A hideg épületromokra lassú halállal tekergett fel a fagy, üveges jégpáncélba zárva a penészes és omladozó téglák maradványait, melyek, mint egy halott óriás felismerhetetlen, időrágta csontjai, magasodtak ki a földből csonkosan, fémes rozsdával, elnyelve... A városból alig maradt meg valami. A házak a földbe süllyedtek, néhány kibelezett autó havasodott az emberi koponyák közé rogyva. Egy hatalmas felhőkarcoló oldalra dőlve figyelte az elbújó holdat, melyet a megérkező, borús felhők zabáltak meg. Nehéz volt elhinni, hogy itt, ebben a „petsisjárta”, ódon és gótikus nyomor síremlékei közt él valaki. Néhány otthontalan ember vacogott a sovány tűznél a lerágott házakban, melybe befészkelte magát megmaradt holmijaival, szakadt rongyot téve a barlangként tátongó ajtók elé, hogy megvédje magát a közeledő hóvihar elől. Hiába voltak szűk sikítárok, elhagyott utcák, melyek a szürke, apokaliptikus város földdel eggyé váló, csipkézett kőtömbjei közt kanyarogtak, a szél szabadon beáramolt és belemart mindenkibe.
Az első hópelyhek lassan hízva jelentek meg. Ártatlanok voltak, finomak és pelyhesek, a levegőben keringőzve egymással. Néhány hópehely nem is volt ijesztő...Csak akkor, ha hozták a többit is...

A gótikus csipkék, a megrogyott oszlopok hatalmas, idő csikorgatta emelvényei egy pillanat alatt eltűntek a fehérségben, mely vadul zúgott és bőgött, sodorva maga előtt a kisebb tárgyakat, tépve és szaggatva mindent jégcsap agyaraival, mit ért.
Egy alak bújt meg egy félholt tető alatt összegömbölyödve...
A kölykök vacogva a fekete farkashoz bújtak, ki fejét eléjük hajtva próbálta őket védeni a gyilkos hóvihartól. Blue nem fázott, bírta az ítéletidőt. A kicsik szinte eltűntek a lobogó, fekete szőrszálak sűrűjében, amint szorosan befészkelték magukat dús bundába. Blue védte őket. Az ártatlan hópihék félelmetes szörnyeteggé váltak, és csapatban verődve bántottak mindent, legyen élő, vagy élettelen. Blue behunyta szemeit...
Emlékében egy réten futott egy kisfiút üldözve, kit néhány könnyed és játékos ugrással leterített a lábáról, hogy megnyalogathassa forró, szapora nyelvével, néhány kacagó nyögést csalva ki belőle. És Apa nézte őket, boldogan a pikniknél ülve. Igen...Akkor még tudott úgy mosolyogni...
A hóvihar kegyetenül próbálta kitépni a kölyköket a mancsai közül, de ő nem engedte. Nyalogatta kis orrukat, melengedte őket, próbálta finom csókokkal lelehelni pelyhes arcukról a könnyeket. Pedig nem értett ehhez...
A mamát már rég megette a hó...

Seth türelmetlenül állt a bisztonságos, romos házban. A hó annyira tombolt és morajlott, hogy nem hallotta saját üvöltését, amint makacs indulattal próbálta meggyőzni Abe-t, hogy ki fogja bírni ezt a vihart.
-Ez őrültség. Maradj itt. Legalább várd meg, amíg elcsendesedik.-próbálta túlkiabálni a hóvihart az idősebb férfi, kinek kissé pettyezett nyaka körül fekete nyakörv recsegett meg visszatartó mozdulatánál.
-Az én hibám. Muszáj visszahoznom őket.
-Nem tehetsz semmit sem, ha meghalsz.
-Abe...Neked nincsenek kölykeid. Fogalmad sincs, hogy mit érzek most...-szorították egymást kétségbeesett fogai.
-Nem tudom, csak azt, hogy egy ilyen vad hóviharban nem tanácsos egyedül bóklászni. Elenor okos. Biztos meghúzták magukat valahol.-tette kezét a vállára-Nyugodj meg, nincs semmi bajuk...
Karu vértől mocskos pofáján gonosz gúny vigyorgott fel.

A gigantikus, fekete hajó együtt robogva a hóviharral, szállt az égen és úgy tűnt nem zavarta, hogy ilyen ítéletidőben kell haladnia. A gonosz hópelyhek fehér zuhataga csapkodta kemény kitinjét, miközben fémes és morajló hanggal lassan ereszkedni kezdett...
Egy katona állt a hatalmas irányítóteremben, körülötte páncélos testőrség recsegtette fémesen csattogó bárdjaikat. Mintha nem is lett volna kinn vihar...A képernyő tökéletes tisztasággal mutatta az utat, mely hirtelen színesen eltorzult, amint egy hatalmas alak jelent meg benne. Egy nő, ki fémes maszkkal takarta el arcát, fenyegetően és hiú méltósággal magasodva kecses, fekete köpenyébe bújva.
-Meg van a 12-es jel is. Bemértük a helyzetét. Csak a parancsára várunk. Úgy tűnik egy nagyobb falka, talán néhány...
-Megölni mind...-nyíltak ki a lila, gőgös ajkak és adták ki hideg, nemes egyszerűséggel a parancsot-Nem óhajtok fogjokat ejteni...-azzal a nő képe a gyors üzenet végeztével ropogó csillagporrá esett szét.

Blue fekete bundája mintha kifakult volna...A suhogó hóvihar kezdte ellepni, fehéren takarva be lényét, miközben ő kitartóan melegítette a kicsiket. A vad zúgás és morajlás szűnni nem akaró lüktetéssel csapkodott mindent. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit...
A fekete hajó lassan vetkőzött ki a hópelyhek sűrű ködéből, pont felettük...