Lassan eltelt egy hét is, és Charlie bárjában ugrásszerűen megnőtt a női vendégek száma. Csoda-e vagy nemcsoda-e, akkor: férficsoda-e? Naná. A bájos, szerény mosolyú, megszabadított prostituált és nem utolsó sorban fenomén jóképű Louis örömmel szolgálta ki a bárpultnál olvadó nősereget. A mosolyára kiéhezett (és az nem csak egy egyszerű mosoly, az bizony olyan mosoly, amitől a mennyekbe repülsz!) asszonyok irigykedve szemlélték a néha megjelenő két másik lányt, akik segítettek a pult mögött. Majd megpukkadtak mérgükben, mikor meghallották, hogy Hanna-galambom, és Liberté-des, tedd ezt vagy azt, és a lányok kuncogva igyekeztek eleget tenni a (Charlie jól látta ám, hogy milyen önkényes, piti, számító) kéréseinek. És mikor ez a talpig férfi fáradtan sóhajtozott, a nők is vele sóhajtoztak.

A bár többi vendégét azok tetté ki, akik már nem fértek oda a bárpulthoz, vagy pedig férfiak voltak. Mikor egyikük vért akart csaklizni Hanna torkából, ő sikkantva elszaladt, mert Louis hívta. A hoppon maradt szomjazó a fogát csikorgatta, az asztal társa optimistán hátradőlt.

- Minden csoda egy hétig tart. Nyugi.

De hiába telt el még egy hét, az állapotok nem változtak, sőt, az eddig odasereglett nők homi barátaikat és ácsingózó barátnőiket is magukkal hozták. Charlie, engedve a köz akaratának, táncparkettnek adott helyet a neonizáló zenegép mellett.

- Hihi, sose ment ilyen jól – örömködött, és jól vállon csapta Louist. - Hiába, a francia sárm, nem?

Louis átkozta a vámpírt az orra alatt, és talán még be is húz neki egy isteneset, ha egy farkaslány, aki minden este ott csücsült a pultnál, meg nem kérte, hogy táncoljon vele. Louis bocsánatkérően mosolygott.

- A munkaidő az munkaidő – mondta, és a lány, Rica, arcára kiült a keserves világvége.

- Ó, nem számít, te is megérdemled a pihenést! - szólt közbe Charlie, Louis pedig kényszeredett vigyorral nézett a vámpírra.

- Ó, hogy mennyire kösz! - szűrte, és reflektoros vigyorral fordult Rica felé, akinek szeme-szája elállt az örömtől. Amint a táncolók közé léptek több női egyed is vérszomjas féltékenységgel meredt a hihetetlenül alacsony lányra. Hiába volt olyan pici, hogy csak Louis mellkasáig ért, a korban döntötte a 25-öt. Louis attól félt, hogy összetöri, ha egy kicsit is erősebben szorítja meg a kezét vagy derekát. Nem beszélt, ha igen, halk és csendes volt, és mindig ő ment el utoljára a bárból, de azt is csak azért, mert Louis hazazavarta, persze a szerepének megfelelően, igen kedvesen.

Nem zavarta, még aranyos is volt, és nem tukmálta rá a számát, az e-mail címét és a bugyiját. Világosbarna, szálló haja volt, amit mindig hátrafont szív alakú arcából, így látszott piros pofija, és zöldeskék szeme, amit hosszú fekete szempilla keretezett. Talán még seperhetett is volna vele.

- Láttam, hogy baj van – kiáltotta Rica, hogy túlharsogja a zenegépet.

- Csak... nem az én asztalom a tánc – morogta Louis, mire a lány kinevette őt, és Louis sértődötten eleresztette, a lány pedig megilletődötten a szája elé kapott. Louis méregette, majd a hatalmas bociszemekbe bámult, és türelmetlenül újra elkapta a lányt, és táncolni kezdett vele. - De ne nevess rajtam.

- Megint milyen mogorva vagy...

- Én mindig az vagyok.

- Meg ideges és frusztrált...

- Hé, Rica, biztos, hogy akarsz te velem táncolni?

- Én csak azt szeretném végre, hogy ne legyél ilyen durcás – motyogta a lány az orra alá, és Louisnak egészen le kellett hozzá hajolnia, hogy hallja.

- Durcás? - kérdezett vissza felfont szemöldökkel. - Szerinted én... durcás vagyok?

- Jaaaj! - emelete fel a hangját Rica, csak úgy szikrázott körülötte a levegő. - Te egy idióta vagy!

Louis egy pillanatra megdermedt, majd halványan elmosolyodott és felegyenesedett, Rica pedig sarkon fordult, és elindult ki a táncolók közül. A zenegép egy lassú számra kattant, a párok mindenhol egymás nyakába borultak, és Louis hitetlenkedő mosollyal Rica után ment. Hátulról magához ölelte, és érezte, hogy a lány lefagy a döbbenettől.

- Na, táncolj még velem – súgta Louis.

- Te egy idióta vagy – súgta vissza Rica, megpördült, és Louis mellkasába fúrta az arcát. Rica melegsége és mézillata keveredett a száraz avar illatával, és Louis egy pillanatra el is felejtette minden apró gondját. Csak észrevette Charlie igen kérdő tekintetét, és zavartan a szájába harapott. Kicsi, édes kicsi Wendy, mi van veled, hogy Louis egy másik kicsi édeset ölelget?

A bár zárásakor Rica segített Louisnak felpakolni a székeket a letörölt asztalokra, és olyan semmiségekről beszéltek, mint a két héttel ezelőtti pokoli vihar, a holnapra ígért következő, a zenegépből szivárgó régi dal együgyűsége, a trehányság, amit egyes vendégek maguk után hagytak és a többi semmiség. Mikor végeztek, Louis ledobta magáról a köténykéjét, és fáradt sóhajjal felfogta a haját. Rica kis keze ért a könyökéhez, és Louis nagy szemekkel nézett le rá.

- Táncoljunk... megint – motyogta Rica és odabújt Louishoz, merészen átölelte, és úgy dörgölte hozzá az arcát, mint egy macska, épp csak nem dorombolt hozzá.

- De... most épp egy gyors szám megy...

- Jaj, az kit izgat? Csak... legyünk így...

Louis nyűgösen káromkodott magában. A tánci-tánci után egészen az utcáig kísérte Ricát, aki csöndesen figyelte az aszfaltot maga előtt. - Minden rendben lesz?

- Erős kislány vagyok.

- Jó... Akkor, jó éjt.

- Louis... – nyögte ki Rica hevesen, majd elvörösödve elfordult. - Jó éjt neked is.

Louis esküdni mert volna rá, hogyha a lány nem szégyellte volna, elrohan, de csak lassan elsétált hazafelé. - Remek, ess belém – idegeskedett Louis, és visszatrappolt a bárba. A pulton Charlie lógázta a lábát.

- Már csak telibe kellett volna smárolnod, feltetted volna a pontot Wendy i betűjére.

- Kuss – vágta oda Louis dühösen. - Mikor jönnek vissza végre?

- Ki tudja... - vonogatta a vállát Charlie.

- Egyáltalán tudsz te valamit is?

- Nem.

- Letöröm onnan a vállad, ha még egyszer megrántod! Kideríteni se tudod mi lehet velük?! Telefon, vagy valami vámpíros agytrükk, he?!

- Agytrükk... ez tetszik – rötyögött Charlie. - Nemmm, sajna Morty nem méltányolja a kommunikációs készülékek használatát.

- És az agytrükk?

- Alvarez nem nyitja meg a kapcsolatot, így verhetem az agya ajtaját a végtelenségig is – közölte Charlie komoran. - Aaaj, lehet, hogy berágott rám?

Louis elgondolkodva oldalra billentette a fejét. - Hé, Hale!

- Bakker, rászoktál?! - hördült az aranyszemű lény, ahogy előkerült. - Kopj le rólam!

Louist elöntötte az őszinte káröröm. - Veled jókat lehet dumálni.

- Ne csessz ki velem! Csak azért molesztálsz, mert dumálni akarsz? Normális vagy te?

- Charlie egy kretén alak, és annyit tudok, hogy Raoul csinálta. Bőven elég, hogy ne érdekeljen. Gyere, üljünk le, igyunk valamit.

Hale megzavarodottnak tetszett, és nem is szólalt meg. Louis a pult mögé tornászta magát és két hűtött sörösüveget pakolt fel a pultra. Várakozón felvonta a szemöldökét. Hale szinte ráfeküdt a pultra, idegesen elvigyorodott.

- Most asziszed, hogy és?

Louis röhögve lepattintotta az üvegek kupakját, a szemétbe söpörte azokat, de amint felnézett rémülten hőkölt vissza, mert Hale vad vicsorral az arcába mászott.

- Átlátok rajtad! Előttem senki nem játszhat szerepet, látom ezekkel a szemekkel az igazi szándékokat! Az igazit! - sziszegte Hale dühösen. - Dehogy akarsz te velem csevegni, és sört inni! - indulatosan lesöpörte a pultról a két üveg sört, amik odalent a földön darabokra törtek. - Nem látok benned mást, csak gyilkos szándékot! Téged semmi másért nem érdekellek, csak azért, hogy megölhess! Csak fel akarod mérni az erőimet, hogy vajon mit kezdhetsz velem!

Louis lehunyt szemmel mosolygott. - Ó, hát rájöttél?

Mikor újra kinyitotta a szemét Hale már mögé került, bal karjával átfogta a nyakát és erősen tartotta. Louis szeme kimeredt, erősen zihált, pedig nem fojtogatták. Hogy került mögé? Még csak nem érzékelte a mozgását, nem hallotta, nem érzett semmit... - Franc...

- Meg se bírsz mozdulni, leblokkolt az agyad, a szíved természetellenesen hevesen ver, az adrenalin csak úgy zubog a véredben... Isteninek ígérkezik... A félelem mindent megédesít.

Louis pánikgombja felizzott, belemarkolt Hale karjába, erőt gyűjtött, és áthajította maga fölött, rá a pultra. - Belőlem egy rohadt...

Be se fejezhette a mondatot, a lény rásziszegett, mint egy kígyó, de már ott állt mellette, és most ő volt az, akit a pultra kentek. Még a levegője is bennszakadt.

- Ne dumálj, miközben a véredért küzdesz, te barom – sziszegte Hale. - Felidegesítesz... Több mint két hete nem ittam vért, és ez még nekem is sok. Eléggé... ingerült leszek, és nem bírom, ha engem cseszegetnek az emberek, vagy túráztatják magukat velem!

- Komplexusoktól szenvedsz? - nyögte Louis. Hale két kis pengét mutatott fel, és Louis döbbenten vicsorgott a lényre, már nem is kereste tovább őket a derekánál.

- Ne dumálj, te csak ne dumálj... - rázta a fejét Hale idegesen, és a késeket Louis feje mellett a pultba vágta, aztán a tenyerét Louis állához nyomta, és hátrafeszítette a fejét, hogy odaférhessen a torkához. Louis mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, ahogy a levegőért kapkodott. Megharapja, kivérezteti, megöli... A pánik végigzubogott rajta, mikor megérezte, hogy Hale fogai a bőrét kóstolgatják. Erőtlenül felkiáltott, jég szikrázott fel az öklén, amit a lény pofájába vágott. Hale felhördült, vért patakzott a szemébe, és hogy kitörölje onnan, eleresztette Louist, aki lebukfencezett a pultról. Alig ért földet, már tápászkodott fel, és megkaparintotta az egyik kését, bár kissé szédült.

Forróság lihegett a füle mögött, reflexből vágott hátra a késsel a karja alatt, és húst ért vele. Hale bedühödött a fájdalomtól, és ahelyett, hogy eleresztette volna őt, körmeivel a bőrébe vájt, oldalra rántotta a fejét, hogy csak úgy reccsent, és a fogait durván Louis nyakába csapta.

Louis felordított a fájdalomtól, káprázott a szeme, és dühében beletépett a sárga hajba, hogy lerángassa magáról, de a fogak satuként tartottak. Még a jégszilánkos mágiája se szedte le róla a szörnyeteget. Rettegve ordított újra, majd megint dühből, és tehetetlenségből, aztán elhallóan nyöszörgött. Mindene zsibbadt, elúsztak a szeme előtt a dolgok körvonalai, minden elúszott, és olyan hideg volt...

Hale hanyagul ellökte magától, és Louis, aki az eszméletlenség határáról erővel visszakapaszkodott, nem esett pofára. Remegett, de úgy, mint eddig soha életében. Vére a padlóra csöpögött, és csöpp-csöpp-csöpp...

Tudta, hogy ha nem félne ennyire, azonnal kinyírná a lényt. Ha a félelem és az éles fájdalom, ami szép lassan minden testrészébe eljutott, nem bénítaná, akkor puszta kézzel tépni ki a torkát ennek az izének.

- Te... kicseszett... - sziszegte. Nem ájulhat el, nem, nem... Véres pengéjű kése csörömpölve esett le elé, Hale hangjából sütött a megvetés.

- Ezzel nem ártasz, bárhova döföd. Nekem semmivel nem árthatsz. Mostantól minden nap te adod nekem a véred, és...

- Arra várhatsz – nyögte Louis, és erőszakkal összezárta vacogó fogait, csak úgy csattant. Nagy nehezen felnézett a vámpírra. - Nem leszek a kajád, senki... senki kajája nem leszek – szűrte a fogai között dühösen.

- Hmmm – Hale leguggolt elé, és megragadta Louis sebes nyakát, még a körmei is belefutottak a frissen tépett húsba. Louis kiáltani is elfelejtett a fájdalomtól. - Te... Asszed van akaratod?

Louis erőtlenül állon vágta a vámpírt, aki erre még inkább belevájta az ujjait a nyakába, és Louis vért köpött az arcába. - Mi a szent szar vagy te?! - sziszegte tele gyűlölettel az aranyló szemek közé. Hale egy megvető, undorodó fintorral eleresztette őt, és úgy rázta le a kezéről a vért, mintha csak víz lenne.

- Kérdezed azokat, akik ilyenné tettek.

- Ki foglak nyírni – ígérte Louis.

- Esélyed se lesz rá – ütötte meg őt Hale, és Louis úgy döntött, elég. Hale zihált mérgében – Bazdmeg. Hagytál volna békén.

Louis kinyitotta a szemét, de csak homályosan látott. Pislogott, de a kép még mindig nem tisztult, így biztosra vette: nincs rajta a szemüvege. A vöröses, sötét színekből levette, hogy Charlie ágyában fekszik, nem a saját, szomszédos, kicsi szobájában.

Hogyan is... került ide?

Válaszként belenyilallt a nyakába a görcsös fájdalom, mintha csak megcsapta volna a villám. Aztán megint, megint, és megint, míg fel nem ordított, de az ordítástól csak még rosszabb lett. Beleüvöltötte a szoba csendjébe a forrongó érzéseit, amiket nem bírt, még higgadtan se lerendezni magában, nemhogy feldúltan.

Miután kiüvöltözte magát, teljesen leizzadt, és nyöszörgött a zsibbasztó fájdalomtól. Valami meleg csordult lefelé a vállán, és a kötésen is gyorsan terjedt a vérfolt. Kiverte a víz, alig kapott levegőt, de összeszorította a fogát, elfojtott minden további kiáltást.

Valakit meg akart ölni. Nyúlt volna pisztolyért, és robogott volna ki az utcára, és az első nyomorult embert le is lőtte volna, vagy a többit, ott körülötte, ha nem lenne ennyire tehetetlen seggfej, hogy még azt se tudja elhárítani, hogy egy vérszopó szemétláda belemarjon a nyakába! Erre a kétlábonjáró elemózsiás készletévé válik!

- Hogy a kurva életbe, miért fáj ez ilyen kibaszottul?! - üvöltött fel hirtelen.

Rengeteg mindene tört, zúzódott, és szakadt már el. Combon lőtték, késeket állítottak bele, monoklisra verték, de eddig semmi nem fájt így! Káromkodott, a fejét ide-oda vetette a párnán, és a szemébe folyó hideg verejtéket törölgette.

Felderengett neki Wendy alakja, arcán olyan mosollyal, amit eddig nem látott tőle. Leült mellé az ágyra, meleg kis kezét a homlokára simította, belecsókolt a hajába. De Louis ebből nem érzett semmit, mire erőtlenül felröhögött. Még hallucinál is. A ködlő-Wendy mondott is valamit, de Louis nem értette, a hangja a víz bugyogásához volt hasonló.

Louis nyöszörgőn csuklott egyet. - Mi a frászért nem jelentkezel... Wendy...

A lány alakja azonnal eltűnt, és a fájdalom éles hullámokban járta át a testét. Inkább beájult volna tőle, de az agya nem adta meg magát, mintha csak fel akarta volna dühíteni. Ha ő egyszer gyenge, erőtlen, akkor miért nem ájulhat el?! Miért kéne tépnie az agyát, és forralnia a bosszút?!

Különben is. A választást már rég megtette, igaz, elsőnek úgy döntött, hogy inkább nem feszegeti a Charles Hale nevezetű, robbanásveszélyes dobozkát. Meg akarta próbálni, hogy milyen nem túlzottan buzgónak és mániákusnak lenni, és nem azzal foglalkozni, hogy kit kell megölnie. Kicsit üres volt. Idegen. Mintha más bőrébe bújt volna (egy ribancéba, ráadásul...). De valahogy kiborult a bili.

Mit akarta itt az eszét játszani? Miért akart ő egy kicsit is normális lenni, még akkor is, mikor Wendyvel volt? Miért csinálta ezt az idióta, szerencsétlen álarcot magának?

Basszus, hiszen ő egy mániákus, börtönjárt, érzelmeket nehezen kezelő (fegyvert annál inkább bíró) gyilkos. Ennyi.

Louis lelke mélyén ébredezett egy, érzése szerint, pszichopata állat, ami erőt adott neki ahhoz, hogy felkeljen, és talpra álljon. Az éjjeliszekrényről lekapta a szemüvegét, az orrára biggyesztette, és bevonult a fürdőbe. Megmosakodott, és lecserélte a kötést a nyakán.

Rendben. Ki fogja deríteni, hogy mi a franc ez a Charles Hale. Keres egy módszert, és megöli. Bizony. Nem fog itt lacafacázni, és nyámnyiláskodni, teszi, amit eldöntött. Már az elején azt kellett volna tennie, ahelyett, hogy két kurva hetet elcseszerintett a semmiért.

A tükörben nem a szívdöglesztő Louis nézett vissza rá, hanem egy halott tekintetű, üres ember. Bemutatott neki.

- Mi az? - kérdezte Wendy fektéből, mert észrevette, hogy Belial a könyökhajlatát szorongatja, de a farkas nem válaszolt. - Mi az?

- Csak... kezdem magam úgy érezni, mint egy öngyilkosjelölt hülye. Tudod, emo – pislantott Belial sötéten. - Régen hatalmas divat volt.

- Dereng... Akik olyan furán fésülték a hajukat, és nem tudta az ember eldönteni, hogy most fiú vagy lány, mert sose látta jól az arcukat. Jaj! - nyögött Wendy. - Te voltál ilyen?

- Hm, nem emlékszem – gondolkozott el Belial, majd ingerülten megrázta magát. - De nem ez a lényeg!

- Akkor?

Wendy, bár még mindig orbitális zűr tombolt a fejében, és nem tudta, hogy mit csináljon vele, igyekezett megfogadni Morty azon tanácsát, hogy legyen toleráns és felelősségteljes Beliallal. Ezért, ha valami árny suhant át Belial arcán, Wendy készségesen lecsapott, és megkérdezte, hogy mi a baj. Ilyenkor Belialt az őrületbe tudta kergetni, mert általában kiderült, hogy a baj nem más, mint a hűtő fogyó tartalma, vagy a felhalmozódott mosatlan. Ha pedig tényleg baj volt, Belial csak néma maradt, áthatolhatatlan szikla, és semmit nem mondott. Wendy így tudott csak kiigazodni rajta, és úgy látszott, ez nem is fog változni.

Belial most az egyszer olyannak tűnt, mint aki kész megbeszélni a baját. - Wendy, még... mindig nem akarsz... harapni? - óvatosan ejtette ki a szót a száján. Nem látszott rajta, de ha Wendy annyira ki akar tenni magáért, ő igyekszik ezt meghálálni. Általában nem látszott rajta ez a kedves gesztus.

Wendy résnyire vonta a szemét. - Meeert?

Belial morgott: – Mert elegem van, hogy vágómarhának nézel.

A vámpírlány rugóként ült fel, és köpni-nyelni nem tudott. - Tessék?!

- Ez a karnyiszatolás – Belial ingerülten húzogatta az ujjait a könyökhajlatánál -, kiborító! Ha még te hasítanád fel a bőröm, talán tűrném, de hogy önmagamnak... Kezdek besokallni tőle, és az is nagy dolog, hogy idáig elviseltem!

- Szerintem pedig a harapás a kiborító! - replikázott Wendy, és kiszállt az ágyból.

- Nincs benne semmi kiborító, isteni! - fakadt ki Belial, majd dühös fintorral eszmélt rá, hogy mit vágott a lány fejéhez. Zavartan duzzogott. - Igen, az, na, ne nézz így rám, nincs abban semmi rossz, ha valamit élvez az ember!

Wendy hitetlenkedve az orra felé bökött. - Te elvörösödtél...

- Háh, fogd be! - csattant fel Belial, majd lassan rendezte a képét, és a feszült levegőt is kieresztette a lufiból. - Csak... én sem bírok mindent.

- Főleg nem az én kedvemért, mi? - kérdezte Wendy halkan, komoran, és Belial csak a szemével válaszolt, az is elég volt. Bőven. A lány makacsul karba fonta a karját. - Akkor sem foglak megharapni.

Belial úgy állt ott, mint egy élőszobor, a könyökét szorongatta. Lenézett a karjára, feszült vonásaiból, és apró rezdüléseiből Wendy tudta, hogy mérges.

- Mondd csak, adtad egyszer is szívesen a véred? - kérdezte hirtelen.

- Mindketten tudjuk rá a választ – mosolyodott el Belial gúnyosan. Wendy megilletődötten pislantott, majd zavartan a hajával kezdett babrálni. Belial álla a padlón landolt, sőt, a pincében. - Azt feltételezted, hogy én... neked? Te komolyan ilyen naiv vagy? Egy ilyen bunkó vérátömlesztést én szívesen adjak, bárkinek is?!

- Bunkó – ismételte Wendy.

- Ez bunkóság, igen – szuszogott Belial. - Fáj, és még komplexusokat is ébreszt. Mi a frász vagyok én? Egy visszazárható üdítős doboz, amit ki-kinyitogatsz?! Várj, még át se futott a fejeden, hogy belegondolj, nem?

- Hát, nem igazán érdekelsz – háborgott Wendy, Belial pedig gúnyosan megtapsolta.

- Mit is várok én tőled? - gúnyolódott tovább, és mosolya torz fintorrá vált. - Tessék, idd a vért.

Wendyt mellbe kapta a rosszindulat, és megrázta a fejét. - Nem kell. Nem kérek belőled.

A farkas visszahúzta a körmeit. - Az a te bajod... De hát, mit dumálok? Nem csak a te bajod, az enyém is! Ha a te agyad hisztizik, akkor én sem bírok a farkasommal!

Wendy idegesen a hajába tépett. - Tudod, kurvára elegem van, hogy mindenhez közöd van! - Belial arcára nézve eszébe jutott egy régi jó tanács: ne szólj szám, nem fáj fejem. Vagy legalább gondolkozz, az istenit!

- Neked, neked van eleged? - hitetlenkedett Belial. - Te kinek az ugráltatásainak vagy kitéve, ne haragudj?

- Senkiének – mondta Wendy halkan.

- Akkor? - kérdezte ugyanolyan halkan, de mégis érezhető dühvel Belial. - Panaszkodni sincs okod, mert Morty fél bántani. Sőt, el vagy kényeztetve. Eddig sose láttam még ilyen elkényeztetett vámpírt, mint te!

- Persze, csak épp azt nem kapom, amit akarok – duzzogott Wendy, és fájdalomsziszegősen az elfeketült jobb kezét szorongatta. Hirtelen belenyilallt a fájdalom.

- Mi a francot akarsz még?! - kiáltott Belial. - Van erőd, van szolgád, és van hol élned! Ne gyere nekem azzal az emberséges dumával, mert megütlek!

- Pedig pont azt akartam! Ha már ennyi mindenem lehet, akkor miért nem tarthatnám meg az emberségemet is?! Miért ne?!

- Nem. Lehet. Fogd végre fel! - tagolta Belial a szavakat.

- Nem lehet, nem lehet! Csak ezt mondjátok! - kiáltotta Wendy. - Nem lehet embert ölni, mégis megteszitek! Nem lehet rabszolgaságra kényszeríteni senkit, mégis megteszitek! Ha nem lehetek ember, akkor miért ne dacolnék én is az árral?! Basszus – nyögte, és megpróbálta kirázni a kezéből a fájdalmat, de az csak nőtt.

Belial erre kizökkent a haragjából. Egyáltalán nem volt ínyére az a fekete kéz. - Most mi van?

- Elkezdett fájni, észlény – gúnyolódott Wendy, és az ujjait tördelte, nyomogatta, és morzsolta, hátha elmúlik, vagy valami történik végre. - Meg se kérdezd mitől!

Ezalatt minden baja lett: egyszerre lett libabőrős, mintha átment volna rajta valaki (vagy tényleg átgyalogoltak volna rajta?!), és verte ki a víz a melegtől. Sustorgott a levegő, és a szeme sarkából mindig úgy látta, mintha sétálna ott valaki, de mire odafordult, a káprázat eltűnt.

- Valami nem stimmel – nyögte rekedten, és egyre vadabbul gyömöszölte a kezét, mert a fájdalomtól könnyeznie kellett.

- Úgy viselkedsz, mint egy paranoiás...

- Van itt valaki, itt sétál... Itt, itt – Wendy csak a kezével érezte, azzal követte végig a dolog mozgását. Az ajtónál elkapta újra. - Olyan... mintha... Aú! - nyögte hirtelen, mert a fekete ujjai szikrát pattogtak. Szinte Wendy magát érezte szuggerálva, hogy nyisson vele kaput.

- Megint mi ez az őrület? - sóhajtott Belial fáradtan.

- Ajjj! - hisztizett Wendy, és sajgó jobb kezével kaput nyitott a Pokolnak, és lám, a fájdalom azonnal eltűnt. A tűz robajlott körülötte, csak sejtette, hogy Belial ordítozik hozzá. Hunyorogva lesett befelé, és kiszúrta a messzeségben azt a múltkori, fekete alakot, aki integetett neki. Ismét integetett, de már két kézzel. Wendy furcsa fintorral visszaintegetett, mire a valami ugrálni kezdett, fel és le, mintha örülne. Sőt, Wendy érezte, hogy tényleg örül. Zavartan mosolygott.

Ekkor a rés előtt közvetlen elsétált valaki. Egy konkrét ember, és Wendy rögtön elkapta a karját. Meleg, élő hús volt. Az illető visszahőkölt, majd a réshez hajolt. Felderült az arca, vidáman nevetett, és barátságosan megsimogatta Wendy kezét. Wendy úgy döntött, későbbre tartogatja a sokkot. Előbb áthúzta a kacagó Amyt a résen, és bezárta a Poklot.

Mindketten a földön csücsültek, Amy a nevetéstől lihegett, Wendy a kezdődő sokktól, Belial viszont egyáltalán nem lélegzett. Amy meztelen talpával dobolt a padlón, és a könnye is kicsordult.

- Látnod kéne az arcodat!