22. fejezet

-Hogy hova? –kérdeztem meglepve.
-Háborúba. Hova máshova? Vigyem a régi ágyasaim közé? –kérdezte gúnyos hangnemet megütve. Azonban látva gyilkos pillantásomat, rögtön kijavította magát. –Na, jó azzal még ráérünk.
-Bőven ráértek! –mondtam dühösen. –Egyébként is, nem muszáj, hogy ágyasai legyenek.
-De igenis muszáj! –mondott nekem ellent Halálszárny. –Éljen szabadon az a gyerek legalább egy kis ideig. Nem kell rögtön szerelmesnek lennie, és elköteleznie magát. Akkor tuti, hogy megcsalja a kedvesét.
-Ó, a kis tapasztalt… -forgattam szemeimet. Halálszárny elvigyorodott.
-Na ja. Biztos vagyok benne, hogy ha előtted évekig nem fekszem le olyan sok nővel, nem bírnám ki, hogy meg ne csaljalak.
-Már, ha nem csalsz meg. –mondtam ki azt, ami már évek óta különös módon meg sem fordult a fejemben.
-Te most nem bízol bennem? –nézett rám, ártatlannak szánt tekintettel.
-Dehogynem, csak kíváncsi voltam a reakciódra. De most nem rólam van szó. Milyen háborúba akarod te vinni a gyerekünket? –kérdeztem, kerülve ezt a bízol-e bennem témát. Persze bíztam benne, csak… Ő nem bízik bennem. Legalábbis erre vall az, hogy még mindig nem mondott nekem semmit a kettős személyiségéről.
-A kensirek lázadoznak. Nem engedhetem, hogy azt higgyék: büntetlenül neki támadhatnak egy magányos fekete nekrisnek. Arról nem is beszélve, hogy a többi fekete nekris sem tisztel annyira, mint kéne. Azt hiszik eltunyultam, csak mert egy nőm van, és attól is egy gyerekem… Meg kell nekik mutatnom, hogy mind én, mind a gyerekem…
-De még csak öt éves!!! –fakadtam ki mondandóját félbeszakítva.
-Emberileg számítva. –vágott vissza erre fagyosan kedvesem. Úgy tűnt nem tetszett neki, hogy ellent mondok. Csöndben néztem arcát. Sokat változott az utóbbi időben… Eltűnt róla az a távolságtartó fölény, és helyét átvette egy amolyan… Kedves fölény. Továbbra is dölyfös volt és makacs, de sokat szelídült. Hogy ez az én érdemem-e, vagy a fiunké, azt nem tudom.
-Meddig lennétek távol? –kérdeztem végül beletörődően.
-Csupán pár ezer évig.
-Meddig? –sikoltottam fel. –Hisz ez több, mint amennyi ideje egyáltalán Woral megszületett!
-Ami kötelesség, az kötelesség… -mondta erre Halálszárny vállat vonva.
-Te tényleg képes lennél megfosztani engem attól az időtől ugye? Hogy ne lássam ahogy a fiam felnő… -szöktek könnyek a szemembe. Halálszárny szemei egyik pillanatról a másikra meglágyultak.
-Igyekszünk hamar visszajönni. –ölelt magához szerelmem.
-Nem szeretném, ha elmennétek. Nem akarok egyedül itt maradni.
-Majd Schale vigyáz rád Anya! –hallottunk magunk mögül egy izgatott hangot. Woral állt az ajtóban.
-Apa, tényleg elviszel háborúba? –kérdezte kíváncsian. Én gyorsan letöröltem könnyeimet, nehogy észrevegye.
-Igen Woral. Reggel indulunk. Menj aludni, hogy holnap kipihent legyél. –Woral gyorsan visszarohant a szobájába, és nyugovóra tért. Halálszárny gyengéden a szobánk felé húzott, ahol ledöntött az ágyra.
-Ne aggódj! Tényleg igyekszünk majd vissza. –fáradtan rámosolyogtam, majd megcsókoltam. Szerettem volna, ha az utolsó éjszakánkat romantikával töltjük…

*

Vérző szívvel néztem ahogyan Woral Raimor-al, és sok más fekete nekrissel cseverészik. Halálszárny mellettem állt és különös büszkeséggel vizslatta könnyedén beilleszkedő fiát. Látva meggyötört arcomat, magához szorított. Nem szólt semmit, csak átkarolt. Még csak egy csókot sem adott mielőtt elmentek volna. Ellenben Woral odaszaladt hozzám, és megölelte lábamat.
-Vigyázz magadra Anya! –kiáltotta már visszamenet. Keserűen megrándult szám sarka. Mintha nekem kéne óvatosnak lennem…