Charlie megmondta még este Louisnak: nyugodtan menjen lefeküdni, ha fáradt. Így Louis kérdés nélkül, ruhástul ájult a hatalmas, vörös ágyneműs ágyba az amúgy is vöröses szobában.

Mikor felébredt, rosszkedvűen nyammogott, az orrát dörzsölte. Elfelejtette levenni a szemüvegét, annyira fáradt volt már. A vöröses félhomályban kisilabizálta az időt az óráján. Fél 12 múlt pár perccel.

- Fasza, lassan ebédidő.

Jobbra fordította a fejét, és visszahanyatlott a párnák közé. A jobb oldalán egy halott Charlie figyelt. Louis rémülten felordított, a párnáját Charlie arcába vágta, és a takaróval együtt kiugrott az ágyból, hogy aztán szégyenlősen takargassa magát.

- Te barom! - kiáltotta, és visszadobta a takarót az ágyra. Lerántotta Charlie fejéről a párnát. - Te buzeráns vérszívó! Nehezedre esett volna szólni, hogy velem egy ágyban fogsz aludni?! Ja... te hulla vagy – dörmögte. Már épp visszaejtette volna a párnát a képére, mikor Charlie kinyitotta a szemét. Tekintete aranylón izzott, bőrét fekete minták futották el.

Louis rémülten hőkölt hátra, mikor Charlie rávigyorgott, a kelleténél több hegyes foggal. - Üdvözöllek, Louis. Független napjaidnak ezennel vége.

- Hííí, halj vissza! - kiáltotta Louis, és rávágta a párnát a vámpír arcára. Mikor elvette onnan, a hulla újra csak hulla volt. Arany szemek és fekete csíkok sehol.

Louis a homlokát csapkodva kelt ki az ágyból és a fürdő felé vette az irányt. - Te hülye, te hülye, öregszel... Nem lehetett valóság, hiszen Charlie következetesen franciásan ejti a neved. Te hülye mániákus – ismételte meg újra a tükörképének.

Miután rendbe szedte magát, visszament a kocsijához, volán mögé pattant, és elment az egyik buszpályaudvarra. Mielőtt kimerészkedett volna az emberek közé, elővigyázatosan baseballsapkát nyomott a fejére, és még a haját is leengedte. A csomagmegőrzőhöz sietett, és a zsebéből előhalászott egy kulcsot. Megkereste a szekrényt, ahova a csomagjait dugta, kinyitotta, kipakolt belőle, és visszapattant a kocsiba. Remélte, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy egy ideges ipse mennyit bajlódik a zárral, mennyit néz körbe, és mennyit lesi a térfigyelő kamerákat.

Ezek után elhajtott ebédelni, és a kocsijával leparkolt egy mélygarázsban. Buszra szállt, és a végállomástól, két batyuját tengerészesen a vállán átvetve, és a lábánál lógázva visszaslattyogott a bárhoz. Néha nem tudta eldönteni, hogy ki füttyöget utána. A babakocsis hölgy, a nappali, fáradt prosti, vagy a fickó a tragacsból. Sétált, és mikor befordult a magas falas utcára, sziszegve ment tovább. A bár előtt járőrkocsi állt, a kapu előtt rendőr strázsált.

Louis dühösen káromkodott, de dicsérte magát: bezárt, mielőtt elment! Arcát a batyuja mögé rejtve elsétált az utcáról, és a zsernyák közeléből, és befordult egy füstös kocsmába. Az orrát állatszag ütötte meg, és mikor a lábához dörgölőzött egy nőstény farkas már tudta, hogy rossz helyre jött. De nincs mit tenni.

Leült egy boxba az ablak mellett, ahonnan jól láthatta a bár kapuját, a strázsát, és a kocsit. Mi a szent szart keresnek itt megint?! Csak nem gyanítják, hogy itt rejtőzött el? Nem, az kizárt, ahhoz nem telt el elég idő. Akik elszöknek, mindig elhagyják a várost. A pályaudvarokat, és az autópályákat figyelik, nem törődnének ilyen piti kis hellyel. Louis megvilágosodottan pöckölte meg a sapija ellenzőjét. A gyilkosság! Hát persze! Amiatt vannak itt.

Megkönnyebbülten dőlt hátra. Csak megvárja, amíg elmennek, aztán beoson, és kísz, ánnyí. Ám mikor a vele szembe lévő ülésre bekúszott egy macskás mozgású lány, és megkérdezte mivel szolgálhat (nem felejtett el a combjába markolni!), arcara kínos mosoly fagyott. Ha sokáig kell itt ülnie akkor valakinek (vagy neki, vagy valamelyik vérdögnek) kísz, víge lesz, de tüstént!

Ebédidőben miért másznak ezek az ember... farkára?!?

Wendy sípolva kapott levegőért, mikor feléledt. A fizikai fájdalomtól a torkát szorította, hörögve gurult le a kanapéról, de valaki elkapta, és erősen megrázta. Vért öntött a szájába, de nem bírta lenyelni, ezért a férfi belecsókolt a szájába, és a nyelvével tuszkolta le a vért a torkán. Ettől kissé magához tért, és a többi vért, ami hideg és sűrű volt, már magától is meg tudta inni.

Mikor kitisztult előtte a kép, azt látta, hogy Alvarez a vért törli a szájáról. Elhátrált tőle a fenekén csúszva, hirtelen akart felállni, de erősen megszédült. A szőkeség kapta el, és azzal együtt szorosan átölelte. Wendy némán viaskodott az ölelés ellen, Alvarezt szidta, és nagyokat nyögött, mert úgy zúgott a feje, mintha harangoznának odabent. Azt hitte szétrobban a feszültségtől.

Alvarez csitította, leültette a kanapéra, butaságokat suttogott a fülébe, amivel elérte, hogy Wendyn úrrá legyen a fáradt, eltompult kábaság. Elküldte fürdeni őt, ( - Kint a folyosón a szemközti ajtó az!), aztán egy nagy sóhajjal lerogyott a kanapé előtti szőnyegre, és mindkét kezét a homlokára tapasztotta, és spanyolul motyogott.

Belial nagy elánnal nyitott be, és mikor észrevette Alvarezt, felvonta mindkét szemöldökét. - Khm.

Alvarez spanyolul elküldte a picsába. Idegesítette a fickó. - Ó, mizujs? - fordult felé mosolyogva, amit Belial egy fintorral fogadott. - Megtaláltad Mortyt?

- Nem, de nem kell őt félteni.

- Nem is féltem – horkant az oroszlán. Belial leplezetlenül körbenézett a szobában, tekintetével Wendyt kereste, és ez nem tetszett Alvareznek. - Mi van? Fürdik.

- Vigyázz, hogy beszélsz velem – figyelmeztette őt a farkas, és a hangja állatiasan morgott. Alvarez dühösen a kanapé szélébe markolt, már-már felpattant, de ha megteszi, bizonyára búcsút mondhatna a fél arcának. Belial egyszerűen kicsinálná. Ülve maradt, és az üres tévéképernyőre bámult, de remegett körülötte a levegő.

Belial odasétált a szemközti falhoz, és ahogy elhaladt Alvarez előtt, nem felejtett el egy pofont megküldeni a levegőben. Alvarez nyögve hanyatlott hátra az erőhullámtól, aztán oroszlánosan ráfújt a férfira. Belial elhúzta a falnál a függönyt, mögötte könyvespolc tűnt fel, azzal a mozdulattal együtt lazán intett a kezével, és Alvarez dühös fújása fájdalmas nyögésbe fulladt. A férfi leemelt egy kötetet, felcsapta, Alvarez elgyötört szűkölését mintha nem is hallotta volna, és hümmögve felnevetett.

- Milyen szép: „S ahogy folyt a homok s közeledett a vég,

mind gyötrőbb s ízesebb varázsa lett kínomnak;

elhagytam a világ minden ismert körét.”

Alvarez kiáltásai mindig elcsuklottak, mintha fuldokolt volna, de Belial zavartalanul lapozgatott a könyvben. - Hihetetlen, sose olvastam ezeket a könyveket. Szerintem Morty se.

- Ehe-eressz!

- Nem értem mit nyervogsz – mondta Belial. - Ugass, ha akarsz valamit.

Alvarez felsikoltott, a földre borult, és a farkas megrántotta a vállát. - Ha nem, akkor nem.

Wendy nyitott be, és mikor becsukta maga mögött az ajtót, döbbent kiáltással ugrott hátra. - Mi folyik itt? - nyögte elképedten. Belial komoran felé fordult, de egy pillanatra se nézett a verejtékben úszó, betegesen sápadt, véres ajkú Alvarezre.

- Ismerkedünk. Mi gondod vele?

Wendy elképedten lépett Alvarez felé. - Mi... miről beszélsz?! Te megkínoztad, és...

- Vissza az ajtóhoz! - dörrent rá Belial, és Wendy rémülten ugrott hátra. - Miért Amy ruhái vannak rajtad?

Wendy elvörösödve gyűrte meg a pálmafás mintákkal telenyomott pólója elejét. - Mert nem találtam mást.

Belial undok mosolyt öltött, nagy léptekkel elindult Wendy felé. Termete csak magasabb, kisugárzása erősebb és rémisztőbb lett; elhaladtában Alvarezhez vágta a könyvet: - Művelődj.

- Te szörnyeteg... - rémüldözött Wendy, undorral a hangjában. Elfordult, hogy kimeneküljön a szobából, de Belial egy ugrással ott termett mögötte, és bevágta az ajtót.

- Nem úgy – Az undok mosolyt nem tüntette el, egészen közelről bámult bele Wendy arcába. Beleszagolt a levegőbe, mosolya még szélesebb lett. - Ha tőlem is ennyire rettegsz, miért nem viszel engem is a Pokolba?

Wendy néma dühvel nézett az arcába, tekintete óvatlanul is Alvarezre esett. - Engem is meg akarsz kínozni? - szaladt ki a száján. Belial megnyalta a fogsorát.

- Akarod? - kérdezte vad vicsorral. Wendy öklendező hangokat hallatott, széles ívben kikerülte a farkast, és Alvarezhez sietett. Leült mellé, és a fejét az ölébe akarta húzni, de Alvarez arca fájdalmas fintorba torzult, és inkább nem mozdította, csak a csatakos szőke tincseket simogatta megnyugtatóan.

- Hánynom kell – fintorgott Belial és komótosan elindult feléjük. Wendy vad szuszogással nézett végig a férfin.

- Ne gyere ide, maradj ott! - kiáltott rá. - Hagyj békén minket!

- Csak a könyvet akarom.

Wendy megfogta a vaskos kötetet, Belial arca felé hajította, de a farkas rezzenéstelen arccal kapta el. Felcsapta a könyvet, és csak úgy lapozgatott, és fel-alá járkált. - Ez egy francia költő, Wendy. Ugye nem bánod, ha a neveden szólítalak? Voltál már Franciaországban?

- Nem – morogta a kérdezett.

- Hm, én sem. De Angliában már voltam – csevegett Belial, töprengőn felnézett a könyv lapjaiból. - Tulajdonképpen sok olyan helyen voltam, ahol erős urak uralkodnak. De Európában és a Közel-Keleten nem jártam, mert tudom, hogy ott nincs erősebb Raoulnál.

Wendy idegesen összerándult a név hallatán, Belial abbahagyta a sétát, Wendyre nézett. - És Raoul udvarában már jártam.

- Udvar? - horkant Wendy. - Egy undorító szörnyeteg-fészek!

- Esetleg előfordulhat – folytatta Belial, mintha nem is hallotta volna Wendyt -, hogy újra elmegyek hozzá. - Wendy értetlenkedőn összevonta a szemöldökét, a farkas csak kaján félmosollyal hunyorgott erre. - Lesz mit mesélnem neki. Biztos érdekli, hogy Morty, kedves ellenlábasa miként irányít, bizonyára jót fog szórakozni rajta. És talán elhatározza, hogy idelátogat, mert úgy gondolja, van olyan erős, hogy hatalmát kiterjessze erre a kontinensre is. Ne nézz így rám, Raoul észjárása könnyen kikövetkeztethető, és átlátható. Ezt tenné, és támogatnám, hiszen minden bizonnyal eltörölné a föld színéről a nyilvántartás. És ez minden szabad vérállat és vámpír álma – csapta be a könyvet víg mosollyal. - De minden bizonnyal még elhúzná évekig a látogatást. Úgy hiszem, van mivel szórakoznia, van neki egy albínó szépsége.

Wendy arcára kiült a borzadás, kétszer kellett megráznia a fejét, hogy meg bírjon szólalni. - Honnan... te... Mit akarsz ezzel?!

- Túl sokat beszélek? Térjek rá a lényegre, nem világos? - vigyorgott Belial gonoszan. - Ha elejtenék pár szót, egy kicsi lányról, akiből hipp-hopp vámpír lett, és nem fél az erejét használni, azonnal felkerekedne, hogy láthasson téged.

Wendy félős kis nyögést hallatott, egy rettegő hangot, nem is értette honnan tört elő belőle.

Raoul lehajolt hozzá, két hideg ujja közé csippentette a kicsi állát. Vörös tekintetében valami fekete örvénylett, lassan, lomhán. - Viselkedj jól, kicsim. Ha rosszat hallok felőled, utánad megyek, és megbüntetlek. És nem akarhatod, hogy a bácsi elhagyja az otthonát, csak azért, hogy egy ilyen csöpp lánnyal elbánjon? A bácsi akkor nagyon mérges lesz – suttogta Raoul, és mélyen Wendy szemébe nézett, ajkán negédes mosoly sejlett. - És akkor lesz igazán mérges, ha bármit hall – lágyan megpöccintette Wendy kis orrát a mutatóujjával. - a Pokolról.

Alvarez lassan felült, vállát a kanapé szélének vetette, és elszántan nézett fel Belialra.

- És? Mi a szart akartál azzal, hogy elmondtad? Menj, Isten hírével!

- Nehogy! - sikoltott Wendy rémülten, és Belial arcán dicsőséges vigyor terült el. - Nem mehetsz, hiszen... Mortyhoz tartozol! Amíg ő nem ereszt, nem mehetsz el hozzá!

- Wendy, mi ütött beléd? - nyögte Alvarez halkan. Belial negédes fintorral oldalra döntötte a fejét, úgy nézett Wendyre.

- Szerinted ki vagyok én? A legszabadabb ember a világon – tárta szét a karját Belial, és hunyorogva visszaemelte a fejét. - Nekem nincs Mesterem, oda megyek, ahova akarok. Ha volt is kötelék, ami ide kötött, eltűnt.

- Akkor miért vagy még itt? - acsarkodott Alvarez, Wendy rémülten nyugtatta őt.

- Csak szóltam, hogy legyen miért izgulnotok. Só nélkül mit ér az édes élet?

- Hát látszik, hogy nem olvastál verseket! - horkantott Alvarez ingerülten, de Belial meg se hallotta a gyerekes megjegyzést, Wendyt nézte, és a lány keservesen nézett fel rá.

- Nem mehetsz el – nyögte halkan, Alvarez elképedten bámult rá.

- De, menjen csak! - vágta ki végül, de nem számított arra, hogy Wendy vadul az arcába hajol.

- Nem beszélhet Raoulnak rólam, nem érted?! Raoul ide fog jönni, megmondta nekem is! - sziszegte dühösen, erős akcentussal. - És Raoul egyszerűen nem jöhet ide! - pánikolt Wendy, és tehetetlenül a hajába mártotta az ujjait. - Valami szörnyűséget fog velem tenni... Megmondta...

- Meg fog ölni – mondta Belial, és mikor a másik kettő szeme rávillant, undokul megrándult a szája sarka. - Raoul megöli azt, amit nem tud uralma alá hajtani. Nagyon érdekes, és egyedülálló a te eseted, Wendy.

- Hogyan érhetném el, hogy ne menj el hozzá?! - fakadt ki Wendy kétségbeesetten. - Mit ígérjek meg, mit adjak neked?!

Belial arcán egy torz mosoly jelent meg. - Esetleg megparancsolhatnád, hogy soha ne menjek többé Raoulhoz, és én így is tennék, ha... - Színpadiasan nevetett egy rövid ideig -, a szolgád lennék.

Wendy megütközve nézett rá, csodálkozva csapta össze a kezét. - Ennyire egyszerű lenne? Ez remek! Hát akkor, a szolgám leszel!

Belial egy pillanatra ledermedt, majd pofátlanul kirobbant belőle a röhögés, és még Alvarez is halkan, szánalommal tele nevetett egy sort. Wendy vadul meredt a két férfira. - Mi van, mi ilyen mulatságos?!

- Hát... - nevetett Belial, és farkasosan bele-belevonított a nevetésébe. -, rengeteg dolog! Atyám, borogass, a szánalom itt már mérhetetlen!

- Ő az, aki nem szorul rá semmilyen mesterre – mondta Alvarez. - Ő... független mindenkitől, Hercegnek nevezik, „mester nélkülinek”.

- És? - háborgott Wendy, és szúrósan nézett Belialra. - Már meg se lehet próbálnom, hogy a szolgámmá tudlak-e tenni?! Rögtön ki kell kacagnod, ennyire nagy a képed, Herceg?

Belial izgatott vigyorral ereszkedett négykézlábra, és Wendy felé indult. - Ó, próbáld, csak próbáld meg, nyugodtan! Egész este erre vártam! Tegyél a szolgáddá, ha mered.

- Merem, képzeld! - fanyalgott Wendy, majd zavartan Alvarezre nézett. - Hogyan kell?

Belial, hogy elfojtsa a röhögését, az ajkába harapott, és még közelebb araszolt Wendyhez, és úgy nézett ki, hosszú idő után végre itt az év hecce.

Alvarez lemondó sóhajjal ciccentett, nem is nézett Wendyre. - Meg kell harapnod, és a vérét kell innod, aztán pedig hagynod, hogy ő tegye ugyanezt. Így köttetik minden szövetség, és kötelék. Így kell.

Belial kaján örömében nem tudott hova lenni, odatolta a nyakát Wendynek. - Tedd csak meg!

Wendy undorodó fanyalgással lökte el magától, majd egyszeriben elrettent és a kezébe temette az arcát.

- Üzensz valamit Raoulnak? - kérdezte Belial vidáman. Wendyt belső remegés rázta, nagyokat csuklott, és azt hajtogatta, hogy nem igazságos, így nem fair. Alvarez együtt érzőn megsimogatta a fejét, és kezébe szorította a lány remegő kezeit. - Nem eshet bántódásod, meg fogunk védeni. Nem hagyjuk, hogy egy Raoul-féle itt belepiszkáljon a dolgunkba.

- HÁ! - kiáltott rá Belial vadul. - És mégis ki fog a védelmébe állni? Morty, aki csak Raoul említésétől is megrémül? A Charlie-d, aki maga is Raoul parancsát követi? Vagy talán te?

Wendy halkan nyöszörgött. Raoul lágyan az orrához érintette jéghideg ajkait, Wendy rémülten nyöszörgött, és szorosan lehunyta a szemét. A vámpír a puha gyerekarcot az egyik kezébe fogta, kellemes susogással csitította a rettegő kislányt. Mikor Wendy kinyitotta a szemét, Raoul újra a tekintetébe meredt. - Ne csinálj semmi... ostobaságot. Mert nem fogok visszariadni, ha a butaságod miatt végeznem kell a mindkettőnknek igen kedves Dianával. Meg fogom ölni, Wendym, megölöm.

Wendy tágra meredt, könnyes szemekkel bámult Raoul vöröslő tekintetébe, és biztosra vette, hogy ott a Halál örvénylik olyan feketén.

- Itt nem csak rólam van szó... - nyögte ki hirtelen, és Belialra nézett. - Megteszem.

A farkas komolyan vonta össze a szemöldökét. - Mi ez a pálfordulás?

Alvarez a fejét rázta, fáradtan mondta: - Nem sikerülhet, nem éri meg.

- De, ezért megéri! - sziszegte Wendy, leginkább önmagának. Belial arcán az önelégültség halvány mosolya látszott, ahogy odatérdepelt Wendy elé.

- Megpróbálni mindent meg lehet – mondta halkan, hangja mögött egy farkas morgott. Wendy reszketegen szívta be a levegőt, inkább nem is válaszolt. Belial még közelebb hajol hozzá. Arcát mély ráncok tették zorddá, bőrét mintha kikezdte volna az idő; közelről már nem cseppet se volt fiatalos. Halkan szólalt meg: - Fogadd el az eskümet, fogadd el a farkasom, fogadd el a vérem, fogadd el Belialt.

Wendy arcára kiült a reménytelenség, dermedten nézte, ahogy Belial elsöpri a nyakából fekete haját. Odahajolt, olyan közel, hogy már hallotta a vér zubogását, érezte a szagát, és látta. Színei elvarázsolták, csalták valahova, egy másik létbe, és másik világba. A maradék pár hajszálat is elsöpörte Belial nyakából. Ott, ahol a vágy a káprázat maga, ami körbesző mindent, ahol már nem önmaga, hanem valami újszerű, oda beléphet, hiszen a színek a kulcsok. És meg kell szereznie ezeket a kulcsokat, a fogával. Belial szemhéja lomhán megrebbent a kéjtől, ajka néma sóhajra nyílt. Wendy érezte magában a szívdobogást, és lehunyt szeme mögött kaleidoszkópként szédültek szét a fények, súlyosak, nehezek, és mégis kéjesek, édesek, rég vágyottak voltak. Tombolni vágyott, és még marcangolni, táncolni, és világmagas hegyeket megmászni, vértengereket átúszni, ám egy csepp józanság, amit nem borított el a harapás íze, megrettent, és visszavonult. Visszarántotta Wendyt önmagához, nem engedte elveszni.

Felületesen lélegzett, tágra nyílt szemmel bámult Belial arcára, aki kicsit kábán és lustán, már söpörte is el a haját a nyakától, és baloldalt a hüvelykujjával simította a bőrét.

- Fogadd el az én eskümet, a véremet, engem – suttogta Wendy reszketve. - Hadd legyek a tiéd, és veled egy.

Belial hirtelen rábámult, tekintete kétkedést tükrözött, de odanyomta az arcát Wendy nyakához. A lány rémülten megfeszült, elég volt neki, hogy a férfi szőrös-szúrós álla hozzáért.

- Rossz a vérem – suttogta. - Kérlek, ugye nem fog fájni?

Belial válasz nélkül hagyta, maga is jól érezte Wendy vérének kénes, forró szagát. A vámpír összekulcsolta a kezeit az ölében, az ujjai egészen elfehéredtek, és riadtan sikkantott, mikor Belial megnyalta a nyakát. Lomhán újra, aztán megcsókolta, egyre erősebben, hogy Wendy belenyögött, és végül fogait a húsba mélyesztette.

Wendyben bennrekedt a kiáltás, és megkönnyebbülten elernyedt, mikor fájdalom helyett élvezet járta át, Belial tartotta meg.

Mikor Belial befejezte, mindketten nehezen vették a levegőt, és a farkas arcán már feltűnt a lusta önelégültség. Ám mindkettőjüknek elakadt a lélegzete, Wendy rémült nyögéssel kapott a szívéhez, de hiszen nem is ott fájt, mindenütt fájt, nem is fájt, jó volt, és kedves, erős, erdő illatú. Távolról hallotta Belial kiáltását: - Lehetetlen... - De lehet, hogy már csak képzelte, hiszen beleájult a hegyvidéki erdőbe, és maga előtt látta Dianát is, ahogy Raoulnak esküt tesz. Egy hatalmas farkas orrnyergét simította, és a farkaskirálynő a gondolataival beszél hozzá. „Ám ahhoz, aki megalázkodik majd előtted egyszer, és mindened lesz,” Diana hangja határozottan csendült, látta őt, újra, mint régen: „Fogadd el az én eskümet, a véremet, engem. Hadd legyek a tiéd, és veled egy...” A farkaskirálynő tekintetében megvillant egy egész világnyi erő, „halálig tartó hűséggel ragaszkodj”

Wendy a földön feküdt, rajta Belial. Tompán érzékelte a valóságot, nem emlékezett mikor dőlt el. Alvarez szőke feje ragyogott be a szeme elé, a homlokára simította a tenyerét.

- Térj vissza az emlékekhez – mondta, de a hangja valahogy messziről csendült, mintha víz alól beszélne hozzá. - Lásd őket, és legyetek szolga és mester végre.

- Nem... - súgta Wendy. - Valami más. A farkaskirálynő mondta...

- Mi?

- Nem tudom...

- Térj vissza...

- Mit fogok látni? - suttogta Wendy rekedten, és súlyos valami ereszkedett a szemhéjára. Alvarez megsimította az arcát.

- A múltját... talán. Amit kell...

- És ő is?

- Lehet.