A komor, mégis kedves szemű férfi az ajtóban álló kisfiúra tekintett, miközben vékony ráncaira a napfény aranyló foltokat festett, amint megfordult az asztaltól.
A gyerek leguggolt és makacsul átkarolt egy fekete, bolyhos és meleg állatot, mely nyelvét barátságosan kiöltve tekintett rá kéken a körülötte lévő, idegen világ furcsa alakú és illatú tárgyaira. A kisfiú szemeiből halvány, kérő könnyek buggyantak elő, amint gyermeki ráncoktól barázdált arcával a férfira meredt és ujjaival tiltakozóan beletúrt a kutya ében szőrszálai közé. Az öreg megadóan felsóhajtott, majd komoly szemeivel rátekintett:
-Rendben Ruus...De ígérd meg, hogy gondját viseled.
-Köszönöm apa!-ölelte szorosan körül kedvencét, csillogó maszattá törölve szét boldog arcán az ujjongó könnyeket, mik vidámságól összeszűkült szemeiből szivárogtak.
-Apa?-suttogta magában a fekete kutya.
Blue szemei lassan kinyíltak, a fekete katonák feléje magasodó alakjai összemosódva tátongtak előtte a hangokkal együtt:
-Értettük...Gyerünk...Megragadni! A parancs megváltozott, az életben hagyottakat a palotába kell szállítani. Igyekezzenek! Ruin city hamarosan teljes mértékben a földdel lesz egyenlő. Már senkinek sem kell...
A bágyadt, álmosságtól homályos szemekbe hirtelen élet szökött szikrázó csillogás kíséretében. Blue felugrott, és izmait megfeszítve a romok közé szökkent. Hallotta maga mögött a csalódottságtól rikácsoló katonák hangját és a célt tévesztő golyózápor fémes kattogását, melyek moraja lassan eltávolodott tőle...
-Idióták!-villogott a tiszt szeme-A 3 egység még szabadon van?
-Már csak 2...Visszairányítsuk őket?
-Nem szükséges...nincs parancs rá...

A sikátor szemétjeit áttörve Blue odarohant a kölykökhöz:
-Indulnunk kell!-suttogta sietve és izgatottan, mire fülei meglepetten a magasba csaptak, amint szimatoló orrába ismerős illat áramlott be.
-Apa...-kapta fel a fejét, de hirtelen fenyegető ciripelés fémes hangja szántotta fel a levegőt, mely egyre közeledett feléjük, elnyelve a levegő hideg fátyolában derengő ziháló nyögéseket és a szél figyelmeztető suttogását.
Blue kétségbeesetten tekintett a kicsikre. Még túl rövidek voltak a lábaik, nem tudtak volna elég gyorsan futni. A fekete farkasnak nem volt semmilyen ideje a habozásra vagy a gondolkodásra. Fogai gyengéden mélyedtek bele az egyik kölyök bundájába.
-Maradj itt. Ne aggódj, visszajövök érted.-suttogta a másik fele szelíd nyugalommal, majd lábait megfeszítve futni kezdett a kietlen, poros sivatag oltalmat nyújtó homokbuckái fele, az egyik kicsivel a szájában.

A fehér, takaró hóban egy aranyló farkasszem lobbant fel. Mintha egy pihentető álomból ébredt volna fel Seth, melyből a fenyegető ciripelés rázta fel, mely délről érkezve karistolt a felhők közt.

A kölyköt egy halott kocsi maradványai közé rejtette, s már fordult is vissza. Szállva futott a levegőben, mancsai könnyed mozdulatokkal mélyedtek bele a habzó porba, majd taszították el kecses, lebegő testét a kopasz rögök barna csipkéitől. A város távolinak tűnt, mégis, egy gyors ugrásnyira terült el megnyúló lénye előtt, amint ziháló és szapora nyögések kíséretében ment vissza a pokoli romok sírkövei fele. Látta a menekülő embereket...
A mögötte zúgó, karistoló ciripelés robaja kimért és szabályos lüketéssel erősödni kezdett, miközben érezte, hogy testére hatalmas árnyék vetül rá, majd siklott végig előtte, a poros rögeket borítva be fenyegető alakjának ében fátyolával, a város fele tartva...
Mintha versenyt futott volna a felette zúgó, gigantikus cirkálóval, mely szelet kavarva úszott a levegőben. Blue szíve zakatolt a kimerültségtől és a félelemtől. A város romjainak aljáról, a hegyes és gótikus oszlopokra tekergett fel a hold szürkés fényeit elnyelő árny. Mintha egy falatka végtelen telt volna el...Blue a sikátorba rohant és azonnal a szájába vette a kölyköt, mit elnyomott nyögéssel érintett meg az árnyékos, fémbűzű éjszakában. Hirtelen minden lelassult, majd megdermedt egy pillanatra....A közeledő ciripelés abbamaradt...
Blue felkapta a füleit.
A fegyverek csikorgó villanással váltottak irányt, amint célpontot választottak, majd hirtelen a sötétség kivirult és pokoli árnyakat festett az olvadozó és sikoltozó romokra. Blue futott, körülötte minden szétrobbant és lángolt. Az omladozó romok közt szökdécselve kereste a kijáratot a vörös lángok és a porrá váló épületek kanyargós útvesztőit kerülgetve. Orrába a halál orrfacsaró, kénes bűze ömlött, füleibe a pattogó robbanások mindent elöntő, éles zúgása hatolt, szemei előtt a pokol poros és fojtogató habjai bugyogtak. A kölyökkel a szájában menekült, amint a világ cafatokra dőlt szét körülötte, zakatoló elméjében a síró kétségbeesés villant fel, mikor hirtelen, a tépő és maró vörösség közt megpillantotta a sivatag finom hullámait. A nyikorgó kocsik fémes sipollyal szökkentek a magasba, az épületek, mint az összeroppant gerincű, öreg óriások nyögve omlottak térdre, majd zúzták porrá magukat a villogó és tekergő lézernyalábok ostoraitól. Nagyon távolinak tűnt a menekülés...
Minden eplusztult és meghalt mellette, mögötte a pokol kapuja tárult ki, hogy habzó és égető fogait belemélyessze vörös bundájába, mely a kénes levegő szelében lobogva lassan kifakult a fényektől...




A város égett...Csipkéi megadóan magasodtak egy darabig, majd omlottak le. Blue fáradtan feküdt le a kietlen sivatag buckái közt nyugvó roncshoz. Sóhajtozott a kimerültségtől. A kölykök melléje feküdtek és együtt nézték vele, búcsúzó gyásszal a magasba emelkedő füstfelhőt, mely forrón lobogva nyelte el a vörös holdat...