Belial szabályosan hörgött, ahogy bevágta maga mögött az ajtót. Alvarez és Morty szemei kidülledtek, Belial úgy nézett, mintha viharban úszta volna át az óceánt. Kétszer.

Nagy röhögés közepette a két lány is bekukkantott az ajtón, ők is úgy néztek ki mint Belial, de felhőtlenül vidámak voltak. - Haliii!

Nevettek, aztán eltűntek, és a hangokból ítélve birtokba vették a fürdőt. Belial úgy állt a falnál, mintha épp kilehelné a lelkét. - Elmentem venni pár dolgot.

- De én azt hittem, hogy a lányokért mentél! - csodálkozott Morty. Belial lassan ráemelte a tekintetét, ölt.

- Mondom: elmentem venni pár dolgot.

- És mit vettél? Hol van? - kíváncsiskodott Alvarez. Belial a fogát csikorgatta.

- Ha azt mondom, hogy boltba mentem, akkor oda mentem!

- A lányokkal meg csak úgy összefutottál? - kukacoskodott Morty.

- Ja. A bár, ahova szórakozni mentek, pont a vegyesbolttal szembe volt, ahova mentem – közölte Belial hűvösen. Morty és Alvarez jelentőségteljesen összenézett, és nem kommentálták. - Fegyver meg ezüst szaga áradt onnan – folytatta Belial borúsan. - Nem tudom, hogy a vadászok most pont Wendyért mentek, vagy csak razzia volt, de inkább elhúztunk onnan.

- Megölted a vadászokat? - kérdezte Morty komolyan.

Belial ugyanúgy nézett vissza rá. - Nem ti mondtátok, hogy Wendynek nem kéne feltűnősködnie? Ha én mészárolni kezdtem volna, cseppet se lett volna feltűnő, á.

- Szóval elsunnyogtál – szögezte le Morty zordan.

- HÉ! - kiáltott fel Belial, és liternyi víz fröccsent szét, olyan gyorsan mozdult meg. - Mi van azzal, hogy Wendy nem tudhatja, hogy célkeresztben van?!

- Ó, szóval te se akarod terhelni a gyenge idegeit ilyen sokkoló dologgal – hunyorgott Morty, és Alvarez prüszkölésbe rejtette röhögését.

Belial sértett dühvel nézett rájuk, aztán az ajtó felé perdült, közben elküldte őket a büdös francba.

- Szóval mit vettél a boltban? - kiáltott utána Alvarez röhögve, Belial pedig megtorpant a nyitott ajtóban. Az oroszlánt elöntötte a félelem, ahogy Belial hátranézett rá a válla felett.

- Szád az bezzeg van, de annyi vér sincs a pucádban, hogy nekem ellent mondj, és elmenj értük. Gyerünk, kiálts Wendynek, hogy megijesztettelek – mondta aztán epésen, és elviharzott.

Morty a fejét csóválta. - Ha Wendy nem tiltaná neki, neked már fejed se lenne. Ha Belial olyan helyzetben nem üvölt, mikor máskor már rég üvöltene, az azt jelenti, hogy ő nagyon dühös, te pedig halott vagy. Veszettnagy mázlista vagy, amiért Wendy a barátod.

Wendy Belial szobájának az ablakánál állt, és kifelé nézett. A vihar még mindig tombolt, az utcán hömpölygött a víz, és ahol az út besüllyedt, a víz megállt, térdig érővé duzzadt. Remélte, hogy hamarosan eláll az eső, mert nem akart árvízkárosult vámpír lenni. Milyen ciki lenne.

Repesett a szíve, hogy Amy él, és újra itt van. Ahogy barátnőhöz illik, izgatottan, csajosan végighallgatta, hogy miket csinált azzal a két gróffal, panaszkodott ő is, és teljesen elbeszéltek egymás mellett. A buli nem volt jó, kaparta a torkát az alkohol, Amy vére nem volt olyan finom, mint Belialé, és össze akart hozni neki egy vámpírnumerát. Hiába mondta, hogy neki van valakije, Amy a vámpír karjába lökte, aki szép volt, kéjenc, sármos, és csábos, de... De harapni akart. Jó, hogy jött Belial.

Még meg se köszönte neki.

Mély levegőt vett, és átölelte a karját. Haragudott a lányra, hogy csak a szex érdekelte, hogy semmi mást nem vett észre, csak a helyes pasikat, a fura gyümölcsöket, meg piákat, és az állatokat. Amyt bizonyára hidegen hagyta a tudat, hogy hét világ csúszott egybe, hogy nem csak Tűzföldére, hanem ki tudja még hány helyre lehet eljutni! Miért nem kérdezte meg, hogy hogyan?! Miért a pasikkal foglalkozott, miért nem járt utána...

Lefejelte a falat. Elég. Saját magának kéne átmennie oda, ha meg akarja tudni. Az áradó esőről az ablakra nézett, ahol visszatükröződött az arca. Ugyanazt olvasta le az arcáról, mint amit gondolt.

Miért ne...?

Igen, pontosan... Vannak a közönyös emberek, akik elülik az életük, és vannak azok akik elébe szaladnak. A közönyös csak azt kérdi, miért. A szaladósok pedig, miért ne?

Jobb kezével a levegőbe rajzolt, kén, és forróság csapott az arcába, ahogy a fejnyi nyíláshoz hajolt. Tűz nyaldosta az arcát, de nem bántotta. - Naberus! - kiáltotta el magát. Próba, szere... - Ó, jézus! Hali... Milyen hatalmas vagy... - nyögte Wendy, és hátrébb hőkölt a nyílástól. Egy vörösen lángoló pupilla és fekete írisz várta. A szem hunyorgott, földrengés morajláshoz hasonlítható hang dübörgött át, és Wendynek csak akkor esett le, hogy kacag, mikor a márki emberi alakban belenevetett a nyílásba.

- De menő – susogta Wendy, és vidáman ugrott vissza az ablakhoz. A férfitestbe beleült hatalmas démon répavörös haja hosszú volt, mint Belialé, de az arca, a tekintete csak úgy sugározta az életimádatot, és a lelkesedést. A szeme színe hasonlított a hajáéhoz, de fekete gyűrű vette körül, és szürkés virágok csillantak meg benne... - Te vagy, ugye...?

- Wendy – Még a hangja is bájoló volt, csilingelő és olvasztó. Gyorsan nagyobbra szakította a kis nyílást, átnyúlt, és megérintette Wendy arcát. A keze meleg volt, és Wendy sóhajtva hajtotta bele az arcát. - Úgy örülök, hogy hívtál...! El se tudod képzelni!

Wendy vidáman nevetett rá, és ha az egészet annyira képtelennek is tartotta, nagyon tetszett neki. - Alig bírom elhinni...

- Mit tehetek érted, Wendy? - Naberus toporogni látszott, ujjait Wendy hajába merítette.

- Jaj, semmit, csak...

A répahajú férfi közelebb vonta, Wendy előrébb botladozott.

- Milyen kicsi, és hideg vagy... - susogta a démon, és Wendy arcához dörzsölte a sajátját. - Mondd csak, súgd csak a fülembe, azonnal felmelegítelek...!

- Ó, jézus... - nyögte ki Wendy. De ő, igazából...

Naberus egyszeriben ránézett, a szemei nagyra tágultak. - Szóval átjönnél? Idejönnél hozzám?

Belial, immár szárazan belépett a szobájába. És mit nem lát? Wendyt egy istenjóképű, répahajú valaki fűzi a Pokolból... Bocs, Tűzföldéről. Az ideg, az benne maradt, az a hülye Pokol...

Aztán a pasas ránézett. Barátságosan hunyorgott, de Belial csak nem akart lélegezni. Wendy fülébe csókolt köszönésképp, és eltűnt. A lány lába remegett, a falnak kellett támaszkodnia.

- Te... - kezdte Belial lassan, majd megrázta a fejét. - Inkább alszok.

- Ez az a márki volt, akit te is láttál a múltkor!

- Mondom, alszok.

- Ki lehetsz borulva, ha már nem tudsz dühöngeni.

- Mióta ismersz így? - gúnyolódott Belial, és az ágyba mászott, a saját térfelére. Elnyúlt rajta, feje alá hajtogatta a karját, és aktívan nem vett tudomást a világról. Tejföl így könnyen dagaszthatta a hasát, mosakodhatott, és dorombolhatott.

Wendy újra az ablakon bámult ki, kirázta a jóleső hideg.

„Súgd csak a fülembe, azonnal felmelegítelek.”

Egy órával a napkelte előtt Wendy is pizsamába vedlett. Belial kikötötte, hogy csak úgy fekhet bele abba az ágyba, ha pizsamába van. Az se érdekelte, hogy a reggel hulla vámpírok cseppet se élősködnek, és cseppet se mozognak, akkor se lehet utcai ruhában befeküdni az ágyba. Wendy egy vékony nadrágot, és egy kinyúltnak tűnő hosszú ujjút nevezett ki a nemes cél érdekében.

- Ezennel kitüntetlek titeket a Pizsama Érdemrend vörös szalagjával!

Belial csak egy lapos oldalpillantással fejezte ki megvetését a hülyeség iránt. Wendy lekapcsolta az éjjeli lámpát, és a saját térfelén bebújt a takaró alá, a csöndben hallotta Belial lassú lélegzését, és Tejföl dorombolását is.

- Meg se köszöntem, hogy megmentettél a bárban attól a vámpírtól – szólalt meg Wendy, háttal Belialnak.

- Nem is fogod – intézte el Belial egyszerűen. - A vámpírok dühösek lesznek, ha beleszólnak a harapásukba.

- Nem, én tényleg köszönöm – fordult Wendy a másik oldalára, de Belial nem is reagált.

- Pedig a vámpíroknak a harapás a legnagyobb kéj – mondta Belial közömbösen. Wendy köhintett. - Ja, a szexnél is jobb.

- Nem igaz.

- Engem haraptál már meg, nem? De vámpírként még nem feküdtél le senkivel.

- Na jó, ugorjunk egy másik témára! - emelte fel a hangját Wendy felháborodottan. - Semmi közöd a magánéletemhez.

- Te bolond naiv. Én vagyok a magánéleted – nyögte Belial nekikeseredve.

- Tessék, megint csak felidegesítesz! - ült fel Wendy az ágyban. - Pedig te arra is képes vagy, hogy lenyugtass!

- Csak arra vagyok képes – köpte a farkas morgósan. - Az idegességedet a gyenge idegeidnek köszönheted.

- Amit a borzalmas modorod tesz tönkre!

- Hagyjál békén – sóhajtott Belial bele a sötétbe, és hátat fordított a vámpírnak. Tejföl nem tetszően nyaffant egyet, és aludt tovább az új helyén. Majd arrébb gurult, mikor Belial térdre ugrott, pedig Wendy csak a karjához érte. Elkapta a lányt, az ágyba passzírozta a torkánál fogva.

- Tőlem soha nem fogsz kapni semmit a véren kívül! - dühöngött Belial. - Mert mást nem is érdemelsz ki!

- De ha segíthetnél nekem, és akkor neked is sokkal egyszerűbb lenne...! - heveskedett Wendy, és ficánkolt Belial szorítása alatt.

- Nem akarom, hogy egyszerűbb legyen! - sziszegte Belial. - Akkor se adok többet magamból! Senkinek se adtam még ezelőtt, ma fordult elő elsőnek, de azt se neked adtam!

- Dacból?! Ennyire gyűlölsz?

- Nem csupán dac, és gyűlölet kérdése. Amíg nem látom, hogy te magad akarsz változtatni az emberi hóbortodon, el se várd tőlem a segítséget! Nem az én dolgom, hogy vámpírt faragjak belőled, a fenébe is! Nem vagyok az apád, nem vagyok senkid, csak a szolgád! Nem nekem kell téged babusgatni! Nem is egy démonnak a másik világból! Csakis saját magadra támaszkodhatsz, én még a kisujjamat se fogom feléd nyújtani, főleg ha azt látom, készülsz lelépni az itteni problémáid elől! Köze sincs a gyűlöletnek ehhez a megvetéshez és szánalomhoz, amit érzek. A könnyeid pedig nem hatnak meg.

- Annyira... nem érzem így jól magam. Nem bírom elviselni, és mindig ideges vagyok, gondolkodni se tudok, csak elegem van... - hüppögte Wendy. - Csak egy kicsit...

- Egy kicsit sem! Ha mindig rám akarsz támaszkodni, akkor sose leszel képes egyedül cselekedni. Elvesznél, ha csak egy pillanatra is magadra hagynálak. Nem segítek, fogd fel!

- De miért nem?

Belial lassan eleresztette a lány torkát. - Mert azt szeretném, hogy ne zuhanj magadba, ha bármi baj ér. Rengeteg mindentől nem tudlak megvédeni. Főleg attól nem, ami a szívedet bántja. Szeretném azt látni, hogy magadtól vagy erős, és nem tőlem, érted?

- Persze, mert olyan áldott önzetlen lelked van! - sziszegte Wendy dühösen.

Belial komoran bámult rá.

Ekkor nyitott be valaki a szobába, sűrű pardonozós hangja Alvarezére hajazott. - Bocsi, bocsi, veletek alszom. Morty és Amy leültek vetkőző pókerezni, nekem viszont elegem van Morty hülye játékmániájából. Vagy itt is megzavartam valamit?

- Nem – vágta rá Wendy és Belial egyszerre.

Belial a saját helyére hemperedett, Tejföl nagyot nyögött, ahogy véletlenül ráfeküdt. Wendy középre csúszott, Alvarez pedig közel hozzá, úgy suttogott Wendy fülébe. - Biztos, hogy nem zavartam meg semmit?

- Ja.

- Miért sírtál?

Wendy csak dünnyögött, és erősen megdörzsölte a szemét. Alvarez meleg kezét érezte a hajában. - Gyere, bújj ide – súgta halkan. Wendy egy pillanatnyi habozás után eltolta a kezét, és hátrébb húzódott tőle, majdnem összeért a háta Belialéval.

- Bocs.

- Csak vigasztalni akartalak.

- Köszönöm, de – Wendy nagy levegőt vett -, megvagyok. Tényleg.

Belial úgy moccant, míg a hátuk teljesen egymáshoz nem ért, és Wendynek, aki majd elepedt Alvarez meleg öleléséért, már nem is volt olyan fontos az az ölelés.

- A poszter, imádom ezt a posztert...

Wendy megengedett magának egy szemérmes nyalintást Alvarez kulcscsontján. Belial értetlen fintort vágott, és Alvarez szerény mondatokban mesélni kezdett szupermodelként tengetett fénykoráról, és Wendy szobájának a plafonján található, róla készült fotó összefüggéséről. Belial erre azt szorgalmazta, ha Wendy ennyire odavan érte, akkor talán meg is haraphatná. Wendy abbahagyta a nyalakodást, fagyos lett a hangulata.

- Ha nem szóltál volna be, talán megharapott volna.

- Nem, annyira nem volt ködös a fejem – hűtötte le Wendy.

Aznap az oroszlán volt Wendy fogása, bár ő se lelkesedett a felnyitom a karom, és tessék etetésért. Belial még előtte lelépett, azt mondta főzni fog. Ami leginkább annyit takart, hogy szól Amynek, kéne valamit főzni.

- Arra gondoltam, hogy ha leapad a víz, akkor elmegyek Charlie-hoz – mondta Alvarez. Wendy eltelten törölte meg a szája sarkát, és szó nélkül az ablakhoz sietett. Odakint a víz majdnem térdig ért, szemetet, és törött ágakat sodort magával a folyópart felé. - Semmi kedvem úszni.

- Ebben a szennyben... Charlie nem azt parancsolta, hogy itt kell maradnunk? - fordult felé Wendy. Alvarez a hajába túrt.

- De – morcoskodott. - Csak azt hittem, hogy szólni fog, ha végre hazamehetünk. Nem bírom ezt a templomot, vagy mit, sőt, a társaságot illetően is van pár kivetnivalóm... De az a hülye minden mágikus kapcsolatot lezárt, még csak jelét se adja, hogy hénaa, vegyél mán észreee!

- Teljesen úgy mondtad, mint ő! - nevetett fel Wendy, de Alvarez nem nevetett vele, csak komoran bámult maga elé. - Nyugi, lehet, hogy elfogalt. Louis elég idióta, ki tudja mit szerencsétlenkedett már össze...

Alvarez idegesen perdült meg maga körül. - Én nem a te balfék Louisodat ismerem, hanem azt a Louist akinek fegyvere van, és meglőtt!

A lányon látszott, hogy zavarba jött, Alvarez pedig azt füllentette, hogy Louis még a „gettós mészárest” napján bejött őket figyelmeztetni a „nagy dologról”. És meglőtte őt. Ő meg visszaharapta, és verekedtek. Semmi idiótaságot nem látott benne, csak könyörtelen hidegséget.

- Louis... ő... majdnem három évet ült börtönben... - mondta halkan Wendy. - Meg amúgy is balhés volt mindig, egyáltalán nem lep meg, hogy fegyvere van... Csak azt hittem, hogy azért lövöldözni nem akar...

- Szóval, több, mint egy hónap után tudod a szennyesét – dohogott Alvarez.

- Úgy találkoztunk, hogy szétdobáltuk egymás fejét életünk szartengerével. Mindent tudok.

- Hű, de romantikus – berzenkedett Alvarez. - És te vezetted új útra, mi?

- Mi vagyok én?! Felnőtt férfi, csak tudja már, hogy mit akar az élettől? - háborodott fel Wendy. - Én nem formálgatok senkit a kedvemre valónak. Ha valami nem tetszik valakiben, akkor teszek rá, továbbra sem fog tetszeni, ennyi. Nem az én dolgom.

- Tehát, tegyük félre a Louisod idióta jelzőjét, és tegyük rá a vadállatot, jó? Vonj le következtetések, és jól figyelj: ott egy hülye Charlie, egy nyafogós dinka, és ott egy vadállat, aki képes ölni is, mert van mivel. És szerintem nem szereti a vámpírokat – tette hozzá Alvarez. Wendy töprengett egy kicsit.

- Arra következtetek, hogy te attól tartasz, Louis bántotta Charlie-t.

- Si.

- Szerintem butaság – vágta rá Wendy. - Louis, ha bántani, vagy esetleg megölni akarta volna, akkor azt elintézi minden kertelés nélkül. Minek lébecolna a bárban?

- Ki tudja? Lehet, hogy ez az aberrációja! Végül is, börtönben ült, akármit elleshetett az ott hűsölő gyilkosoktól.

- Elég legyen már! - csattant fel Wendy. - Nem azért mondtam el, hogy aztán lovagolhass rajta! - Az ajtó felé trappolt. - Felőlem addig húzod Belialt, ameddig csak akarod, de Louist hagyd ki a repertoárodból!

De mivel az eső akkor esett, mikor kedve támadt, és annyi vizet zúdított a nyakukba, amennyit tudott, Alvarez kénytelen volt földutat varázsolni magának, ha ki akart jutni az óvárosból. Morty kérésére már a dóm alapjait is feljebb tolta egy jó méterrel, nehogy a víz felkússzon a bejárat előtti lépcsőn, vagy az utcáról befolyjon a kis folyosóra.

Ahogy beért a városba, látta, hogy más földmágusok is azzal foglalatoskodtak, hogy boltjaik, vagy házaik környékét feljebb emeljék a néhol térdnél hömpölygő esővíz-, és mocsokkeverék elől. Csak a szokásos eső, szokatlanul sok mennyiségben.

Mire beért a gettót elhatároló falhoz, már elmúlt dél is. A bár vasajtaján átjutott, átvágott a cuppogós udvaron, de a bejárati ajtón nem tudott bemenni. Sokáig verte az öklével, míg végre az ajtó résnyire kinyílt. Szemüveg, és kék szemek, de nem ugyanaz a tekintet.

Louis nem volt hajlandó beengedni. Azt szajkózta, hogy Charlie-nak semmi baja, az ég világon semmi gondja nincs, él és virul, majd kicsattant az egészségtől! De Alvarez erősködött, hogy látni akarja őt, látni akarja Charlie-t.

- Addig jó, míg vámpír, és hulla odalent. Az az izé mindenre felébred, úgyhogy nem ajánlom, hogy megnézd – mondta Louis sötéten.

- Izé? Mi... csak nem, a másik Charlie?

Louis tekintete végigfutott rajta. - Hogy van Wendy?

- Hát... sokat idegeskedik. De amióta van egy macskánk, szokott nevetni – tette hozzá Alvarez biztatóan. Louis közben kinyitotta az ajtót, és kilépett hozzá, az oroszlán pedig kővé váltan nézte a vastag kötést a nyakán. Louis zavartan végigsimított rajta, arcán torz vigyor jelent meg.

- Tudtad, hogy Charles Hale igazából csak akkor lett vámpír, mikor Raoul megteremtette Charlie-t? Addig köze se volt a vérhez, úgy élt, mint más emberek. Ette a teljes kiőrlésű gabonát, a húst, a tésztát, és az almát. Paff. Aztán Raoul miatt elaludt. És most kezd ébredezni, most kezdi érezni a vámpír vérszomját, és alig győzi csillapítani.

- Te tudod mi Charlie? - suttogta Alvarez, megrémisztette a férfi arcán látszó düh.

- Charlie semmi több, csak Raoul kreálmánya. De Hale az egy igazán jól sikerült kísérlete az európai Kutatási Gyűjteménynek. – Louis szavaiból csöpögött a gúny és a harag.

- Kísérlet... Nekem is, mondta már... - eszmélt Alvarez.

- Menj vissza Wendyhez, és vigyázz rá – mondta Louis. - Ne akarjatok visszajönni ide, mert Hale egyre többször jön elő, és egyre kevesebbszer engedi, hogy a vámpír idétlenkedjen.

- Belőled eszik...?

Louis jól láthatóan megrándult, idegesen tépte le a kötést a nyakáról. - Te most szórakozol velem?! - csattant fel dühösen. - Megmondtam, tűnj el, és ne told vissza a képed még egyszer! Valamit kitalálok majd, hátha még élek addig, de ide ne hozd Wendyt!

- De nehogy megöld Charlie-t! - sziszegte Alvarez.

- Charlie-t Hale fogja megölni, nem én! - kiáltotta Louis. - Felemészti, hagyja meghalni!

- Dehát, ő akarta megvédeni...

- Úgy látszik, már nincs ilyen szándéka! - dühöngött Louis, és fájdalmas képet vágott, óvatosan ért cafatosan vöröslő, seb hátán seb nyakához. A fájdalom lehűtötte. - A mágiátlan emberek fogták el a háború alatt, kísérleteztek vele, egy egész mappát szántak neki. Körítés nélkül leírták, hogy mit tettek vele, és mit adtak be neki, bár én nem értek az orvosi zsargonhoz, de a képek magukért beszéltek.

- Mi? Azt hitték, valami állat?!

- Mágus volt, ők meg emberek – mondta Louis indulatosan. - Azt hitték a mágusok szervezete mutálódott, és addig baszogatták Hale testét, míg végül tényleg mutálódott ott valami.

- Valami?

- Hale kiirtotta azt a részleget, mielőtt kellően felfedezhették volna, hogy mit csináltak belőle.

Alvarez végignézett Louison, kicsit összevonta a szemöldökét. - Honnan tudod, hogy ez igaz?

Louis arcán szánakozó mosoly terült el, szeme résnyire keskenyült tőle, szinte nem is látott.

- Könyvtárban és régi archívumokban néztem utána, mindenféle újságcikkek és nyomtatványok között. Hale pedig egyszerűen tudta, hogy utána kutatok, és mikor megvolt a kép róla, megkérdeztem, hogy igaz-e.

Alvarez némán nézett fel rá, orrát megcsapta az az ínycsiklandozóan édeskés félelemszag. Louis még mindig mosolygott, mint egy rossz baba, és megrázta a fejét.

- Ne hozd ide Wendyt. Te is menj vissza, ne akard többet látni. Hagyd rám.

- Meg fog ölni, mi?

Louis ránézett a szemüvege fölött, de még mindig mosolygott. - Amíg a vámpírság miatt vérfüggő, nem.

- Cserélek veled! Itt maradok én! Az én sérüléseim gyorsan begyógyulnak, nem szenvedek tőle...

- Ki szenved?! - acsargott Louis, de Alvarez figyelmen kívül hagyta.

- Nekem nem nagy dolog, komolyan... Csak Charlie-val akarok lenni...

Louis ha meg is lepődött, gyorsan rendezte az arcát. - Nem – jelentette ki határozottan. - Te nem tudnád megölni őt. Menj vissza Wendyhez, és rá vigyázz. Ennyi.

- De nem kell meghalnia! - kiáltotta Alvarez kétségbeesetten. - Csak vámpírgyűlöletből megölni őt, vagy valami személyes marhaság miatt...

- Személyes marhaság – ismételte Louis hidegen, szinte hadarva. - Jó, az. Mondjuk annak. Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem képes szó nélkül elviselni, az egyik az, ha kajának nézik, és a vérét veszik!

- Csak ezért...

- Csak ezért, bassza meg! Tépj el innen! - üvöltött rá Louis.

Wendy kinyitotta a szemét, Alvarez rángatta a vállát, csak úgy ráncigálta. Wendy azt hitte menten leesik a feje. - Wendy, csinálj valamit, beszélj vele, nem ölheti meg...!