9. fejezet

-Nos, Catherin meg volt hagyva a feltételek között, hogy egyszer téged választás elé kell állítani: el kell kötelezned magadat valamelyik nekris faj iránt. Onnantól kezdve háború esetén mellette kell állnod, és engedélye nélkül nem léphetsz kapcsolatba semelyik másik nekrissel, aki nem abba a fajba tartozik. –felhúztam a szemöldökömet, ezzel is kifejezve, mekkora hülyeségnek is tartom ezt. Látva ezt Maligos folytatta.
-A drágalátós szerelmed ötlete volt, szerelmed ötlete volt, aki drágalátós. –mondta. Zavartan köhögni kezdtem, remélve, hogy Halálszárny nem látta, milyen arcot vágtam az előbb. Nem tudom, hogy látta-e de az biztos, hogyha látta is nem szólt semmit.
–Most én, mint a többiek képviselője, felszólítalak téged Catherin, hogy válassz, és kötelezd el magadat az egyikünk iránt. –vette át a szót Hiszéra. Kerestem a tekintetét, ő azonban nem nézett még csak felém se. Nem hiszem el! Végre volt valaki, akit anyámnak mondhattam, erre mi történik? Megsértődik, mert mind a három férfi Ős nekris belém szerelmes. Most komolyan tehetek én erről? Mert szerintem nem. Ők teremtettek, álmaiknak, vágyaiknak megfelelően. Nem csoda, hogy szerelmesek belém! De, hogy nekem miért pont Halálszárny a szerelmem, nem bírnék válaszolni. Ő tudott, még, ha kissé zavartan is. Én képtelen lennék rá. Egyszerűen csak… szeretem. Majd hirtelen észleletem, hogy zavart csönd állt be. Csak néha törte azt meg Halálszárny unatkozó sóhajai. Láthatólag egyáltalán nem aggódott a választás miatt. Az ő szemében csak egy válasz volt, amit kimondhattam. És, bár én is így éreztem az első pillanattól fogva, még sem voltam képes kinyögni. Anyám dühösen, a régi utálattal vizslatott, Hiszéra még mindig nem fordította felém az arcát. A két maradék Ős nekris pedig reménykedve, de mégis lemondóan néztek a szemembe. Vagy kicsit lentebb? Mikor Halálszárnnyal találkozott a pillantásunk, ő elmosolyodott, és szinte észrevétlenül csókot dobott nekem. Tehettem mást, mint, hogy őt választom? A szívemen nem bírt a józan eszem uralkodni. Hiszen az eszem is Halálszárnyért kiáltott.
-Halálszárnyat választom. -mondtam végül. Halálszárny elégedetten bólintott. Még egy mosoly erejéig rám nézett de aztán vigyorogva nézte nővérei gyűlölködő arcát.
-Mily meglepő válasz, válasznak mily meglepő. -mondta gúnyosnak szánt hangnemben Maligos. Nozdormu sajnálkozó pillantást vetett rám, majd mindenféle bejelentés, vagy búcsú nélkül eltűnt. Lassan mindannyian elszállingóztak, ugyan olyan hirtelen, és udvariasság nélkül. Halálszárny pár pillanatig magával megelégedve süppedt székének mélyére, majd szemeit felnyitva intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Engedelmeskedtem is neki, de nem úgy, ahogy kérte. Inkább az ölébe ültem, és átkaroltam a nyakát. Biztonságérzetem támadt ettől. Mindig ez támadt, mikor a mellkasán pihentettem a fejemet. Mivel olyan széles válla, és mellkasa volt, nekem, pedig vékony, nyúlánk testem, jó érzéssel töltött el vele lenni. Bár nem voltam egy védtelen, harcra képtelen nő. De akkor is. Állítólag minden nőben meg van a biztonságra, és kényelemre vágyó lélek. Azt hiszem bennem is meg van. Mert tényleg, ha valaki, akkor Halálszárny meg tud védeni, és nincs olyan dolog, amit ne tudna nekem meg adni. Persze, nem ezért maradtam vele. Ez csak mellékes volt. Illetve, nem is tudom... Na jó, el ezekkel a gondolatokkal!
-Tudod, mikor néztem az arcodat egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy nem engem akarsz választani... -szólalt meg Halálszárny, és én szórakozottan hallgattam, hogy mellkasára döntött fejem különös hangnemben érzékelte ezt a mondatot. Kissé rezgett, vagy nem is tudom. Érdekesnek találtam, pedig nem most tapasztaltam először.
-Kimondta, hogy nem fordult meg a fejemben? Nem csak te létezel a világon. -mondtam mosollyal a szájam sarkában. Halálszárny egy pillanatra gyanakodva szemlélgetett, majd viszonozta a mosolyomat.
-Hogy is lehetne neked szeretőd mellettem? Nincs az a férfi, aki kockáztatná az életét, még érted sem. -mondta cinikusan.
-Értem minden férfi képes lenne az életét feláldozni. -kaptam fel a vizet. Azonban, mikor megláttam, hogyan tekint rám azokkal a szürke metsző szemekkel, inkább elhallgattam. Enyhe félelem cikázott át rajtam, pedig tudtam, hogy szeret. Legalábbis így gondoltam. Azonban, mikor az most belenéztem a szemeibe, elfogott a rémület, mert semmiféle gyengéd érzelmet nem láttam benne. Csak gyilkolási vágyat. Felpattantam az öléből, és hátráltam pár lépést. Mikor már fordulni akartam, hogy elszaladhassak elkapta a kezeimet, és visszahúzott az ölébe. Fejemet gyengéden mellkasára szorította, és hagyta, hogy felzokogjak. Ő csendesen ringatott, majd halkan a fülembe szólt.
-Látod Cathe, ha te is félsz, akkor mit érezhet, egy teljesen kívülálló személy? -megcsókolta a fülemet, majd eltolt magától, és elment. Séta közben lehajtva tartotta fejét, és bevonult személyes fürdőjébe. Tudtam, éreztem, hogy most nem szabad utána mennem. Könnyeim újból kicsordultak. Félek a szerelmemtől. Megmutattam neki, hogy igazából nem bízom benne. Fájdalmas zokogás hagyta el újból és újból az ajkaimat, testem rázkódott. Ennyit arról, hogy feltétel nélkül megbízom kedvesembe...
*
Idegességem levezetése érdekében már vagy a huszadik kört tettem meg a nagy méretű medencében, de képtelen voltam megnyugodni. Beszűrődött az ajtón Catherin zokogása, és bármennyire is tagadtam Latharan előtt, ez szíven ütött, még engem is. Dühösen lefejeltem a medence szélét. Mi ez az érzés, amit érzek? Mi fojtogat folyton, mikor nincsen velem? Mikor szomorú? Mikor sírni látom, vagy hallom? Ha félni látom őt? Minden egyes gondolatomat ő uralja! Megint lefejeltem a medence kemény márványát.
„-Mintha ez segítene bármin is.” -Latharan írtóra idegesítő, és nagyon nem hiányzó hangja jelent meg tudatomhoz kapcsolódva.
-Hagyj békén. -mondtam halkan. Dühös voltam magamra, és Latharan-ra is. Sőt, még Catherin-re is! Miért ilyen rohadtul gyönyörű, és érzéki? Miért van az, hogy érte olyan vágyat érzek, mint senki más iránt? Egyetlen egy nő iránt sem éreztem még ezt. Egyáltalán éreztem valaha bármit is nők iránt? Vonzódáson kívül? Anne-t is csak vonzónak találtam. Ennyi. Semmi több. Semmi más. Ez elkeserítő.
„-Min rágódsz?” -érdeklődött Latharan.
-Közöd? -kérdeztem ridegen. Éreztem, hogy egy kicsit megsértődik.
”-Végül is semmi. Csupán annyi, hogy nem én uralom a testet!” -elfogott a nevetés. Tudat csápjaink, ha csatlakoznak egymáshoz, képesek kivetíteni az éppen elnyomott lélek képét. Így láthattam, ahogy Latharan dühösen kalimpál, szerintem természetellenesen hosszú kezeivel, és dühösen próbál nézni rám. Na ez az, ami neki soha nem ment. Olyan hihetetlenül ostobán nézett ki, hogy az már fájt.
-Elfeledkeztél valamiről drága barátom. -mondtam. Láttam, hogy Latharan zavartan elvörösödik. Egyáltalán nem tartottam barátomnak, főleg nem drágának. De hát, ez van... Valamivel zavarba kell hozni őkelmét.
”-És miről feledkeztem meg?” -tudakolta már kevésbé ostoba arckifejezéssel, mint az előbb. Bár, nekem ez a kérdés nagyobb fájdalmat okozott, mint az előbbi arc kifejezése. Hogy lehet valaki ennyire hülye? Ez túl lép minden határon. Kezdem érteni, hogy miért is őt rakták a testembe. Biztosan abban reménykedtek, hogy majd ez az elme fogyatékos lerontja az én átlag feletti-feletti intelligenciámat. Ami részben kezd sajnos sikerülni neki. Ha már egy nő iránt gyengéd érzelmeket kezdek táplálni, akkor van valami baj. És az a nagy-nagy kár, csakis a fejemben, lévő agyamban keletkezhetett. Hát igen... Végül is ennek a testnek két lelket is el kell viselnie. Nem csoda, ha kezd szegényke besokallni.
-Arról, hogy ez az én testem. Te csak a bitorló vagy. Meg egyébként is, megmondtam, hogyha egyszer sikerült átvennem végleg ezt a testet, nem fogom visszaadni. Ja, és ne feledkezz meg a Catherin-es ígéretemről sem. -mondtam bántó hangnemben, mire éreztem, hogy lassan csúszik ki a test irányítása a kezeim közül. Hát, ez van... Gondoltam keserűen, és hagytam, hogy Latharan testemet újból uralva kirontson Catherin-hez, csak hogy megvigasztalja...