszönni, amit érte tettem volna, meghív egy pohár pezsgőre, amint mindketten ráérünk. És most, kedves kollega, áruld már el nekünk, kérlek, mi volt az, amit érted tettem volna?! Mert bevallom, én a mai napig sem értem, mit akartál ezzel mondani.

Nagy szemekkel néztem rájuk. Na ne, fiúk – gondoltam - ; épp elég zűrös napunk volt. Mi jöhet még? Mit fogok megtudni megint?

Leon a kezembe adott egy poharat, előrehajolva átnyújtott Yurinak is egyet, majd könnyedén hozzákoccintotta a magáét.

- Azt sohasem fogom megköszönni neked, hogy odavittél, Yuri – mondta - , legfeljebb azt, hogy megmentettél Sorának. De amit igazán meg kellett volna köszönnöm, az az volt, amit utoljára mondtál nekem akkor. Egyetlen mondat volt. ˝Leon… holnap elviszlek innen.˝ Ezért tartozom hálával. Azért, hogy tudom: megtetted volna.

Ebből csak a szavak értelmét fogtam fel, és semmi mást, de Yuri szemében láttam a megértést. A jóképű szőke sztár megilletődötten, szomorkás tekintettel felállt.

- Védtelen vagyok ekkora fölénnyel szemben – mondta. – Leon, ha valaha bárkitől csak egy félreérthető megjegyzést hallok, ami rád utal, ha csak egy sanda tekintetet meglátok: én ott helyben kitekerem az illető nyakát!

Leon nem szavakkal válaszolt.

Nézték egymást, és amikor már azt hittem, hogy kész, most végem van, és az iménti hisztérikus nevetés után most még el is bőgöm magam, Leon csendesen, a profik rémes, kínzó dramatikai érzékével, viszont teljesen szándékolatlanul rátett egy lapáttal.

Azt mondta Yurinak, halkan, őszintén:

- Zárd le végre a múltat, barátom.

- Talán most már sikerülni fog – mondta Yuri komolyan. – Őszintén, emberségesen sohasem fogok tudni elszámolni magammal; ez olyan kereszt, amit az ember örökké hordoz… Mindig bennem lesz a kívánság, hogy bárcsak visszamehetnénk az időben, bárcsak meg nem történtté tehetném… De lassan bele kell nyugodnom a megváltoztathatatlanba. Én… voltam kint a temetőben, Leon. Oda kellett mennem… Hogy most ki tudjam mondani neked: szívből sajnálom. Mélységesen megbántam, amit tettem.

Leon csak a fejét ingatta; láttam, hogy most nagyon nehezére esik megszólalni.

- Baleset volt, Yuri. Tragikus véletlen. Nem tehetsz róla.

- Valóban nem – felelte az amerikai - , és én nem is erről beszéltem… Hanem arról, amiről igenis tehettem volna; mert látod, Leon, számomra létezett már akkor is ez a ˝volna˝, amivel tartoztam neked. Te hívtál engem akkor… a segítségemet kérted, nem magadért, a húgodért… És én nem álltam mellétek. Felcseréltem az emberséget egy élettelen díjra; minden igaz érzésemet egy lélektelen karrierre. Jól mondtad, Leon: nem az volt a nagy dolog, amit érted, értetek tettem… Hanem amit tehettem volna.

Leon tehetetlenül bámult rá… Aztán tétovázni látszott… Aztán egy lépéssel közelebb ment hozzá, és akkor már a szokott magabiztosság ült a tekintetében; az a mindent elsöprő, mindent értő, szilárd bizonyosság, amit sosem értettem, és amitől mindig úgy éreztem, lemaradtam tőle egy lépéssel – én is, és az egész világ. Ez volt Leon titokzatos felsőbb szintje, magasrendű valósága, amellyel fejest ugrott a semmibe, és gyakorlás nélkül, született profiként valóra váltotta a lehetetlent: formát adott a tökélynek.

- Vélt tartozásodat már régen kiegyenlítetted azzal, hogy lehetőséget adtál magadnak, hogy igazul cselekedj – felelte. – Legutóbb már akkor is jöttél, amikor nem hívtalak, és megmentettél volna, pedig nem kértelek. Ezért nem tudtam egyebet felajánlani, mint némi csekélységet: egy pohár pezsgőt… és a barátságomat.

Ilyen erejű mélyütéstől bárki más összeomlott volna; de az amerikait nem lekvárból öntötték. Meg tudott állni annak a halványszürke szempárnak a fókuszában, és mert egyenes gerinccel fejet tudott hajtani előtte: egyenrangúvá vált vele. Szeme a márciusi égbolt kékjét idézte, amely készen áll arra, hogy életre keltse a tavaszt: az új kezdet, az új generáció, a jövő ígéretét. Hangja határozott volt, nem fulladt el, nem csuklott meg, amikor kimondta az egyetlen emberileg lehetséges választ:

- Elfogadom.

Halkan bongva összecsendült a két metszett kristálypohár, és akkor felém fordultak, és rám emelték a poharukat, teljesen egyszerre, mosolygó, erőt sugárzó szemekkel… Én meg csak álltam ott, és ömlöttek a könnyeim, és fogalmam sem volt, miért lehetek egyáltalán a közelükben; mivel érdemlem ki a megtiszteltetést, hogy láthatom, amint fölé nőnek mindennek, amit valaha emberinek gondoltam. Én, aki egyszer a Csoda ölelésében azt mondtam: ˝egyesüljön a szívetek, barátaim!˝, most két ragyogó lényt láttam magam előtt, akik megmutatták, hogy még ennél is van több, van feljebb, van tovább; hogy nem kell feltétlenül szeretnünk egymást ahhoz, hogy társakká, igaz barátokká váljunk; hogy szeretni… nem csak a szívünkkel lehetséges.

Sírtam, és végtelenül boldog voltam, hogy megint megérthettem valamit; sírtam, mert ennek a pokoli, csodálatos napnak a végén, iszonyú érzelmi hintapalinta után eljuthattam ide, és láthattam ezt a káprázatos finálét: két titáni lélek végső előadását, végét valaminek, kezdetét valaminek; sírtam és nevettem, mert érzéseink gyönyörű, szédületesen lengő trapézán újra felugorhattam közéjük, és már nem kard volt a kezükben, hanem békepohár, és már nem csak én ragyogtam, hanem ők is, és mégis úgy néztek rám, mint egy angyalra; sírtam és nevettem, mert Leon végül kivette a kezemből a poharat, és gyengéden, mint egy gyermeket, megitatott, aztán leült velem a kanapéra, és hagyta, hogy teljesen eláztassam ingének elejét, aminek szerinte úgyis tökmindegy volt már; sírtam és nevettem, miközben hallgattam Leon szívverését és azt, hogy halkan beszélgetnek; és ahogy telt az idő, és az éjszaka idősödni kezdett, a komoly, szelíd, indulatoktól mentes férfihangok ringató hangsúlyai között csendesen elszenderedtem férjem vállán. 

*Ugyan, barátom… (fr.)