19. Fejezet: A talár megsemmisül


Inuyasha és Kagome Kirara hátáról lebámult a fuji feneketlen bendőjébe, mely okádta kénes bűzét, miközben mindent felemésztő mélyén mohón bugyogott a láva. A lány Inuyashára tekintett, ki csendesen bólintott. Kagome ujjai lassan kinyíltak, amint leejtették a tekergő dolgot, mely lassan és méltóságteljesen beleugrott az előtörő füstfelhő fátyolába, majd végleg eltűnt szemük elől. A Mennyek Madároll Talárja végleg megsemmisült. Kagome fáradtan fellélegzett, majd inuyasha vállára borult és együtt figyelték a távoli, lassú lángokat, melyek közé a gonosz ruhadrab esett és porladt szét. A lány vágyakozva Inuyasha fele tekintett, majd mosolyogva megfogta a fiú kezét:
-Rengeteg mesélni valód van.
-Hogy?-lepődött meg a fiú.
-Amíg távol voltál tőlem.
-Keh! Nem történt semmi különös. Volt egy kis bunyó, ennyi az egész.
-És mégis kivel bunyóztál?
-Nem lényeges. Az a lényeg, hogy segített valaki.
-Ki segített?
-Valaki akire büszke vagyok.-csillantak fel arany szemei, amint a távoli, habzó felhőkre nézett, melyek alaktalanul suhogtak a pír égbolton. Inutaishora hasonlítottak. Legalábbis rá emlékeztették őt, mert igazából csak semmitmondó ködfüggönyként takarták el a lenyugodó napot, mégis azt a büszke, fenséges és méltóságteljes tekintetet látta meg bennük, mely megnyugvással tölötte el. Úgy tűnt hogy a felő néhány másodpercre visszakacsint neki. Inuyasha elmosolygott. A pár a szelíd és babonázó naplenete pír ködében egymásra borult és a menny fényei fele tekintettek, mik a szemük előtt születtek meg...

Miroku és Sango egy gyönyörűséges tó mellett sétáltak, melynek selymes víztükrén násztáncot jártak a lemenő nap vörös fényei szitakötők halvány fátyolának kíséretében. Miroku a szokásos, perverz dolgot akarta elkövetni a lányom, mire Sango kérdően a fiú fele fordult és a tó másik végébe mutatott:
-Inuyasha és Kagome máris visszajöttek?
Egy pár sétált a víz mellett egymás karjaiban. Messze voltak, s bár nem tudták hogy miről beszélnek, vidám és gondtalan kacajuk tisztán csengett a fülükben. A fiú hirtelen a vízbe lökte a lányt, majd nevetve maga is szerelme után ugrott egy hangtalan, hullám nélküli csobbanással. Sango elégedetten ránézett Mirokura, majd sarkon fordult és a falu fele sétált. A pár eltűnt, de szerelmes nevetésük még egy ideig hallatszott az ölelő fák ágai közt.
A nevetés vidám volt és tiszta...
Ártatlan és mennyei...

Vége