Charlie szembefordult a végzettel, és már magában fogalmazta, hogy mit, és hogyan fog elmondani. Szépen beadagolja, finoman, ahogy ilyenkor kell...

Wendy már ült, és hunyorogva nézett fel rá, félig elnyílt szájjal. Halálosan sápadt volt, és a fogai hófehéren villogtak a szájában. Bájos, gondolta Charlie szapora pislantásokkal.

- Charlie vagyok, és...

Wendy szeme hirtelen tágra nyílt, a vámpír pedig rémülten hátrébb lépett; tuti most jött rá, hogy lelőtték őt...! Jaj, ne!

- A táskám, eltűnt a táskám, és benne volt a szakdolgozatom!

Charlie fáradt sóhajjal rogyott a földre, és a kétségbeesett Wendyre emelte a tekintetét. - Téged ez aggaszt?

- Hétfőn kell leadnom! Három nap alatt nem tudom újraírni azt a száz oldalt, minden azon a cédén volt! Hova tűnt a táskám?!

Wendy ingerülten állt lábra, de még egy lépést se tett, visszaszédült a földre. Kábán tapogatta a homlokát. - Mi történt...?

- Elmondjam? - kérdezte Charlie unottan. Aaa, ilyen csalódás... A szakdolgozata jobban érdekli, mint az élete...!

- Tudod hol a táskám? Az a szakdolgozat az életem! - nézett rá Wendy rögtön. Charlie lebiggyesztette a száját, és magasra felvonta mindkét szemöldökét.

- Amikor ideértem, a táskád már két utcával lejjebb szaladt.

Wendy lepetten pislogott. - Hogy? Egy szociopata és pszichopata jelenségeket összehasonlító dolgozat hogy' sétálhat el?

Charlie a hajába túrt, és elhatározta, csak később fog fennakadni az ilyen idétlen dolgozattémán. Szociopata és pszichopata... Szentek neve! Ha a rablógyilkos hallgató az egyetemen, nagyon fog örülni...

- Úgy, hogy megtámadtak téged, megvertek, aztán kiraboltak, és le is lőttek. Háromszor. Ott, ott... és ott – mutatta Charlie Wendy zöld blúzán a sötét foltokat. Mikor észrevette Wendy arcára kiülő sokkot, már tudta, hogy rosszul lépett. - Ááán, szóval... Kérdezhetnéd, hogy akkor miért vagy életben... - Wendy alig láthatóan bólintott. - Nem vagy. - A lány tekintete elüvegesedett. Charlie csücsörített, és újra a haját babrálta. Úgyis el fog ájulni, minek vele várni? - Vámpír vagy.

Ájulás nem jött, csak egy kirobbanó sikoly, aztán ékes palettája a káromkodásoknak. Charlie biggyesztette a száját, ahogy előkerült Wendy akcentusa, és még megpöszült a fogaktól is... Bájos, áánn! Ha fel tud állni valszeg toporzékol is, de így csak a barna haját tépte, és dühödten káromkodott.

Charlie várt, várt és várt; türelem nyugodt frissvámpírt terem.

- Nem engedtem, nem engedélyeztem ilyet SOHA, minden gyűlöletem, és az életemmel mi lesz, a szakdolgozatom, az egyetem, a holnapi randim! Te abnormális, mit tettél velem?

A költői kérdésekre nem kell válaszolni, hiszen a válasz egyértelmű, emlékeztette magát Charlie, és nyugalmasan várt tovább, a lehető legnagyobb unalomban. A bár persze megint csak úgy van, senki nem törődik vele...!

- Azt kérdeztem mit. Tettél. Velem?! - kiáltotta Wendy.

- Aaa, jól van, jól van! Éppenséggel semmit. - Sajnos, tette hozzá magában a letámadott. - Az öreg Morty volt.

- Letépem ennek a Mortynak a fejét! - dühöngött Wendy. - Ő hol van?!

Előbb a táska, most Morty... Charlie unottan sóhajtott. - Tisztára agresszív vagy...

- Naná, tapló! Milyen legyek?! Ha? Boldog?! Sírjós?!

Charlie lassan Wendyre emelte a szemét, lustán pislogott egyet. - Éhes.

A lány arca rögtön megváltozott, egy hirtelen mozdulattal a gyomrához kapott; Charlie a száját biggyesztette.

- Ismerek itt egy kínai kajáldát – mondta Wendy sokkal, de sokkal csendesebben. Charlie szeme jót derült.

- Az nem elég. Vért kell innod, különben más nem marad meg benned, ki fogod hányni.

- Azt mondtam, kínait eszünk! - csattant fel Wendy ingerülten. - És te fizetsz!

- Hee?

- Te fizetsz, tapló!

- Azért vagy ilyen agresszív, mert vérre éhezel – magyarázta Charlie, pedig senki se kérte, és lassan felállt.

- Segíts felállnom! - parancsolta Wendy, mintha meg se hallotta volna az előzőeket. Charlie megfogta a karját, és miközben felsegítette a lányt, tovább magyarázott.

- Azért nem tudsz járni, és azért szédülsz ilyen brutálisan, mert nincs benned vér. Biztos neked is leesett párszor a vérnyomásod, és ezért kólát ittál, vagy cukrot kanalaztál. A vér olyan, mint a Hard Cola... ÉS elmondom, attól a fűszeres keleti szartól pedig csak sokkot kapsz, mert nincs benned vér, aminek a nyomása felmehetne benned. Mindent ki fogsz hányni, rövid időn belül, és csak fölöslegesen dobtam ki a pénzt. Vágod?

- Sült tésztát, azzal a gombás, lés szósszal, meg abból a rántott csirkemellből kettőt, és négy tavaszi tekercset, meg egy sült banánt, és kólát... kérem.

Charlie csak feltartotta a kezét, ő nem kér semmit. A pincér kicsit meghajolt. - Kicit várni, márisz hozni – cinnyogta, és rövid kis lábain elsedert a konyha irányába.

Wendy ideges mozdulatokkal újra és újra a hajába túrt, vagy a gyanus foltokat dörzsölte a blúzán, a körmét rágta, dobogott a lábával, és úgy nézett körbe, mintha minden sarokból bosszúszomjas sült tészták rohamoznák meg.

- Lehetetlent kérek, de lenyugodnál végre? - sóhajtott Charlie unottan. Wendy felnézett a plafonra, az arcán és a nyakán minden izom megfeszült, kezeit összekulcsolva a fényes asztallapra tette. Charlie is felnézett, vajh' mi olyan érdekes ott. Egy vörös papírlámpáson kívül semmi mást. Ránézett Wendyre, laposan pislogott.

- Aae, A parkba kellett volna menni, elkapni egy gyanútlan éjszakázót, és lehúzni a véréből egy csöppet. Most nem lennének ilyen idegi bajaid.

- Nincsenek idegi bajaim! - vágta rá Wendy mérgesen.

- Nézz rám.

- Mi?

Ekkor jött vissza a pincér, egy pohár kólával, amiben csordultig állt a jégkocka. - Mint reklámban! - bólogatott bíztatóan, és letette a poharat Wendy elé, majd gyorsan elsedert. A lány hatalmas szemekkel bámult utána, a szája lassan a levegőbe harapott, és már ki is húzódott a boksz szélére, hogy leléphessen.

- Ülj vissza! - parancsolta Charlie, és az asztal alatt bokán rúgta őt. Wendy rajtakapottan nagy elánnal lökte vissza magát a boksz másik végébe, szinte belesüppedt a falba, és a függönyökbe.

- Nézz rám.

Wendy engedelmeskedett. Charlie dús, kiskacsaszőke haja szedet-vedett katonafrizurában állt az égnek, pár tincs mindig elállt. Arca kicsit sápadt volt, és jellegtelen. Olyan ember volt, aki mellett úgy mentél el az utcán, hogy nem is néztél rá, annyira nem vonzotta a tekintetet. Amíg bele nem néztél a szemébe. Méz... és arany sötétje.

- Szóval, mi a nevem? - Wendy egy pillanatra megzavarodott. - Pedig mondtam. Ha nem lettél volna idegbajos, biztos megjegyzed. Vehetném sértésnek is, de egyszerűen csak csalódott vagyok...

- Hmpf! - így Wendy, és beleivott a kólába, és miután letette a férfira nézett. - Lesz bármi közünk egymáshoz?

- Egen.

- Báh..! - puffogott Wendy, és idegességében már nem tudott mit csinálni: nekiállt a száját harapdálni, régi szokása szerint, csak nem számolt a méretes szemfogaival.

- Hülye! - csattant fel Charlie, áthajolt az asztal felett, és már közben megragadta Wendy állát, hogy ne sérüljön tovább a lány szája. - Most nézd meg...! Borzasztó vagy!

A vér lassan ráfolyt Charlie ujjaira, aki döbbenten szisszent fel, és elkapta a kezét. Szalvétát szorított az ujjaira, és egy másikat Wendynek hajított, akik a szájához tette a szalvétát, és tágra nyílt szemekkel bámult előre.

Közben a pincérük boldog mosollyal hozta ki a fogásokat, és szapora hajlongások kíséretében jó étvágyat kívánt. Wendy zavart pislantással jött vissza, onnan, ahol járt, és mikor elvette a szájától a szalvétát már letörölte az összes vért, és a szája is ép volt. Jó étvággyal esett neki a rendelt kajának, Charlie pedig elborzadva nézett rá. Az a pár csepp vér, ami az ujjaira folyt, megégette, mintha tűzbe nyúlt volna. És ezt itta meg Morty? Uwáh, jó torka van az öregnek.

- Tehát, mi közünk lesz egymáshoz? - kérdezte Wendy a habzsolás rövid megszakítása közben. Charlie egy ideig vörös ujjait vizslatta, csak aztán válaszolt.

- Sok.

- Hé!

- Elégedj meg annyival, hogy bevezetlek a vámpírlét rutin dolgaiba. Aztán, hogy mit fogsz kezdeni, és milyen hatalmat akarsz magadnak, már nem az én asztalom. Az ilyesmiről nihilmumus nekromanta vámpírt kérdezz, ők ebben a fasza ászok.

- Nihil... mumus? - nyammogta Wendy egy adag szósztól csöpögő tésztával a szájában.

- Aaahn, igen! Tudod, a nekromanta vámpíroknak hülye a szemük...

- Egy szót se értek... Nem mindegy, milyen vámpír a vámpír? - háborgott Wendy.

- Csak nekromantákból lehet vámpírfőmufti, aki más halandóból vámpírt tud csinálni. A halandóból lett vámpír csak akkor tud bármiféle hatalmasat és erőset csinálni, ha már igen-igen idős. Te is nulla vagy, én is csak a jó PR-omnak köszönhetem a bárom. Ennyi, kísz, víge.

Wendy a villával a szájában elgondolkozott, majd töprengő arccal böködött egy gombaszeletet. - Tehát az a nekromanta, akiből vámpír lesz, máris borzalmasan erős, ahogy vérszopó válik belőle?

- Ááh, nem, dehogy... - nyögte Charlie kínosan, olyan arccal, mintha azt mondaná: szentek neve, még csak az kéne... - Ahhoz is kell egy kis idő... Mit mond'sz? - kérdezte a vámpír, mert Wendy az orra alatt motyogott.

- Minden vámpírt ki kéne küldeni a sarkörökre, mikor ott épp fél évig nem nyugszik le a nap... kezdeném a sort az ilyen nekromanta vámpírokkal...

- Szadista – szisszent Charlie.

- Mi a neved? - kérdezte Wendy, mikor az utolsó szál tésztát is beszippantotta és lenyelte. Mindennek vége volt, még a sült banán és a négy tavaszi tekercs is elfogyott. Charlie előre csóválta a fejét... hogy ez mind hol végzi...?

- Jaah, Charlie.

- A vámpírok ösztönösen hagyják el a vezetéknevük?

- Nemtom... A számlát!

- Én Wendy vagyok.

- Tudom... Miiicsoda?! De csak ő evett! - kiáltott fel Charlie, mikor meglátta a számlát., és hozzá akarta tenni, hogy úgyis kihányja, tehát kész rablás ennyit fizetni érte! A pincér csak boldogan mosolygott, és hajlongott, mikor Charlie kipengette a vacsora árát.

A vámpír Wendyre nézett, aki elég rosszul nézett ki, és a sápadtságába zöldes árnyalatok vegyültek. Tessék, kezdődik... Magához intette a pincért, aki kicsit sértődött volt a szűkös borravaló miatt. - Legyen szíves, megmutatná a hátsó kijáratot?

Egy húsos bankjegy szambázott az asztalon.

Wendy egy konténer takarásában nézett szembe a kínai konyha ez esti alkotásával. Charlie és az aggodó pincér (csak azért aggódott, hogy ne kelljen semmit visszafizetnie) a hátsó kijárat előtt álltak, egy gyenge fényű lámpa fénykörében. Mikor a kiürült lány előtámolygott a konténer mögül, Charlie kedvesen meglapogatta a pincér vállát.

- Legyen szíves a vacsora lenni.

A pincérnek épp annyi ideje volt, hogy az arcára fagyjon a mosolya, Charlie máris leütötte őt, majd a vállára kapta, és elindult Wendy felé. Beljebb vonszolta őt is a sötét sikátorba, lehajította a földre az alélt pincért.

- Láss neki.

Wendy habogva bámult rá, Charlie, akinek az ilyesmi rutinból ment, csak a szemét forgatta.

- Naaaeh, harapd meg a nyakát és idd ki a két lyukacskán kizúduló vért. De húzd ki a fogaidat belőle, ezek a fogak nem szívnak fel semmit, csontból vannak, érted? Nah, hajrá...!

- Fúj... - undorodott Wendy.

- Mit finnyáskodsz? Az ázsiai népeknek a legegészségesebb a vérük! Annyi tengeri mütyürt zabálnak, hogy nincs ami mérgezné őket!

- Nem fogom megharapni... Undorító dolog... - berzenkedett tovább a lány.

Charlie úgy döntött, elég a kedveskedésből, és a szép szóból, mert Wendy ezt nem érti. Letaszította a lányt a földre, és ő is letérdelt. A keze a válláról lassan a lány nyakára kúszott.

- Ha nem harapod meg, és nem iszol vért, nem fogsz meghalni, de! - A de szónál erősen reccsent a hangja, Wendy megremegett, és az erős kezek durván a nyakára fonódtak. - De megőrülsz a kínzó éhségtől, amit semmi nem csillapíthat... Vérengző állat leszel, akit rendőrök fognak lepuffantani az utcán, ahogy egy kóbor ebet! Ezt akarod?!

- Nehem... - suttogta Wendy rémülten. - De nem bírom megtenni, ez olyan... gusztustalan.

- Hát kösz szépen.

Ekkor a pincér egy pillanatra magához tért. - Olcó a rizesztál...

Charli egy mozdulattal elhallgattatta őt. - Gyerünk! Ezen is túl kell esni, mint bármi máson! És ez nem is fáj... neked.

- Nem csinálom! - kiáltotta Wendy és lelökte magáról Charlie kezét. A vámpír egy kicsit elgondolkozott, majd Wendyhez fordult.

- Ha megharapom neked, megiszod a vérét?

Wendy bizonytalanul bólintott. Charlie pedig az égre emelte a tekintetét. - Ó, végre. - és lecsapott a pincér nyakára. Később elgondolkozott, hogy vajon megérte-e ilyen durván belevágni Wendy szeme láttára, de az eredmény a cél: Wendy ivott, evett... Valósággal szárazra szippantotta a fickót.

Mikor az utcán sétáltak Wendy jólesően nyújtózott egyet. - Ezerszer jobban érzem magam.

- Milyen meglepő... Hép, még véres a szád széle.

Wendy gyorsan lenyalta a maszatot, az arca rózsás színű volt, a szeme élénken csillogott, és még el is mosolyodott párszor. - Most hova megyünk?

- Hozzám.

- Mit... képzelsz te rólam? - torpant meg Wendy növekvő dühében.

- Aaaj, nem mondhatom azt, hogy az én uradalmamba, mert csak egy lokál az egész! Oda megyünk, teee...

- Miért? Miért nem mehetek haza a lakásomra? A családomnak mit mondjak? - kérdezgette Wendy kétségbeesetten.

- Jaaj már... Felejtsd azt el, az már nincs – Charlie elindult, de mivel Wendy nem ment utána, újra hátra fordult. - Mi van már?

- Szóval már nincs semmim... - motyogta maga elé Wendy, mire Charlie idegesen elhúzta a száját. Ennyi szentimentalizmust! - Nincs életem, se lelkem, se saját vérem, se otthonom, se családom...

Charlie szívesen közbeszúrta volna: de elvei azok vannak...! De igazából mit kéne mondania? Hee, nem tud mit mondani?! Gyorsan körbenézett, az utcán senki nem járt, és senki nem lehetett tanúja ennek.

- A helyed mindenképp megvan. Nálam. Gyerünk. És azért nem mehetsz a saját lakásodba – tette hozzá -, mert friss vámpír vagy, nem tudnál vigyázni magadra, és másokat is veszélyeztetnél. Jobb, ha ilyenkor van melletted egy tapasztaltabb vámpír is.

Charlie újra elindult, de mivel Wendy még mindig nem akaródzott elindulni, kezdett türelmetlen lenni.

- Gyerünk már!

- És azután mihez fogok kezdeni? - bökte ki végül Wendy. Charlie nagy szemekkel pislogott, majd közönyös képpel a szemközti házfalakat bámulta.

- Már elmondtam, csak belerázlak néhány rutin dologba, aztán azt csinálsz amit akarsz!

- De egy vámpír mit csinálhat, azon kívül, hogy aberrálttá válik, és megszállottan halmozza a hatalmat, amivel ártatlan emberek életét terrorizálja?! - csattant fel Wendy ingerülten.

- Jogos... - gondolkozott el Charlie. - Sok mumusnak ez lett a heppje – Egy kicsivel később megrántotta a vállát, és válaszolt. - Semmit. - Elindult, de hátraszólt a válla felett. - Bárt vezet.

Wendy szépen elindult utána, és felzárkózott mellé, Charlie pedig lesandított rá.

- Biztos nem édibédi vámpírokkal találkoztál, ha ilyen véleményed van rólunk.

- Nem, nem édibédi vámpírok voltak... - felelte Wendy csendesen.

- Hűnaaa, ez nagyon komolyan hangzott!

- Mert nincs benne semmi vicces, te tapló!

Mivel egyikük se volt olyan hatalom birtokosa, hogy könnyedén tudjon közlekedni az árnyékok között (mint Morty), jobb híján tömegközlekedéssel jutottak el a külvárosba, de még nem a lezüllött gettóba. Pont a határon húzódott egy sornyi épület, amit sose zaklattak a rendőrök, vagy a rohamkommandósok. De az említett züllött, gettós körülmények miatt, és a rendőri beavatkozással járó robbantás-, és katasztrófanyomok elkerülése miatt magas kőfallal vették körül ezt a sor épületet. A kőfalnak több előnye is volt: mágiával erősítették meg, így bármilyen detonációt elnyelt, és még hangfogóként is szolgált; és kezdő vagy profi graffitisek és falfirkások kiélhették létező vagy képzelt tehetségüket. A hátsó falakat kivehetetlen izék borították, de elölről izléses falfestmények sora díszelgett, és így a környék látványossága lett. Az egyetlen ok, amiért turista a városnak erre a részére merészkedett, az a falfestmény volt... És így is csak nappal ment oda, este semmi jó nem származott abból, ha óvatlan halandó arra járkál. A gettót bevándorló, bejegyzetlen vámpírok és vérállatok lepték el, igazi fertőt szaporítottak el, a rendőrségi razziák és igazoltatások napi rendszerességgel működtek. Mindig akadt valaki, akit le lehetett lőni, vagy csukatni, csip-csup ügyekért is.

Mindezt azért vázoltam fel, hogy tudjuk milyen környéken fog futni a következő fejezet; és hogy azt is tudjuk, hogy Wendy, aki egy mintaszerű amerikai kertváros sztenderd kertesházában nőtt fel, nem igazán szimpatizál a hely sajátos vendégszeretetével. Csak azt nem tudni, hogy Charlie-nak, aki maga is csak egy bevándorló, mi jó származhat abból, ha a rendőrség által ilyen sűrűn látogatott hely mellett nyit bárt, ilyen zűrös fickók szomszédságában.