Odalent a folyóparton nagy szélvihar volt, a víz felszíne is nagy hullámokba fodrozódott. Wendyt kirázta a hideg, és akármennyire volt halott és vámpír, még érezte a hideget, mert egy kortyot se ivott. Alvarez ráterítette a vállára a vékony kabátját, de nem sokat segített vele.

Oldalogtak kicsit erre-arra, és mikor nem figyel senki, és nem járt arra autó átbújtak egy vékony lánc alatt, amin tábla himbálózott, és elszaladtak a sötét vízparton, be a romos házak közé.

A táblán vörös felirattal izzott: Életveszély.

Teljes volt a sötét, egyetlen utcai lámpa se világított, és a házak ablakai is sötéten ásítottak. Az utcákon senki nem járt, csak a szemét, amit felhajtott a viharos szél. Régi újságpapírok bucskáztak az úttesten, mintha csak ördögszekerek lennének.

Wendy ösztönösen közelebb húzódott Alvarezhez, és megszorították egymás kezét. Lépteik visszhangot csaptak a házak között, Wendy zihálása minden kis sikátorból visszacsengett. Alvarez még közelebb vonta magához, de hogyan nyugtatta volna meg, mikor talán jobban félt, mint ő?!

A lány rémült pillantásokkal nézett fel a régi épületekre. Szoborarcokat látott kikelni a falakból, kőindák futottak fel kőoszlopokon, és kővirágok szirmai hullattak. Félig beomlott kupolák belsejében süvített a szél, betört ablakokon szökött be elhagyatott lakásokba. Port és emlékeket kavart föl, minden egy szellemként sírt a múltjáért. A valaha méltóságteljes oromzatok nyögtek, és roskadoztak, a kapuajtók esetlenül kifordultak a helyükről, és bután lendültek együtt a széllel. Megkopott árkádok és kerengők tűntek fel egy-egy leomlott fal mögött, és elhalt fák sötét törzse az udvarokon.

Wendy borzongva szedte a lábát. - Ez egy temető.

- Ott legalább még járnak élők.

Egy kis térre érkeztek, körbe boltíves fülkéket kebelezett be a száraz borostyán. A szél fenyegetően rázta és recsegtette a vékony ágakat, és a két rémült alak egy pillanatra összerezzent. Árnyékok mozdultak messze, a Szívasszony dóm kikerekedő részénél. A dóm, ez egymásra hányt tornyokkal, és kupolákkal magasba törő, díszes egyvelegével mintha egyszerre akarta volna lenyűgözni, és elrémíteni az embert. az elhanyagoltságtól elszürkült kőzetek megkoptak, a szobrok eltorzultak, a vízköpők szörnyetegekhez hasonlítottak. A magas ablakokat kívülről deszkázták be, hogy be se lehessen látni.

Wendy és Alvarez elsiettek a térről, ki a rakpartra, ahol a templomkapuhoz vezető lépcső volt. Amint kiértek a víz közelébe, vadul beléjük kapott a szél, és oldalról taszigálta őket. Nekiszaladtak a lépcsőnek, és ahogy egyre közelebb értek a kapuhoz a tekintetük az oromzaton díszelgő megrongált apostoli szobrokra, onnan a betört rózsaablakra, majd a tömérdek harangtornyokra irányult, és onnan az égbe, és Wendy egyre reménytelenebbül érezte magát.

A súlyos faajtó csapódására szakadt le az égről, rémülten nyelt egy nagyot. Még a lépcső közepénél jártak, így vagy a huzat, vagy valami más volt, ami becsapta az ajtót.

Jobb lenne elrohanni innen...

De választásuk nem volt, csak befelé. Az ajtó mögöttük is becsukódott.

Odabent derengett némi fény szemmagasságban. Wendy ki tudta venni a főhajót, és a két-két mellékhajót, és a rengeteg imapadot, a belülről is bedeszkázott ablakokat, de a templom további része, a mennyezet, és a részletek többsége sötétségbe veszett.

Alvarez kézen fogta, és elindult vele a padok között, a messzi oltár felé, de Wendy vonakodott elindulni, idegesen kerülgette a kőoszlopokon álló, nehézkes vasládákat, amik perselyek voltak. Ide-oda cikázott a tekintete, és hátrafordult, hogy a sötétbe vesző karzatot is láthassa. A fehér lepel kitűnt a sötétből, az orgonát már rég letakarták, és felhordták oda a festményeket, amiket szintén letakartak. Wendy kezdett megnyugodni, és megvádolta magát paranoiával, és talán keresztet is hány, ha már templomban vannak, ha meg nem látja az a sötét alakot, aki a díszében megkopott karzat felé igyekezett, aztán átlendült felette, de semmi nem puffant a földön.

Wendy néma sikolyra tátotta a száját, belehátrált egy perselyt tartó oszlopba, a persely hangos dörrenéssel a kőpadlón landolt, és elrepedt, Wendy pedig ijedtében felsikított. A templom minden hangot a többszörösére erősített, zengett az egész dóm, és Wendy sikolya sokáig visszhangzott.

Alvarez merek képpel, dühösen nézett rá.

- Csendet, a francba is! - sziszegte.

- Láttam valakit – suttogta Wendy siránkozós hangon.

- Tök mindegy, hiszen a visítozásod miatt úgyis mindenki tudja már, hogy itt vagyunk – forgatta a szemét Alvarez. Wendy szeme hatalmasra tágult, rémülten mutogatott az oltár felé, aztán az oldalhajók oszlopai felé.

Alvarez megragadta Wendy karját.

- Szólj nekik, hogy ki vagy! Mondd meg nekik, hogy Morty az Atyád! Szólj nekik! - hadarta erős akcentussal. Wendy növekvő félelemmel bámulta azt a két férfit, akik az oltár felől közeledtek, bár az arcukat nem tudta kivenni, de túl magasak, és túl izmosak voltak, hogy barátságosak legyenek.

Alvarez megrázta Wendy karját. - Kérj menedéket, mondd már meg ki vagy!

Wendy csak a két férfira meredt, észre se vette az imapad felől közelítő alakot, aki karmos, szőrős karjával már felé nyúlt, de Alvarez elrántotta onnan, és saját karmaival szántotta fel a farkaskart.

- Hogy meritek...! - ordította el magát valaki, a sérült férfi pedig kezét dajkálva vadul vicsorgott és morgott Alvarezre.

- Wendy, mondd már! - kiáltotta Alvarez.

- Mi-mit?! - Wendy hangja felívelt a magasba, tétován hátralépett, de a két férfi odaért, és az egyik elkapta a karját. - Ne! Eressz! - sikított fel a vámpírlány, és megpróbált elszaladni, de a férfi durván visszarántotta, és térdre kényszerítette őt. Alvarezre egyszerre három férfi támadt, mindkét karját hátracsavarták, Wendy mellé térdepeltették. Mindkettőjük fejét hátrarántották, a nyakuk védtelenül, szabadon volt.

- Ha nem ontottatok volna vért, talán élve elszabadulhattatok volna innen – mondta a férfi, aki Wendy karját tartotta. Ideges vihogás hallatszott, és Alvarez fájdalmasan nyöszörögni kezdett. Wendy a szeme sarkából látta, hogy az a cingár férfi, akinek a karjai farkaskarok voltak, és Alvarez megsebezte, kaján élvezettel karmolászta Alvarez kifeszített nyakát.

- Ne, elég, hagyja abba! - kiáltotta, de durván a hajába téptek, és felsikkantott. - Sajnáljuk, őszintén, de...

Egységes röhögés harsant fel, és a röhögésen keresztül áttört Alvarez üvöltése is. Wendy könnyezve felsikított. - Elég, mi csak el akartunk rejtőzni! Nem akartunk rosszat, csak menedéket akartunk a... attól a Mortytól! Hagyják békén őt, ne bántsák! Kérem, kérem, kérem...!

Hallotta, hogy az egyikük gúnyosan visszhangozza őt: - Kééérem, kéérem, kéhéhéremmm...! Mit kérsz, ribi? Megkaphatod! - És megpofozgatták az arcát, Wendy nyögve rántotta el a fejét. Vadul zihált, rémülten bámult fel a sötét mennyezetre, és senki arcát nem látta. Meg fogják ölni, a vérállatok ilyenek, megölnek mindenkit, akit csak lehet, de előtte elszórakoznak vele, és miután kellően puhára kínozták, szétcincálják. Alvarez azt mondta nem lesz semmi baj!

- Én... én... Én Morty vámpírja vagyok! - hebegte halkan. A nagydarab férfi, aki fogva tartotta röhögve közelebb hajolt hozzá.

- He? Kurvára nem hallak...

- Engem... ő tett vámpírrá! - hadarta Wendy rémülten. - Engem Morty tett azzá!

- Nanee... - Mind a férfi, mind az a férfi, aki a haját tépte egy emberként térdeltek le hozzá, és nyakába, hajába fúrták az arcukat, és mélyen beszívták az illatát, itt-ott megnyalták a bőrét, aztán sziszegősen káromkodtak. Wendy undorodva taszította el magától a két férfit, hátát egy perselyes oszlopnak vetette, és dühösen megrázta magát.

- Szóval menedéket kérsz Mortytól? - dörmögte a nagydarab fickó. Wendy szaporán bólintott, és reszkető kézzel Alvarezre mutatott.

- Ő... ő is!

A cingár vérfarkas megállt Alvarez előtt, és dühödten felpofozta, a karmaival felszabdalta az arcát. Alvarez szaggatottan kiáltott, majd a feje előre bukott, és már csak egy férfi tartotta fogva. A cingár a karmait ropogtatta. - Ez nem! Ez más ribanca már! - köpte a farkas. - A halálé.

- Velem jött, ő... ő velem van! - kiáltotta Wendy kétségbeesetten, és rémülten talpra ugrott.

A cingár idegesen intett a fejével, mire Alvarezt eleresztették, és mielőtt a földre omolhatott volna a vérfakas elkapta a vállát, hogy megtartsa, és ő feszíthesse hátra a fejét. - Megsértette a szabályokat – sziszegte kaján gúnnyal Wendynek, aki hirtelen támadt merészségében odacsörtetett hozzá.

- Ő is ugyanúgy védelmet élvez, mint én! Én Morty vámpírja vagyok, ez a férfi pedig velem jött! - Ellökte a vérfarkas kezét, és átkarolta a borulni készülő Alvarezt. Tekintetével szinte keresztüldöfte a vérfarkast. - Engem nem bánthatsz, nem igaz?! - kiáltotta élesen. - Ha kell, akkor a testemmel védem meg őt, de te többé nem bánthatod! És most azonnal vigyél Mortyhoz, különben a Pokol bugyrában végzed, és ez nem üres fenyegetés!

Hosszú percekig néma csend feszült közöttük, és az idő múlásával Wendyben újra gyülemlett a félelem, már nehezen bírta el Alvarezt (a vér szaga pedig megszédítette, és állandóan nyelnie kellett tőle), türelmetlenül tekintett körbe, de senki nem sietett segítségére. Mégis, mit csináljon hát? Tényleg megint a Poklot... egy templomban?!

Lusta taps szakította fel a csöndet, az oltár felől egy magas alak suhant az árnyékokban. - Vajon megoldódik a konfliktus? A kisoroszlán életben marad? Micccsoda... izgalmak – sütött a gúny a hangjából, és a templom minden egyes zugát kitöltötte. Wendy érezte a bűbájt a levegőben, a férfi zengő hangja csak... varázslat. Ott hallotta a füle mellett, és a templom végében, és mivel már nem látta őt, nem is sejthette merre van. Aztán előlépett egy árnyékből, és megállt a vérfarkas mellett, aki lekushadt fejjel elállt az útjából. Wendy végigmérte a férfit, és megrökönyödötten nyögött egyet. A földre huppant (Alvarezt mindvégig tartotta), arcára kiült a benne zakatoló vegyes érzelmek áradata. Fintorgott, csodálkozott, kiábrándult, megkönnyebbült egyszerre.

A langaléta vámpír slamposan öltözködött, lábán például egyszerű strandpapucsot viselt. Fekete ballonkabátja alatt nem viselt pólót, néha megvillant hófehér mellkasa, és a nadrágja is egy régi csőnadrág volt. Fakó, lila haja a térdénél ért végett, fésületlen, és csapzott volt, az arca pedig egyszerre közönyös, és szoborszerűen merev, amibe belevegyült az öreg vámpírok szépsége.

Mintha Charlie-t látnám, csak Charlie-ban semmi szép nincs. Hogy tudnak pont ugyanolyan pofát vágni ezek...?!

- Te vagy Morty? - kérdezte lesújtóan.

- Te pedig az a lelőtt nő? - vonta fel a szemöldökét a vámpír. - Hát... elevenebb vagy, mint akkor.

- Menedék kell. Azt mondták, hogy te...

- Igen, biztos jól is mondták – torkollta le őt a vámpír, majd bosszúsan karba fonta a kezét. - Megkérdeznéd, hogy érdekel-e a meséd, miután kimondtad, hogy menedék? Az eskü köt. Kelj föl onnan, gyerünk.

- De Alvarez...

Morty türelmetlenül dobolt a karján az ujjaival, és szigorúan nézett le Wendyre. - Csak azt mondtam, hogy kelj fel a földről. Azt hagyd csak ott, vele még dolgom van.

Wendy, bár felállt, aggódón nézett a karmolásokkal borított férfira. - Miféle dolgod?! Nem fogod megölni, ugye?

- És ha jól emlékszem a beszélésről se mondtam semmit, és nem is kérdeztem semmit – dörrent a vámpír ingerülten. - Nem verték beléd, hogy csak akkor beszélj, ha kérdeznek? Ha még mindig menedéket akarsz, fuss – indulatosan az oltár felé mutatott -, oda le. Keress magadnak egy félreeső sarkot, és húzd meg magad, amíg nem végzek ezzel itt. És ne beszélj! - emelte fel a hangját Morty, mikor látta, hogy Wendy nyitja a száját. - Menj!

Wendy keserves képet vágott, lassan elhátrált a vámpírtól, majd nekiiramodott, és elfutott az oltár felé, ahogy megparancsolták neki. az oltár mellett talált egy ajtót, ami a sötétségbe nyílt. A huzat áporodott levegőt hozott felé, és Wendy sejtette, hogy egy lépcső vezet lefelé. Lefelé, a kriptába. Becsukta maga mögött az ajtót, kitapogatta az első lépcsőfokot, könnyezve leült rá, aztán összerogyott, és néma sírásba kezdett.

Odalentről egy öreg mágiát érzett, ami a huzattal együtt érkezett, és meg-meglegyintette az arcát. Wendy érezte, hogy minden ilyen legyintésnél elveszít egy darabot önmagából, és mind üresebb és üresebb lesz, ezért nyöszörögve kicsire húzta magát, szorosan lehunyta a szemét, hogy ne is érezze a vámpír mágiáját. Hiszen kié lehetne?! Miért küldte volna le, ha nem azért, hogy kiszipolyozza a szívéből az érzéseket?! Ez is egy beteg, mint Raoul! A francba, a francba... És otthagyta Alvarezt azoknak a szörnyetegeknek...

- Szóval – kezdte Alvarez legalább ötödszörre, mert még mindig nem volt képes elhinni, amit mondott neki a vámpír. -, csak meg kell nyernem a pókerpartit.

Már csak ők ketten voltak a templomban, mert amíg Alvarez valamelyest behegesztette a sebeit és magához tért, Morty elparancsolta az őröket.

- Amilyen giliszta a mestered, olyan vagy te magad is – fintorgott Morty. - Ennyire lassú a felfogásod, francia majom?

Alvarez zavarodottan rázta a fejét. - Sp-spanyol vagyok. Tényleg csak... meg kell vernem téged pókerben?!

- Csak a franciák ilyen sötétek! Szerinted miért nevezték el a sötét középkort, sötétnek? A franciák után! Hogy bosszantsák őket, és az orruk alá dörgöljék, hogy milyen majmok. Szóval ne keresd itt a kifogásokat, hogy te spanyol vagy, meg minden... Persze – morogta Morty az orra alatt. -, én meg kínai vagyok.

- De pókerben?! - túrta a hajába Alvarez.

- Igen, ha vesztesz, meghalsz. Olyan, mint az orosz rulett. Egy kör, és all-in. Nincs választásod, csak a vak szerencséd – mondta a vámpír, és fekete ballonkabátja zsebéből előhúzott egy gyűrött paklit, amit befőttesgumival tartott össze. - A Hold 'em jó lesz?

- Póker, dios mio...

- Ne brekegj nekem itt majomul! - ripakodott rá Morty és kényelmesen elhelyezkedett az egyik imapadon. - Akkor Hold 'em, kész.

Alvarez leült a mögötte lévő sorba, és még mindig fogta a fejét. Hallotta a pletykákat, hogy Morty nem éppen százas, de nem gondolta, hogy ennyire! Morty leszedte a gumit a pakliról, a csuklójára húzta, és finom, gyakorlott mozdulatokkal keverni kezdte a kártyákat. A régi, elsárgult lapok rongyosra puhultak, és a közepükről már lekoptak a minták.

Mikor Alvarez a kezébe kapta a két lapját egyrészt biztosra vette, hogy igazi antik kártyákat tart a kezében; másrészt halott lapokat. Baromi nagy mázli kel, hogy a treff 9 és a káró dáma mellé jöjjön valami erős.

- Hát ilyen siralmas a kezed? - kérdezte Morty, majd a saját kártyáit nézte meg. Rosszallóan megvonaglott a szemöldöke. - Ezek szar lapok. Na mind egy...

Kicsapott az imapad tetejére három lapot. Alvarez a szemét meresztette a sötétben. Pikk bubi, káró 8 és... kör dáma! Egy pár már van, talán nem lesz olyan siralmas a dolog...

Morty fapofával, és egy lusta mozdulattal kiosztott még egy lapot, és Alvarez szeme vadul felcsillant. Pikk 9! Már két párja van! Remek...

- Na, lapokat – mondta Morty. Alvarez a vámpír arcára nézett, de a tekintete halott és kiolvashatatlan volt. Hah, persze, hullaként könnyű pókerarcot vágni! Alvarez a kicsire is büszkén kiterítette a lapjait, Morty rezdületlen képpel a sajátjait szintén megmutatta.

Alvarez sziszegve harapott az öklébe. Pikk 7, és káró 10, a lehető legszerencsétlenebb lapok, de a kint lévő másik négy kártyával vígan egy sort alkot. Pikk 7, káró 8, pikk 9, káró 10, pikk bubi, és kör dáma... Alvarez vacogva harapdálta az öklét. Halott osztás a következő, bármi az utolsó lap, nincs ami javíthatna ezen.

Morty odalökte az utolsó lapot a többi után, de Alvarez nem mert odanézni. Morty arcán lesajnáló mosoly jelent meg, aztán lenézett a kártyákra. Nézte őket, nézte, majd egy torz fintorral az arcán előre hajolt, hogy tényleg azt látja, amit?!

- Hé – mondta. - Full house-od van.

- Nincs! - kiáltotta Alvarez döbbenten, felugrott és a lapokra meredt. Az utolsó lap egy kör 9-es volt. Akkor... tényleg megvan a fullja! - Nyertem... - hebegte, és visszarogyott a padra. A szívére szorította a kezét, és kimeredt szemmel bámult az oltár felé. - Gracias, dios, ay...

Morty ciccegett, és felállt, közben összesöpörte a lapokat. - Menj le a vámpírlányért, aztán gyere vissza. Annál a mellékhajónál vagy egy ajtó, arra gyertek aztán.

Elgondolkozott, mikor a kör 9-est akarta elrakni, és odanyújtotta Alvareznek. - Írd rá a neved.

- Minek?

Morty dühösen felmordult. - Hát az a giliszta neked se tanított tiszteletet?! Jó, akkor elárulom: hozzám pókerparti vezet, és az élet-halál döntését a kártya hozza, nem én. A piros nevek a halottaké, a ceruzások pedig még élnek. - Morty a pakliba pörgetett, és kihúzott egy kör ászt, amin sok piros név szerepelt. - Szegények nem tudtak pókerezni. Na, írd rá a neved – Azzal Alvarez elé dobta a kör 9-est.

- És mégis mivel?

- Oh, ez viszont jogos kérdés. Várj... - Morty a ballonkabátja egyik belsőzsebébe túrt, és egy kis ceruzát húzott elé, azt pedig odanyújtotta a furcsán néző oroszlánnak.

Alvarez egy pillanatra úgy érezte magát, mint régen, kamerák és rajongók hullámzó, fullasztó és ragyogó tömegében. De miután lefirkantotta a nevét, és megnézte a gyér aláírását, rögtön eloszlott a múlt. El is felejtette azt a megtanult kalligrafikus mozdulatsort, most már tényleg csak egy pincér, és szolga, egy semmitmondó aláírással. Morty kikapta a kezéből a ceruzát és a lapot, mindkettőt elsüllyesztette a ballonkabátja zsebében, aztán a mellékhajó felé viharzott. Alvarez összeszedte az erejét, krákogva megmasszírozta a torkát, ami már majdnem begyógyult, és Wendyért indult.

Morty egy rövid, gyér fényű folyosóra érkezett, ahonnan öt ajtó nyílt, és ő balra az első ajtón benyitott. A kedélyesen berendezett, jó meleg szobában egyetlen fényforrás volt, a széles képernyős tévé. Egy zeneklip ment, de a tévét lenémították.

- Amy?

A kanapé álmosan visszadünnyögött valamit. Mire Morty odaért a kanapé a fejére húzta a pokrócot, és halkan szuszogott tovább. A vámpír lehúzta a fejéről a kockás takarót, belebámult egy álmos, rosszkedvű lányarcba.

- Nem most kéne aludnod. Kelj fel, és menj a kertbe. Ott lesz egy lány és egy férfi. Vezesd ide őket. Érted?

- Miért én? Kérd meg Belialt.

- Szokásához híven, felszívódott – gúnyolódott Morty. Amy némán a fejére rántotta a takarót, de odadörgölőzött Morty melléhez.

- De olyan hideg van kint a folyosókon, és azok a vérfarkasok is olyan tahók!

- Ne nyafogj, hanem menj. Egyébként azokat az alakokat már kiparancsoltam a templomból, és te nem érzed a hideget. Indíts.

Amy kidugta a orrát a takaróból, Morty nyakához érintette, aztán a száját is felfedte, és megnyalta. - Muszáj?

Morty benyúlt a takaró alá, a lány rövid hajába borzolt, és lelökte a fejéről a takarót. Megdörzsölte a fülét, közben lehúzta őt az ágyról. A lány nagyot nyögött, sértődötten kiverekedte magát a takaróból, és az ajtó felé csörtetett egy rövidnadrágban, és egy vékony trikóban. Hangosan becsapta maga után az ajtót, de rögtön visszajött. Felkapta a takarót a földről, és magára terítette.

- Hideg van! - puffogott, és újra eltrappolt.

Mezítláb végigtapicskált a hideg kövezeten, átszaladt egy hatalmas, kör alakú, kupolás csarnokon, vállával kilökte a nehéz faajtót, és kiért a kertbe. Viharos szél tépett sokszínűre festett, rövid hajába, és megpróbálta eltaszigálni őt. Úgy döntött nem kerül azzal, hogy az árkádok alatt megy, hanem átmászott a rövid, romos kőkerítésen, hogy átvághasson a kerten.

Széttört szoborfejeket, és cserépdarabokat kerülgetett. Vígan egyensúlyozott az üres kőmedence peremén, átugrotta az elvadult bokrokat, és a matuzsálemi fák törzsét kerülgette. Ahogy kikukkantott egy tölgy mögül, meglátott egy férfit, aki az egyik boltív alatt üldögélt a kőkerítésen.

Tovább botorkált, és merőn bámulta a férfit, aki valahogy nagyon ismerősnek tűnt neki. Annyira belefeledkezett a bámulásába, hogy belerúgott egy szoborarcba, felkiáltott és féllábon ugrálva fogta a lábát, és ráugrott egy cserépszilánkra, ami felsértette a talpát. Újra kiáltott, másik lábát is a kezébe fogta. Mivel nem volt min állnia, vészesen közeledett a föld, de a férfi hirtelen ott termett, a takaró szegélyét elkapta, fellendítette a levegőbe, aztán elkapta.

A lány megszeppenten pislogott megmentője nagyon is vonzó ábrázatán. Tuti, hogy látta valahol, de... Ajj, ki ez?! Félénken elmosolyodott, átkarolta Alvarez nyakát, és véletlenül az ujjai köré csavart pár szőke, hullámos tincset.

- Amy vagyok.

- Én pedig Alvarez – Visszamosolygott rá, mire Amy vidáman fészkelődni kezdett a karjában.

- Morty érted küldött, gyere, megmutatom, hol tudsz lefeküdni! Jaj, nem tennél le? - kérdezte Amy szapora pislogásokkal.

- A lábad? - vonta fel a szemöldökét Alvarez, még mindig mosolyogva. Amy felcsillanó szemmel lógázni kezdett a lábaival. - Jól van, tényleg, köszönöm! Már letehetsz, komolyan.

Ekkor egy csípős női hang ütötte meg a fülüket. - Ennyi giccsvigyortól rosszul vagyok!

Amy kinézett Alvarez válla felett, és meglátta azt a lányt, akiről Morty beszélt. Zilált, vállig érő barna haj, feszült, sápadt arc, és dühtől izzó, kísérteties kék szemek.

- Hát, oké – mondta Amy lassan. - Akkor csak menjünk, ne is mosolyogjunk. Fúj, mosolygás, undorító! - fanyalgott Amy komoran, és még csak el se nevette magát.

- Ne hergeled fel, mert nem evett ma még – intette Alvarez. - Ilyenkor eléggé idegbajos.

Wendy átlendült a korláton és odacsörtetett hozzájuk: - Nem vagyok idegbeteg! Te pedig ne gúnyolódj rajtam!

- Óh, soha, hiszen annak is köze van a mosolyhoz! - rázta Amy a fejét.

- Mondom, hogy ne! - csattant fel Wendy.

- Igazodj, balraaa át! És egy, két, bal, jobb, bal...! Mi ez a viháncolás, katona?! - kérdezte Amy, mikor Alvarez nevetve indul el. - Fogdába záratom, aztán mehet krumplit pucolni! Hé, naa! Ne nevess ennyire, héé – nevette el magát Amy is, és vidáman megborzolta Alvarez haját.

Wendy sötéten nézett rájuk, és utánuk ment. - Alvarez, nem azt mondta, hogy leteheted?

- Annyi itt a hülyeség a fűben, és mezítláb van, ennyit még kibírunk, nem? - kérdezte Alvarez Amytől, aki nevetve átkarolta a nyakát.

Wendy trappolt, és a színes hajú lányt bámulta. Fiatal, babaarcú, kék szemű, kis virgonc. De miért utálja tulajdonképpen? Jah, túl sok a szín a fején! Látott feketét, szőkét, barnát, és fehéret, aztán zöldet, kéket, lilát, vöröset, mindenféle árnyalatokban.

Ahogy kiértek a kertből, és egy nagy ajtó elé értek Alvarez letette Amyt, aztán „most jó?!” tekintettel nézett Wendyre, aki karba vágta a kezét. Amy átvezette őket a kör alakú, kupolás csarnokon, be egy hosszú, boltozatos folyosóra, ahol Morty jött szembe velük, már ő is mezítláb, ki tudja merre hagyta a papucsát. Amy eléje szaladt: - A kisvámpír még nem evett, és tök agresszív! Beszólt!

- Ó, igazán? Akkor adj neki enni – Morty elnézett felette, Wendyre szegezte rosszalló tekintetét, végül Alvarezen állapodott meg – Te, velem jössz.

- Elviszed? - kérdezte Amy csalódottan. - Hová? Minek?

- Hogy megkeressük Belialt, és bőven van mit beszélnünk, amihez semmi közöd. Te tedd azt, amit mondtam. Gyerünk!

Morty elindult, a ballonkabátja köpenyként úszott mögötte, és Alvarez tétovázva követte. Amy és Wendy egyedül maradtak.

- Jól van, ha az engem kell megcsapolnod, engem fogsz. Szereted a farkasvért, ugye? Na, gyere... - Amy mély sóhajokkal vezette a berzenkedő Wendyt egy rövid kis mellékfolyosóra, és ott balra az első ajtóhoz.