-Az utóbbi időben mindig napnyugta előtt kelsz... Nem jó ez így...

- Vért...

Alvarez engedelmesen nyújtotta a nyakát, és döbbenten felnyögött az éles fájdalomtól.

Egyszer, csak egyszer sikerült ezzel a „másik Charlie-val” beszélnie, a legelső alkalommal, mikor a vámpír jócskán napnyugta előtt kelt. A félelmének köszönhette csupán. Annyira megrémisztette az aranyszínben izzó szempár, az alul-felül is megnyúlt szemfogak sokasága, és a fekete ábrák kusza vonalai a testén, hogy a falhoz csapta őt, mielőtt a „másik Charlie” bármit reagálhatott volna, aztán a falhoz préselte, és jó ideig a szájában tartotta a nyakát.

- Ne öld meg... Mondom, elmondom... Ne öld meg, Charlie jó...

Alvarez fenyegetően morgott, a szeme narancssárgában villogott, és csak lassan eresztette el a vámpírlény nyakát. - Tudom, hogy az...

- Charlie jó... Nem tehet semmiről...

Alvarez dühösen morgott, az arca egészen vadállatias volt a dühtől. - Mi van Charlie-val?!

- Önkéntes katona volt, az Államokból ment Európába harcolni, 2035-ben, de két évvel később fogságba esett...

- Hazugság! Charlie nem szolgált a háborúban, nem is élt akkor! - vágta rá Alvarez, és nekiverte a falnak a lény testét.

- Charlie nem emlékszik, elfelejtette... Úgy kínozták, és az orvosok... Inkább elfelejtette, különben beleőrült volna... - A lény egy kicsit még nyögdécselt, aztán összeszedte magát. Tekintete hideg, és metsző volt. - Charlie-n kísérleteztek, ahogy az összes többi elfogott máguson is... Jobb lett volna, ha meghal, mint a többi, mert Charlie jó...

Alvarez újra csak a falhoz verte, de nem szólt. Vadul bámulta a lényt, és dühében szívesen megölte volna, de maga se értette, hogy miért ennyire izgatott. Csak ölni akart... valamit, marcangolni.

- Charlie – nyögte a lény, miután összeszedte magát -, vámpír lett. Vámpírt csinált belőle... valaki, nem tudom, nem...

- Az kit érdekel?! - üvöltött rá Alvarez.

A lény egy ideig néma maradt, és Alvarez, hogy szóra bírja, megint a falnak verte. Vadmacskáéhoz hasonlatos karmait a lény vállába mélyesztette, és folyamatosan morgott.

- A... A háború végéig... Charlie nem volt, csak – A lény felemelte a fejét, és Alvarezre nézett. Az oroszlán ereiben megfagyott a vér attól a gyilkos, rémisztő, halott tekintettől -, én.

Alvarez rémületében már-már eleresztette a lényt, de aztán a dühe újra átzubogott rajta, és a falnak csapta.

- Jött Raoul, ő volt, aki valami sötét helyre kényszerített engem, és Charlie végre megint létezhetett. Raoul miatt él! - A lény kétségbeesetten hadart, ide-oda fickándozott Alvarez vasmarkában is. - Ez az igazság...! Adj végre vért! Adj már!

Alvarez a tébolyt látta a tekintetében, dühös fintort vágott le. - Majd ha lemegy a nap...

- Nem! Engem nem befolyásol a nap, nekem nem árt, ami másnak igen. Ha nem kapok most vért, Charlie-t nem engedem vissza!

- Mi van?! - hördült Alvarez, mint akit megütöttek, majd a falhoz passzírozta a lényt. - Mi van?!

A lény önelégülten vigyorgott, hideg tekintetéből sütött a kéjes elégedettség. Alvarez már rosszul érezte magát az ilyen gyors arculatváltások között. Megzavarta az érzékeit, és felborzolta a legfinomabb idegszálát is. Eleresztette a lényt, és pár lépést hátrált.

- Legyen, de soha többé nem akarlak itt látni. Hagyd Charlie-t.

A lényhitetlenkedő vigyorral magára mutatott. - Én? Egyedül Charlie az, aki nem illik ide. Charlie csak Raoul teremtménye, és ő a betolakodó, nem én. Fogjuk mi még látni egymást, szolga, ne aggódj.

Alvarez nem is érzékelte, hogy a vámpír mikor mozdult el a faltól, csak az idegen, fájdalmas harapást érezte a nyakánál.

Két évig nem látta, de az utóbbi két hétben rendre megjelent, és minden szó nélkül Alvarez vérét vette, aztán eltűnt. Az oroszlán csak arra tudott gondolni, hogy Raoul varázslata meggyengült, és Charlie csak azért Charlie, mert a lény kegyesen meghagyja a tudatánál. Mivel „jó”...

Wendy kiszáradt szájjal nyitotta ki a szemét. Ráfokuszált a fölé hajoló férfiikon arcára, felnyúlt, megsimította, másik kezével a sörénydús hajat borzolta.

- Életre kelt a poszter... - nyögte rekedten. Alvarez a szoba másik pontjába nézett, és nagyot nevetett.

- Édes nő! - kiáltotta oda, majd élénken újra Wendy felé fordult. - Látod, túlélted.

- Jézus, tényleg! - kiáltotta el magát Wendy, mintha csak most ébredt volna fel igazán. - Én vámpír vagyok!

Alvarez atyáskodón megsimogatta a haját, aztán odatartotta a nyakát. - Gyere, egyél. Charlie nagylelkűen megosztja veled a reggelit.

Wendy a szájára tapasztotta a kezét. - Harapni kell?

Alvarez felegyenesedett, és rosszallóan nézett rá. - Igen! Befejeznéd ezt a harapásfóbiás dolgot?! Meg kell harapnod, ha enni akarsz.

- Pfúúúj, tűnj el! - kiáltotta Wendy, és lerugdosta magáról a letaglózott oroszlánt. Kivergődte magát az ágyból, és az ajtó felé menekült, miközben az egész vámpírvilágot beteges, perverz, aberrált jelzőkkel bélyegzett meg, és fogadkozott, hogy ha az életébe is kerül, soha nem harap meg senkit, és őt se fogja senki megharapni, amíg világ a világ, akkor se, mert ennél undorítóbb dolog nincs is a világon... Ám Charlie elkapta a kezét és a derekát, és visszapenderítette az ágyba.

- Nooos, kedves Hisztérika – kezdte Charlie vontatottan. - Ma randizol a te Louis-ddal, nem?

- LouiS, te tökfej, jegyezd már meg!

- Látod, megint agresszív vagy – ásított Charlie színpadiasan. - Így akarsz randizni menni? Lehengerlő benyomást fogsz tenni. A vérszomj és a gyilkolásra való erős hajlam pedig teljesen el fogja varázsolni őt, hogy ne is említsem. - Charlie egy lusta mozdulattal az ágyra huppant. - El akarod veszteni a józan eszed, és meg akarod ölni őt?

Wendy megszeppenten pihegett, és védekezőn magához húzta a takaró egy részét. Csak megrázta a fejét.

- Akkor egyél! - kiáltott rá Charlie szigorúan, és Alverezre mutatott.

- Nem megy! - siránkozott Wendy. - Hányingerem van tőle! Nem tudom megharapni!

- Wendy, ne idegesíts! - dühöngött Charlie, pedig már így is nagyon ideges volt.

- Kiabálással nem mész semmire – csóválta a fejét Alvarez, aki az ágy másik végén volt, egy szál selyemalsóban.

Wendy összeszorította a szemét, és némán rugdalózott a lábával egy ideig, aztán Charlie-ra nézett. A kiskacsaszőke férfi mérgesen nézett rá, még a könnyek se hatották meg. Aztán Wendy motyogott valamit, és a vámpírnak közelebb kellett hajolnia hogy hallja.

- ...úgy, mint tegnap... azzal a pincérrel...

Charlie megütközve bámult rá, és nagyot nyelt, míg Alvarez kíváncsian közelebb osont hozzájuk.

- Mi volt a pincérrel? - kérdezte mohón.

- Hát nem elvágva lett a torka, ahogy én mondtam...

- Hűűhaaa... Hazudtál? - vigyorgott Alvarez, aztán az ajkába harapott. - Akkor mégis... hogyan lett kiszipolyozva a pincér?

- Charlie megharapta nekem – mondta Wendy. Alvarez spanyolul kiáltott valamit, és döbbenten meredt Charlie-ra és Wendyre, mire a vámpír orrba verte.

- Nem tudja – morogta Charlie.

- Oh – mondta Alvarez, bár még mindig lepett volt egy kicsit. - Elmondjuk neki?

- Mi, mi, mi?! - háborgott Wendy. Charlie végigmérte, és megrázta a fejét.

- Nem, nem mondjuk el.

- Val'szeg jobban járunk...

- Ne beszéljetek úgy, mintha nem lennék itt! - csattant fel Wendy ingerülten. A két férfi rácsodálkozott, hogy ott ül előttük, aztán Charlie megköszörülte a torkát.

- Sz'al, ha megharapom neked Alvarezt, iszol végre?

Wendy bólintott. Alvarez reszketeg sóhajjal bámult a két vámpírra, egészen elsápadt. Wendy és Charlie leültek egymással szemben, és Charlie magához intette az oroszlánt. Alvarez közéjük bukdácsolt, tágra nyílt a szeme, ahogy Wendy közönyös arcába bámult.

- Mi ütött beléd?

- Nada, nada.. Ay dios mio...

- Kész vagy? - kérdezte Charlie, és Alvarez csinált valami bizonytalan mozdulatot a fejével. Wendy pislogott, és lepetten nézte, sőt, bámulta, egyenesen kiestek a szemei, ahogy Charlie kicsit oldalra dönti Alvarez fejét, és lágyan elsöpri a dús, hullámos szőke hajat a nyakából. Charlie magához intette Wendyt, aki egészen közel hajolt hozzá. Jól hallotta, hogy Alvarez nyel egyet.

- Hol szeretnéd, hogy megharapjam? - kérdezte Charlie halkan, és a szája tétován időzött Alvarez nyaka fölött. Wendy megszeppentem bámulta, de Charlie nem nézett rá, lesütötte a szemét.

- Ne-nem mindegy? - kérdezte halkan Wendy, de nem tudta elrejteni az iszonyatot a hangjában. - Tegnap különben is...

- Ez más – vágott a szavába Charlie durván, és Wendyre emelte aranyszínű tekintetét. - Ez sokkal... mélyebb. Hol szeretnéd?

- A-ahol neked jó – hebegte Wendy. Charlie lustán pislantott egyet.

- Biztos? - kérdezte vontatottan, a lány pedig szaporán bólintott. Charlie lehunyta a szemét, lustán, ráérősen kereste a megfelelő helyet magának, közben Alvarez egyre szaporábban vette a levegőt, és Wendy folyamatosan borzongott a forró hullámoktól.

Charlie egy ponton megállt, ajkát odanyomta, és a nyelvével megízlelte. Alvarez halkan felnyögött, ahogy Charlie lassan belemélyesztette a fogát, és az oroszlánból doromboló hangok törtek elő. Wendy úgy érezte, ez túl... túl intim... Ez egyáltalán nem lenne... Mi? Ebben a világban, aminek a része lett, nem lenne, mi? Helyes, illő, jó? Kac-kac... Wendy megértette, hogy a két férfi emiatt a bensőséges, és intim hangulat miatt nem akarta neki elmondani, hogy egy ilyen harapás, ami elvileg csak két emberre tartozna, hármasban másmilyen kötelékeket szül. Szoros és mély érzelmek kellenek ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen így jót tenni a másiknak.

Wendy átölelte Alvarezt, és míg arra várt, hogy Charlie befejezze, eléggé elszégyellte magát. Alig ismerik őt, és belekényszerítette őket ebbe a helyzetbe... Nem lehet így viselkedni... Elmotyogott egy bocsánatkérést, válaszul Alvarez a haját simogatta meg, Charlie pedig elhúzódott Alvarez nyakától, és odaintette Wendyt. Wendy rátapadt Alvarez nyakára, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa Charlie fürkész tekintetét.

Charlie is megsimogatta Wendy haját, aztán Alvarezét is.

Micsoda nyűg – gondolta, ahogy Wendyre nézett, majd szusszantott egy halkat. - De tény, hogy bá-jos.

- Nem kell olyan sokat – súgta oda Wendynek. - Hagyj neki is.

Wendy abbahagyta az ivás, és kicsit pihegett még Alvarez vállán. Az ajkát vér színezte, ami lecsöppent Alvarez tökéletes, sötét bőrére, a lány megbabonázottan bámulta.

- Lenyalhatod – mondta Alvarez, arcán egy kába vigyorral.

Charlie vigyázó apaként csapott le a likantrópvértől kissé elkábult vámpírlányra, és kirángatta az ágyból. - Ácsi, ácsi, ácsi! - darálta. - Neked van valami Louis-d, nem? Nyalogasd az ő hasát.

Wendy kábaságán még a név rossz kiejtése se tudott áthatolni. Belekapaszkodott Charlie-ba, mélyről nevetett, a szeme túlvilági kékségben ragyogott, a bőre porcelánhoz hasonlóan fehérlett, olyan volt, mint egy gyönyörű szobor, vagy baba.

Charlie és Alvarez is elhűlten bámulta őt; majd vitatható volt, hogy melyikük döbbent le jobban, mikor Wendy szájon csókolta a kiskacsaszőke vámpírt.

Alvarez spanyolul káromkodott, a szemei majd kiestek, és Charlie se volt sokkal jobb állapotban, mikor végre Wendy elengedte, és a halott porcelánbaba gyönyörűségében fürödve a fürdőszoba felé libbent. Charlie felsértett szájáról törölte a vért, és sötéten nézett utána.

Alvarez az ágyon térdelve elnyökögte, hogy Wendy szíves engedelmével, vásárolt neki ruhákat a nap folyamán a randira, ott vannak a szekrényben, te jóóó ég!

Az ajtó becsukódott, és Charlie idegesen belebokszolt a levegőbe. - Ez a nőőő még smárolni se tud rendesen!

Alvarez elképedésében lebucskázott az ágyról, és a bolyhos szőnyegen röhögcsélt kínjában. - Te ezen akadsz fent? Engem sokkal inkább aggaszt, hogy úgy viselkedett, mint egy nekromanta vámpírmester, de ha neked ez az apróság fel se...

- Inkább nem is akarok tudni róla! - vágott a szavába Charlie, és elutasítóan kaszálta a levegőt a kezével. - Neeem én, neeem én!

Alvarez nem szállt le a témáról. - Nem úgy volt, hogy ember? Ember ember, még a halandók között is?

- Nem akarok erről hallani! - kántálta Charlie gyerekes makacssággal, és kivonult a szobából.

- Én nagy blamázst érzek itt – jegyezte meg Alvarez. Charlie még visszaszólt: - Mindenki imádja az összeesküvés-elméleteket, kedves Alvarez. Túl sok filmet néztél mostanában.

- Ez akkor se fekszik – duzzogott az oroszlán.

Mikor Wendy kijött a fürdőből megfürödve, megfésülködve, szépen felöltözve, ádáz tekintettel nézett szét a szobában. Az egyetlen ember, aki ott volt, a selyem alsóban feszítő Alvarez volt. Szigorúan rábökött.

- Nem tudom mi ütött belém, de sohasohasoha többé...!

Alvarez elvigyorodott. - Csoha, csoha, csoha... - gügyögte. - Ne nekem magyarázkodj, kedves. Amúgy jól nézel ki. Tudtam, hogy jó lesz ez a szoknya.

Wendy elpirult, és lesimította a szoknyáját, ami a térde fölött megszűnt létezni. A fehér, vékony szoknya fodros, és több rétegű volt, és minden második réteg vörös anyagot rejtett. Borvörös selyemblúzocska járt hozzá, és egy fehér kendő a blúz gallérja alatt. Wendy barna haja lágy hullámokba omlott a vállára, arca egészen piroskás volt, és emberi. A képet egyedül a fekete tornacipő rondította.

- Vettem cipőt is – közölte Alvarez kissé sértődötten.

- De nem tetszik – rántotta meg a vállát Wendy, majd megszeppenten nézett Alvarezre. - Úgy értem... Ne értsd félre, nagyon köszönöm, tényleg szépek... csak, na.

- Jó, jó – dünnyögte Alvarez, és legyintett. - De ez így formabontó!

- Louis megszokta, hogy néha furcsán öltözködöm. Jó lesz ez így.

A … megyei … Civil Szervezetek Egyesített Központja régebben számos, magánkézben lévő szervezetnek adott iroda helyet. Mind a nekromanták, alakváltók, vámpírok és emberek civil képviseletei itt találtak maguknak helyet; függetlenül attól, hogy egy ez a képviselet értük vagy ellenük volt-e. De az évek múltával és Amerika arculatváltásával ezek a szervek megszűntek (ilyen kegyetlen sorsra jutott a Mágusi Feljebbvalóság és az Önkéntes Vérállatírtás népes tábora is), vagy átalakultak. A kormány úgy döntött, hogy a nakromantákat és az embereket békén kell hagyni, hiszen nem jelentek akkora potenciális veszélyt, mint az alakváltók vagy a vámpírok. Így a … Civil Szervezetek Egyesített Központjaként emlegetett égbenyúló felhőkarcolóegyüttest Likantróp- és Vámpírnyilvántartási Főközpontnak nevezték ki; mint elsőt Amerikában, és a világon.

Akár külön minisztériumként is működhetett volna (önkényes törvényhozatalaik a likantrópok ügyeiben arra engednek következtetni, úgy is érezték magukat), hiszen ők törődtek az iskoláztatással, adóval, támogatásokkal, „jogokkal”, bíráskodással, lakhelyek kijelölésével (!) és a rengeteg más csip-csup dologgal. A megye, nemhogy a város, egyetlen nyilvántartott vérállata vagy vámpírja se tehetett egy lépést anélkül, hogy a központban ne tudták volna azonnal.

Mindez persze csak az egyenlőségért (miközben egyeseknek még inkább úgy tűnt, hogy a szervezet igyekszik teljesen elkülöníteni és még inkább megbélyegezni a vérállatokat, de ezek a vélemények el se jutottak a tömegekhez. A tömegek csak azt hallották, hogy milyen kivételes helyzetben vannak ezek a lények, és egy időben nagyon nagy divat volt, hogy mindenki vérállat, vagy vámpír akart lenni. Van rá lehetőség, persze. Idő, papír, és rengeteg pénz kérdése az egész, és a halhatatlanság vagy a hatalmas erő egy karnyújtásnyira van. Alakultak erre külön cégek is, de ezeket a Nyilvántartás azonnal eltüntette a süllyesztőben: csak ŐK bonyolíthatják le az ilyen ügyeket. Így sokaknak el is ment a kedve az egésztől.).

Kínosan ügyelték minden egyes alakváltó és vérszívó lépteit, és aki csak egyszer is félrelépett, „véletlenül törlődött” a nyilvántartásból. (Az akadékoskodók ezt jogtalannak ítélték, és rágalmazó cikkekkel támadják mind őket, mind a kormányt, hogy tegyen valamit. Ez az önkényes terror, amit „nyilvántartás” néven futtatnak, még az átlagmágus szemét is sérti!)

De térjünk vissza ide: ez a sok közbeszúrás csak összezavarja az Olvasót, és képtelen maradéktalanul egyetérteni a nyilvántartás munkájával. Hogy venné ki magát?

Ha egy vérállatot törölnek a nyilvántartottak közül, jogosan feljelenthetik a Likantróp- és Vámpírvisszaéléseket Büntető Bíróságnál.

Az ügy máris az államok legprecízebb rendőrségi szervéhez kerül, akik azonnal kiküldenek egy vadászt (kivételes esetekben egy egész egységet), és a ballépett egyén máris az elhalálozási statisztikán szerepel egy tizedszázalékként.

Persze a büntetőbíróság nem csak a nyilvántartás tisztogatását végezte; a saját célkitűzésének tekintette, hogy az összes illegális vérállatot és vérszívót eltakarítsa a föld színéről. Ha ez lehetetlen, Amerikából biztos, de nagy örömükre így is akadt szép számmal bejegyzetlen „törvénytelen”. (Nem számított, hogy még a nyilvántartás megalakulása előtt már évekkel más fajhoz tartozott valaki, nem kapott semmilyen kiváltságot. Kemény pénzekért ki lehetett váltani egy igazolványt, de cserébe teljesen a nyilvántartás akaratának megfelelően kellett tovább élnie. Ezekből a menedéket kereső szerencsétlenekből alakultak meg a büntetőbíróság legkegyetlenebb, legmufurcabb egységei. Ha máshol nem, ott legalább legálisan ölhettek kedvükre, így minden egyes akció felért egy művészi kivégzéssel.)

Itt akadt a legtöbb munka: nyomozások, megfigyelések, razziák, kihallgatások, letartóztatások és kivégzések hosszú sora, és az a rengeteg papírmunka, ami ezzel járt.

Louis egyáltalán nem örült, hogy „egy időre” kivették a vadászok közül, mert az irodai munka teljesen idegen volt tőle. Körmölni, körmölni, gépelni, eszeveszetten, mintha rekordot kéne dönteni a percenkénti karakter leütésben... Körülötte rengeteg ember, mind hasonló munkát csinált, kiabáltak egymásnak, egymás után csörrentek a telefonok, a papírlapok idegesítően zizegtek, de az alapzajt a gépek zúgása és a darálásszerű gépelési hangok biztosították. Louis mély nyögéssel hanyatlott rá az asztalára, vékony szemüvege elcsúszott.

Ezt a munkát nem neki találták ki. De a másikban kezdett mániákusként viselkedni. Mit lehet tenni? Menjen el magánnyomozónak?

A férfi felegyenesedett, nagyot nyújtózott, aztán a szék támlának dőlt, levette a szemüvegét, és fáradtan az asztalra dobta, aztán hosszú, szőke hajába túrt, ami teljesen összezilálódott a nagy munka alatt. Amennyit a haját tépte az újraírások miatt...

Odakint lassan sötétedett, de az óra még mindig csak fél hetet mutatott. Louis nagyot nyögött. Ha Wendy tegnap éjjel nem teszi hirtelen át a találkozót délután ötről (!!), este kilencre (!!!), akkor nem kellene itt ülnie, akkor már rég... rég a vacsoránál ülnének. Sőt. Ha nem helyezték volna belső munkára, akkor még csak most szedné a felszerelését, és csak most lépne a hivatalba, épp csak annyiért, hogy az aznapi éjszakai levadásznivalót átvegye a hallban egy aktatologatótól. Most ő lesz az az aktatologató... Hogy fognak kajánkodni a többiek...! A sok rohadék.

A munka hiányzott (talán tényleg mániákus lett?), de az a rakás, amnesztiát kapott vérfarkas még távolról se (talán csak az, hogy nem lesz kit vernie... Igen, lehet, hogy mániákus lett. Ha a munkaidő előtt nem verekedhette ki magát valamelyik mogorva farkassal, beteg lett, lelkileg, ami nem volt jó, mivel az egyetlen mágusként ő volt a csapat feje. Hogy vezessen lelki betegként akciókat?!).

Louis körülnézett lassan, az ökle nagyon viszketett ütni való után. Csupa hölgy, és csupa nyikhaj kölyök. Valaki integetett neki. A szomszédos irodablokk hölgye. Leül a székére, és lassan, körülményesen keresztbe teszi a lábát. A felsliccelt szoknya mutat egy harisnyás combot, és Louis elgondolkozott: Wendyt egyszer se látta szoknyában. Csak fura... ruhakölteményekben. Például nadrággal felvette a szoknyát, és nadrággal a kendőt is felvette, de nadrág nélkül még egyszer se látta. De... Dehogynem látta, minden nélkül is látta már...

Louis elégedetten elvigyorodott, és a szomszédos irodablokk hölgye kisebb szívritmuszavart kapott.

Az elmúlt másfél hónapban, egy dolog volt jó: Wendy.

Ha két héttel az áthelyezése után nem megy rimánkodni a főnökének, hogy engedje vissza ölni, és nem kapja azt a választ, hogy inkább menjen pszichológushoz, és vegyen bokszzsákot, és ha nem töri össze az íróasztalt... ja, ez nem is tartozik ide... szóval ha nem viharzik ki olyan feldúltan a főnöke rommá lett irodájából, sose sodorja el azt a törékeny lányt, és sose tudja meg, hogy Wendy a neve, és hogy a szociopata és pszichopata jelenségeket akarja összehasonlítani a szakdolgozatában (mert Wendy ezt a két dolgot egyszerre mondta el, bár senki nem kérdezte), és ezért akar valami illetékessel beszélni, és ő sose bárgyúsodik el, és sose viselkedik idiótaként, hogy azt mondhassa: - Gyere el velem ma este vacsorázni, szerintem szerelmes lettem.

Wendy megkérdezte, hogy a szociopata és pszichopata jelenségek összehasonlítása tette-e rá ilyen hatást, és ő idétlenül elsuttogta: - Inkább te, hogy ilyen idétlen szakdolgozatot akarsz írni. Mit szólsz?

Wendy azonnal nemet mondott, idióta perverznek titulálta, és elviharzott. Miután megtudta, hogy az irodát, ahova ő is igyekezett, Louis tette tönkre, és ezért maradt el a beszélgetése, ami elengedhetetlen lenne a szakdolgozathoz, még mérgesebb lett, és az idegbeteg jelzőt is ráaggatta. Személye elleni támadásnak érezte, ami az irodával történt, ezért az egész hivatalt átfésülte, és úgy kajtatta Louist, mint „az a nagydarab idegbeteg idióta perverz szemüveges szőke”, és csak órák múlva találta meg. Ha esetleg a „kisportolt, sármos, jóképű, szemüveges szőkét” kereste volna, talán előbb megtalálja.

Wendy az iroda kellős közepén támadta le Louist, és keményen leteremtette, és gonosznak nevezte, amiért a tanulmányai útjába áll, és Louis csak azért mászott bele a nevetséges vitába, mert legalább szólhat a lányhoz (ami inkább üvöltés volt). A veszekedés közben átlavíroztak a konyhába, ahol épp senki nem volt, és ott szép csendben folytathatták a kiabálást. Az életük majdnem (hacsak nem az összes) sérelmét egymás fejéhez vágták, és a másikat hibáztatták érte, bármilyen kacifántos volt is a magyarázat, ha vették magyarázkodásra a fáradtságot.

A hirtelen beálló, megszeppent szünetben megbocsátottak egymásnak, és rájöttek, csak ketten vannak. Wendy hirtelen elvörösödött, és szigorúan rámutatott Louisra, és követelte, hogy vigye el vacsorázni, mert miatta nem tudott enni már órák óta.

Louis csak annyit bírt kinyögni: - Hogyhogy?

Wendy rákiabált, hogy azért, mert egy idióta, és az idiótákat bármire rá lehet venni, és Louis tényleg úgy érezte, hogy szerelmes lett.

Louis egészen elbóbiskolt a székében, és arra riadt fel, hogy egy halom új papírt dobtak le az asztalára. Leesett állal bámulta a idegi tortúrát, és kétségbeesetten nézett az órára. Háromnegyed nyolc. Na, legalább az idő szalad.