AJÁNLOM AZ OLDALT
Alvarez rángatta a metróhoz, és ugyanúgy nem volt hajlandó értelmesen beszélni, mint mikor a dómhoz igyekeztek. Wendy után viszont Belial loholt, mert szerinte rohadtul nem jó ötlet kint járkálni az utcán, térdig a vízben!
Az oroszlán csak a metrón ülve volt hajlandó beszélni, úgyse tehetett mást. Főleg Belial fenyegető morgásától kísérve nem. Wendy teljesen ledöbbent azon, amit Charlie-ról megtudott.
- És ez a Hale... Meg akarja ölni Louist? Te meg azt akarod, hogy Louisszal csináljak valamit?!
- Szükségem van Charlie-ra!
Wendy és Belial összenéztek egy pillanatra, és végül a vámpír megérintette Alvarez hideg kezét. - Figyelj, ha igaz, akkor ez a lény előbb-utóbb megöli Charlie-t, mi úgyse tehetünk ellene semmit...
- Akkor hadd ölje meg csak az az állat?! - csattant fel Alvarez, dühösen meredt Wendyre. - Ő csak azért akarja megölni Charlie-t, mert táplálkozott belőle! Semmi másért!
Wendyn látszott, hogy teljesen zavarba jött, és mély hallgatásba merült, Alvarez pedig csak azt mondogatta, hogy ez nem helyes Charlie-val, és nem hagyhatják, még akkor sem, ha az a lény... Mindegy, egyszerűen nem engedhetik.
Belial unottan rázta a vizet a nadrágja szárából, és azt dünnyögte, hogy jobb lett volna otthon maradni a seggükön.
- Nekem nem az az otthonom - köpte Alvarez megvetően, és várta Wendy kontrázását, hogy bizony, neki se, de a vámpírlány teljesen magába fordult. Majdhogynem felkucorodott az ülésre, lábait magához ölelte, így mindene csupa szenny lett. A spanyol megbántottan fordult el tőlük, Belial pedig lenéző fintort vágott, amit Alvarez azonnal kiszúrt.
- Nehogy azt hidd, hogy Wendy otthon érzi magát ott!
- Megkérdeznéd, hogy érdekel-e?
- Akkor ne vágj pofákat. Vissza is lehet menni!
Belial maradt, és felöltötte a Kifejezéstelenség Mintapéldája nevezetű arcát, amivel a plafonig irritálta Alvarezt.
A heves esőzések miatt a bár látogatottsága megcsappant, alig lézengett pár ember az asztaloknál. Charlie csalódottan sóhajtott. - Pazzzar, mint rég...
A bárpulton üldögélt törökülésben, ferde szemmel nézett a farkaslányra, aki Louisszal csacsogott, hogy hívják? Liba, Rica? De sokkal nyugodtabb, és kedvesebb, mint Wendy, de hogy ehhez a szarkupaccá vált Louishoz totttálisan nem illik, az biztos.
Charlie, Hale közbenjárása miatt sose vette észre a kötést Louis nyakán és vállán. Nem hallotta meg a beszólásokat, és fenyegetések, süket báb volt, aki a zenegépe mellett töltötte az idejét, és régi filmek slágereit hallgatta.
A kiskacsaszőke vámpír maga volt a tudatlan egyszerűség, és ha Hale nem akarta, hogy megértsen valamit, akkor Charlie nem értette, nem látta, nem vette figyelembe. Nem tűnt fel neki, ha idő esik ki, cseppet se zavartatta magát, ha még a fürdőben pillantott oldalra, és mire felnézett már a zenegépet törölgette.
Louis a bárgyú képű vámpírra lesett, és képébe villant Hale vicsora. „Észre se fogja venni, hogy haldoklik, hah!” Louis keze ökölbe szorult, és kajánul gondolt arra, hogy az majd feltűnik Hale-nek, ha lerepül a feje.
Charlie nagy szemekkel húzta ki magát ültében, a nyaka is megnyúlt, a bejárati ajtót bámulta. Louis is követte a tekintetével, félretessékelte Ricát, és ő is ugyanúgy kimeredt szemekkel bámulta Wendyt, és Alvarezt.
Liberté és Hanna vidám sikonyálás közepette szaladtak elébük, mindketten az egyikük nyakába ugrott. Wendy megrökönyödötten lapogatta meg Liberté hátát, majd nagy nyögéssel adta meg magát Hanna ölelésének. Kínos mosollyal művidámodott a lányokkal, aztán Hanna bungyuros feje fölött megpillantotta, hogy Louis felé tart.
Már-már őszintén elmosolyodott, de rémülten lépett hátra, neki Belialnak. Louison látszott, hogy menten felrobban a dühtől, de Wendy helyett Alvarezzel kezdett el folytott hangon kiabálni.
- Megmondtam, hogy ne hozd ide, megmondtam, hogy tartsd távol magad ettől a helytől, főleg őt! Azonnal tűnjetek el innen!
- Nem! - rázta Alvarez a fejét szigorúan.
- Tűnés!
- Nem engedem, hogy kárt tegyél Charlie-ban! - sziszegte Alvarez, mire Louisból egy pillanatnyi fáziskéséssel kirobbant a rosszindulatú röhögés.
- Ja, hogy én, őbenne?! - röhögött, és egy fájdalmas fintorral vége szakadt a vidámodásnak, a nyakához kapott. - Röhejes vagy, értetlen, hülye. Nem fogok többé fölöslegesen pofázni – Elfordult, és visszasietett a bárpulthoz.
Wendy döbbenten bámulta a hátát. - Dehát, Louis, és... velem mi van?!
Oda akart menni hozzá, ám Charlie, a sajátos szájbiggyesztésével elé toppant. - Úúú, visszatértek hát? Alvarez, jó hogy jössz! Ez a kakikupac – Louisra bökött a hüvelykujjával -, csak rontja a közhangulatot! Semmit nem ért a vendéglátáshoz, teljesen semmit, és nézd már meg, most is csak alig vannak! - Charlie kétségbeesetten mutatott körbe a kihalt báron. - Jahj, boccs, Rica itt van, de Rica nem számít, mert csak Louis miatt jön... Jaja, Wendy a helyedben féltékeny lennék, mert a kis Rica fényévekkel kellemesebb hölgyi lény, mint te akármikor. Hé, és mit látok, egy vendég? - Charlie Belialt fürkészte, a farkas viszont jelentőségteljesen néma maradt.
Wendy szintén, mereven bámulta Charlie-t, majd tekintete lassan megkereste Louist, és meglátta azt a lányt, neki háttal, aki vele beszélgetett. Alvarezre hárult Belial felkonferálása.
- Ő Belial.
- Mmm, hát aha – nyugtázta Charlie, majd zavartan pislantott egyet, mintha csak most jutott volna el az agyáig a név. - Várjunk, akkor ő most nem vendég?
Wendy elindult lassan a pult felé, kábán vetette oda a hiányzó infót. - Belial a farkaskirályom... Bocs, oda kell mennem...
Charlie ingerülten felfújta az arcát. - Farkaskirály, mi ez?! - bökött Belialra. Belial szeme fenyegetően megvillant.
- Ne akard jobban megérteni.
Alvarez feszengve vonta el a közeléből a vámpírt, aki nyafogva botladozott utána. - Most akkor inni jött, vagy mi?! Várjak plusz bevételt, vagy ne?
- Te ostoba... Ez a fickó a Herceg! Elég már, nem inni jött.
- Jaj, akkó meg minek?! Ha ez valójában az a mester nélküli ficsúr, mit keres itt?! És te honnan ismered? Ajj, mióta ismersz ilyen alakokat?
- Amióta Mortyhoz küldtél! - kapta fel a vizet Alvarez. - Befognád végre?!
Charlie elhűlten meredt rá, majd szigorúan összevonta a szemöldökét, és megérintette Alvarez arcát. - Hideg vagy. Mit műveltél? - hangjában megvetés bujkált, amit meg is erősítettel azzal a flegma mozdulattal, amivel ellökte Alvarez arcát. Az oroszlán nyelt kettőt, elfordult.
- Örülj inkább annak, hogy visszajöttem.
Charlie arcáról elpárolgott a harag, bambán vonta fel a szemöldökét. - Persze, végre nem ijednek el a vendégek, bár te se vagy épp szalonképes kinézetű. Aah, fújmár, így megviselt, hogy egy templomban kellett élned három hétig? Alvarez, te puhány görcs, indíts lefelé és szedd össze magad.
Alvarez fáradt mosollyal bólintott, és eltűnt a függöny mögött.
Wendy elvarázsoltan nézte Louis hamiskás beszédstílusát, ahogy azzal az alacsony nővel dumált, és nézte a lányt, Ricát, babahaj puhaságúnak tűnő világosbarna tincseit, édes arcát, és nem értette, hogy Louis mit eszik ezen a lányon. Az elképedés úgy fejbe kólintotta, hogy még ő volt zavarba, mikor odaállított hozzájuk.
- E-elnézést... Lou...is...
A szólított még csak rá se nézett, viszont a lány nagy, barna szemeit rámeresztette. Wendy szája rémült fintorra húzódott. Persze, tele van élettel, csak úgy kicsattan tőle. Jó, hogy nem betegedik bele! Sőt, Wendy egy pillanatra még a szagát is megérezte az életének, a vérének. Rövid fejrázással elűzte a szagot, és igyekezett szájon át lélegezni. Nem evett. Alvarez csak úgy kirángatta az ágyból, még életre kelni se volt ideje, nemhogy vért inni.
- Szia! - köszönt a lány, Wendy értetlenül vonta össze a szemöldökét, majd ellegyezte maga előtt a levegőt, és újra Louis felé figyelt.
- Hé, egy pillanatra... Louis, hémár...
Rica megérintette Louis karját, amitől Wendy összerándult. - Hé, Lou, figyelhetnél, ha már szólt neked!
- Muszáj volt tapiznod? - nyögte Wendy, Rica értetlen nevetéssel nézett rá. Louis csak a szemét emelte rá, a tekintete türelmetlenül üzente, hogy kopjon már le végre, aztán újra Ricának mondott valamit.
- Elnézést...! Louis... - Wendy egyre jobban elsüllyedt az értetlenség mocsárban. Milyen tekintet volt ez, mióta néz így rá?! Mit akar ezzel a lánnyal?! A kötés a nyakán, a nyúzott arc és vásott pofa?! Hol az idült, hülye vigyor, hol van az az idióta? Miért áll helyette itt egy... ócska szikladarab, aki még azt se hallja meg, hogy a nevén nevezik?!
- Figyelj már rám! - csapott dühösen a pultra. - Rám, Wendyre! Itt vagyok, három hét után itt vagyok, itt állok, az istenit! És ezt kapom?! Ezt a Ricát, meg ezt a nézést?! Nem is örülsz nekem?!
Louis állkapcsa megfeszült, maga elé bámult. - Jobban tennéd, ha elmennél.
Wendy félrelökte Ricát, hogy a pultra tudjon mászni. Azon térdelve megragadta Louis gallérját, közelebb vonta magához: - De miattad jöttem!... Louis, nézz már rám, mi történt veled? Mi ez a nyákos félelemszag, ami körülötted leng? Mik ezek a karikák, mik ezek a ráncok, mi ez a borosta?!
Louis kezébe fogta Wendy jeges kezét, és lassan lefejtette az ingéről. - Nem a te dolgod. Ne haragudj, de el kell menned innen.
Csatt, egy pofon, Wendy zihált a haragtól. - Te engem nem küldözgethetsz sehova! Azt mondtad, veled maradhatok! Hát veled is maradok, tök mindegy milyen értelemben!
- Gyerekes liba! - csattant fel Louis dühösen. - Hiba volt idejönnöd!
Wendy szigorúan mutatott Ricára és Charlie-ra. - Miattuk? - kérdezte fojtottan. Wendy leeresztette a Ricára mutató kezét. - Én Charlie miatt jöttem. Segíteni akarok, amiben tudok. Nem küldhetsz el, muszáj elviselned.
Louis nagy kortyokban nyelte a levegőt, tekintete Wendyn cikázott. Az ősz hajtincseken, a durva, fekete jobb kezén, amivel felpofozta, a viharosan örvénylő kék, és mindinkább halott szemén, a betegesen fehér bőrén, és úgy rázta meg a fejét, mintha rossz ízű kaját evett volna, amit épp ki akar hányni.
- És veled mi történt? - kérdezte halkan. Keserves mozdulattal mutatott végig a vámpírlányon. - Mi ez?
Wendy magára mutatott, kérdőn. - Ez, kérlek szépen az a valami, ami nem hagyja, hogy meghülyülj, és marhaságokat csinálj. - Wendy kifejezéstelen arccal leugrott a pultról – Remélem, hogyha semmilyen ricázó tényező nem lesz itt, értelmesebben lehet veled kommunikálni! - Wendy tekintete kék szikrákat hányt, mind Louisra és mind Ricára. Aki csupán a válláig ért. - Jézus isten, hány éves vagy te?! Louis! - fakadt ki türelmét vesztve.
- Idősebb mint te – vetette oda Louis -, a viselkedésén is meglátszik!
- Állatszaga van! - kontrázott tovább Wendy. - Kábé annyira ember, mint én! Akkor vele miért?!
- Mit miért?!
Liberté ekkor megköszörülte a torkát Wendy mögött, a lány zaklatottan perdült felé. - Bocsánat, de szeretnék veled beszélni.
- Az ráér – hadarta Wendy idegesen. Liberté hevesen megrázta a fejét, csinált loknis frizurája repkedett a feje körül.
- Addig kell beszélnünk, amíg nincs itt... Wendy, ez nagyon fontos – Liberté rimánkodó tekintete, és összekulcsolt kezei elhitették Wendyvel, hogy tényleg fontos lehet.
- Kiről van szó?
- Nem ülhetnénk le? - Liberté zavartan harapott az ajkába, és a sarokban lévő asztalok felé kacsingatott. Wendy „ezt nem hiszem el” sóhajjal túrt a hajába, és önkéntelenül is célba vette azt a sarokasztalt, ahova Belial is letelepedett. Leült mellé, és helyet csinált Libertének is, akin már látszott, hogy készülne belekötni Belial jelenlétébe.
- Tök mindegy, hogy hallja-e, vagy sem – legyintett Wendy hanyagul, és Liberté megadóan lerogyott mellé a székre. Belial gúnyosan mosolygott Wendyre.
- Az a nagy szerelem?
- Légy szíves, mintha itt se lennél – idegeskedett Wendy, és lezártnak tekintette a beszélgetést, Liberté felé fordult. - Tessék, miről van szó? Ki az, aki miatt nem veszekedhettem szét a fejem Louisszal? - kérdezte negédes vicsorral, amitől Liberté kicsit hátrébb húzódott.
- Viselkednél? - kérdezte Belial. - Szegény lány, látszik rajta, hogy idegileg taccs. Ne kínozd a hisztiddel.
- Te nem vagy itt. Szóval, Liberté? Elkezdenéd, hogy a végére érjünk?
Liberté hirtelen dühösen összevonta a szemöldökét, és felpattant a székről. - Csak benned reménykedtem! Csak a te segítségedben bíztam! Kösz szépen! - Dühösen elcsörtetett, Wendy pedig megszeppenten nézett hűlt helyére.
Belial közölte vele, hogy kimondhatatlanul bunkó. Wendy egy pillanatig rágta magát, aztán felpattant és Liberté után sietett. Mikor a két lány visszatért, Wendy méltóságteljesen közölte, hogy ő egyáltalán nem bunkó, sőt, empatikus és toleráns, épp csak a napi véradagmegvonástól megjelentek az elvonási tünetek, mint például a pöccre felhúzottság, és a bunkóságnak titulálható ingerültség. Pont.
Belial prüszkölve felröhintett.
- Nos, megnyugodtál? - kérdezte Wendy Libertét, Belial viszont úgy gondolta, ezt Wendytől kellene kérdezni... - Mondtam, hogy itt se vagy! Elegem van belőled...!
- Wendy, Wendy – nyögte Liberté keservesen. - Csak egy kicsit figyelj rám, mert bármikor betoppanhatnak, és ha meglátnak itt téged, főleg úgy, hogy én beszélek veled, nagyon nagy bajban leszünk...
- Jesszusom – vonta össze a szemöldökét Wendy. - Kikről beszélsz? Valami razziázók, rendőrség, vagy mi?
- Nem, hanem Franckie meg Kalysta! Róluk akarok veled beszélni, muszáj kérdezősködnöm, mert... mert kell! Ugye, beszélsz róluk, hogy honnan ismered őket, hogy milyenek? - kérdezte Liberté reménykedőn. Wendy zavartan pislogott.
- Nem hiszem, hogy Kalystáék ilyen jó társaság lennének...
- Nem, félreértesz! Nem akarok velük jópofizni, isten őrizz! - borzadt Liberté, és vadul rázta a fejét, a haja megint csak repkedett. - Ugye, régről ismered már őket, nem?
- Egy iskolába jártunk egy évig – bólintott Wendy, majdnem kipukkadt belőle a nevetés. - Franckie-t fogadásból elcsábítottam – kuncogta lányos mosollyal, mire Liberté nyöszörgött csak. - Régen volt már, persze. Tizenhat voltam – Mondta ezt úgy, mintha a kora mentség lenne. Belial csak a szemét forgatta.
- És... ennek Kalysta nem örült, gondolom?
Wendy megrázta a fejét. - Tombolt a féltékenységtől.
- Mi? - döbbent le Liberté, és még Belial is olyan képet vágott, mintha nekiment volna egy falnak.
Wendy kelletlenül sóhajtott. - Azt mondják, hogy vér szerinti testvérek, de Franckie még régen elmondta, hogy a szülei elváltak, az apjával maradt, aki pedig újraházasodott egy olyan nővel, akinek már volt egy lánya. Szóval mostohák. Kalysta, bár sose mondta ki, és Franckie is mélyen hallgat róla, egyszerűen imádja őt. Úgy, szerelemmel, gondolja Franckie, bár nekem nem igazán ez az elképzelésem... - fintorgott Wendy.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Belial.
Wendy fintorgott, és miközben beszélt, fekete kezét tördelte. Fekete széndarabkák peregtek az asztalra.
- Kalysta, először bírt, mikor összejöttem Franckie-vel. Hárman jártunk erre-arra, és időközben kiderült számomra, hogy nemcsak az öccséért van oda, de a vámpírokért is - undorodva rázta meg a fejét. - A harapásért, a halottakért, a sebhelyekért... Ezzel ijesztett el végkép, ki is osztottam nagy félelmemben... Azóta utál, gondolom, még mindig...
Belial önkényesen belekukacoskodott a fejébe, és jól sejtette, Wendy épp emléktúrán volt. Szakadt blúzával takargatta magát, sírva üvöltözött a bordó hajú, felajzott tekintető Kalystával, aki mindenáron a mellei között szétágazó, pókhálós sebhelyt akarta látni. Tapogatni, nyalogatni, harapni, és megnézni, hogy újra fel lehet-e tépni...
- Takarodj! - sikoltott Wendy hangja Belial fejében. Belial arca égett, egy pillanatig még nem tudta, hogy az emlékben vagy a bárban van. De mikor találkozott Wendy dühös, sértett tekintetével, rájött, hogy a bárban. És Wendy megütötte az izzó jobbkezével.
- Soha többé ne merj ilyet tenni – sziszegte, mint egy fújtató. - Az engedélyem nélkül, soha!
Belial a háborgó szemeket bámulta, aztán tekintete lejjebb vezetett, Wendy ujjai az állába vájtak, ahogy fellökte a fejét. - Nem bámulsz!
Liberté keze ért a vállához, ültében is nagyot ugrott. - Bocsi... De ha Kalysta tényleg ennyire imádja az öcsét és a vámpírokat, érthető, hogy miért akarja annyira, hogy Franckie is az legyen.
Wendy komoran ráncolta a szemöldökét, egyre inkább elképedt. Liberté szinte az asztallapra hajolt, úgy suttogott. - Egyenesen tombolt, mikor meghallotta, hogy valakit előbb tettek vámpírrá a nyílvántartásiak, mint Franckie-t. Tudom, hogy téged nem, tudom, de ő ezt hitte...! Mikor legközelebb jöttek, már tudta, hogy te vagy az! És azt is tudja, hogy nem vagy nyilvántartott!
Wendy kicsit megrázta a fejét. - Megfenyegetett távollétemben?
Liberté kétségbeesetten ragadta meg a kezét. - Wendy! Gondolkozz egy kicsit! Nem is tudod, hogy téged... - De a lány hangja elakadt, kimeredt szemmel bámulta a bejárati ajtót. Kalysta és Franckie lépett be az ajtón, és Franckie vidáman sietett a pulthoz, Kalysta pedig követte, de egy pillanatra se vette le a szemét Libertéről és Wendyről.
Libert idegesen túrt a hajába, görnyedten felállt. - Wendy, nekem most mennem kell, és jobb lenne, ha te is mihamarabb lelépnél innen. Veszélyes itt neked – Liberté nagyot nyelt, a szemei tágra meredtek a félelemtől. - Az a nő veszélyes... .
Wendy felállt, hogy elkapja az imbolygó lányt. Belial segített visszaültetni a székre, értetlenül bámulta Wendyt, aki kelletlenül nyugtatgatta Libertét.
- Úgy három hete két gyilkosság is történt a környéken, és Liberté Kalystával együtt találta meg az első hullát, kint az udvaron. Azóta... hát, látod.
- Wendy, nem érted...? - nyöszörgött Liberté, majd halkan sikkantott, mikor Kalysta az ő nevét kiáltotta.
- Gyere, Liberté-des, szeretném, ha te pincérkednél nekünk ma!
Liberté kilökte maga alól a széket, nagy kortyokban nyelte a levegőt. Belial és Wendy szédült a félelme szagától. - Wendy, kérlek szépen, menj el... Menj vissza, ahonnan jöttél, légyszi! - nyögte rekedten, és üveges tekintettel bámult Kalystára, aki bájos mosollyal integetett érte.
Belial lerogyott a megüresedett székre, és nagyot ásított. - Ez aztán a szívélyes viszontlátás: menj el, tűnj el, nem is kellett volna idejönnöd... Miért is jöttünk, egyébként? A pasid miatt? A sárga hajú fazon miatt?
Wendy elfordult a bártól, a falat kezdte stírölni. - Azt hittem, is-is. De Louis eldobott, Charlie-nak az ég világon semmi baja, ugyanolyan degenerált, mint volt.
- Akkor... Esetleg hazamehetnénk? Alvarezt pedig itt hagyhatnánk? - vetette fel Belial gúnyosan.
- Haza...? - Wendy nagy szemeket meresztett Belialra, akiről látszott, hogy ez a „haza” kérdés nem szolgál magyarázatra. Wendy meglepetten felnevetett, és felállt. - Jó, persze, induljunk...!
- Mi ilyen vicces? - ráncolta a szemöldökét Belial.
- Semmi, tényleg... Csak, furcsa volt belegondolnom, hogy vámpírként egy templomban élek. Abszurd!
- Aaahmár, miért hiszi mindenki azt, hogy a vámpíroknak ártanak a megszentelt bizbaszok? - sóhajtott Charlie, mire Wendy rémülten ugrott egy nagyot.
- Mikor osontál ide?!
- Közlöm, hogy úgy, és oda osonok, ahova csak akarok – köhintett Charlie diplomatikusan. - Érzékeny hallásomnak köszönhetően megtudtam, hogy épp menni készültök.
- És? - emelkedett fel Belial a székéről. Charlie aranybarna tekintete tágra nyílt a félelemtől – Hát, azvanhogy, épp nekiállt esni, és gondoltam... jól jönne egy esernyő.
- Nem kell.
- De...
- Nem! - emelte fel a hangját Belial. Charlie sértődötten fordult Wendy felé.
- Ijesztőbb fazont nem tudtál volna felszedni?!
A lány csípőre vágta a kezét. - Őt nem felszedtem, hanem a mestere lettem, a társa! A ti komplexuskeltő szavaitokkal élve, Belial a szolgám! A farkaskirályom. Pont!
- Jó'van, ne húzd fel magad – hátrált Charlie, majd lebiggyesztette a száját. Tuti nem kajázott, hisztis liba... - De mindenféleképpen marhaságokat mondtál. Egy, te nem tehetsz szolgáddá senkit, mert az csak húsz évet letaposott, vagy nekromumus vámpírok tehetik meg. Te egyik se vagy. Kettő, ha ez a Belial az a ficerák, aki azzal kérkedik világszerte, hogy neki senki nem parancsolhat, akkor, értelem szerűen te se parancsolhatsz neki. Három, az isten egére, ha már Herceg a beceneve, miért királyozod?!
- Befejezted végre?
- Szeretem hosszan kioktatni az embereket – húzta ki magát Charlie.
- Te világ marhája... - kezdte Wendy dühösen, de elfelejtette mit akart mondani, Belial hátulról magához ölelte, az állát pedig a vállán támasztotta.
- Figyelj, törpe. Ha király vagyok, akkor térde borulsz, és kussolsz. Ha Wendyé vagyok, akkor nem kérdőjelezed meg. Ha pedig lenne szemed, rájöhetnél, hogy a lány nem csak heccből őszül!
- Te letörpéztél? - Charlie szeme keskenyre szűkült. Wendy megszeppenten dőlt Belialnak, elbújt a melegségében, nem is törődött Charlie fintorával. - Jóóól vanna, ti győztetek... Ha Wendy valami hipererővel rendelkezik, és most nekromumus, ókéjjj, értem, hogy Raoul miért allergiás rá... Pf, de hát a vámpír is szereti azt hinni, hogy a kislány, akire vigyáz, az csak egy átlagos ember... Mindegy.
- Vigyáz? - ócsúdott fel Wendy. - TeH?! Vigyáztál rám?!
- Hogy ne csinálj ostobaságokat. Alvarez épp az előbb mondta el, hogy tudod, most mit balhézol már?! Nem kémkedtem, és nem megfigyelés alatt tartottalak, hanem a testőröd voltam... Aaeej, szerinted ki húzott ki a folyóból?! - csattant fel Charlie dühösen, majd láthatóan elvörösödött, és elfordult. Wendy leesett állal bámulta a sárga haját.
- Hát, tudod, te aztán... - kezdte elképedten, de Charlie közbevágott.
- Ne, kérlek, ne is mondj köszönetet, olyan zavarbaejtő...
Wendy felháborodottan felsikkantott, Belial tartotta vissza attól, hogy a vámpírnak ugorjon. - Köszöni neked a halál! Mégis mi a fenét csináltál, amikor az a rabló megtámadott, és lelőtt?!
Charlie ártatlanul hunyorgott – Tudod, úgy gondoltam, hogyha több mint tíz év alatt nem történt veled semmi, akkor miért pont aznap történne, és miért ne foglalkozhatnék a bárommal?
- Te kis nyomorult, a fene ebbe a lepukkant helybe, úgyse jön ide senki!
- De jöttek, tele volt, mikor Louis még nem volt ilyen szarkupac! - védekezett Charlie. Wendy kitépte magát Belial kezéből, Charlie elé csörtetett, és vadul az ingébe markolt. Az egyik gallér miszlikre hamvadt izzó jobbkezében.
- Te tetted ezt vele! Mert szétmarcangoltad a torkát, mert megaláztad, tönkretetted őt, Charlie Hale!
Ám Wendy dühe elpárolgott, mikor a szeme láttára fordult át Charlie szeme arany izzásba, és futotta el a bőrét a sok fekete minta. Rémülten eresztette el az ingét, de Hale elkapta az arcát, és visszarántotta.
- Nocsak, Louis babája... Édes... - Körmeivel véres barázdákat karmolt Wendy arcába, a vámpír felsikkantott, menekülni próbált, de Hale visszarántotta magához, megfordította, és a nyakába mélyesztette hegyes fogait. Nekihátrált a falnak, és ahogy odaért, a semmiből feltűnő Belial felé kapott. Vér spriccelt szét, Wendy a fájdalomtól sikoltozott, és rémülten nyújtózott Belial felé. Hale fogai nem eresztették, és vért nem tudott veszteni, de a húsa veszni látszott.
- Valaki, valaki... Valaki...
Belial farkaskarmai pattogtak, és Hale vállába lyukat ütött vele. A lény dühösen felmordult, könyökével ütött Belial arcába, majd a lábával a földre taszította, és a torkára taposott. Wendy felsikított, a levegő háborogva szakadt fel Alvarez mellett.
- Naberus, valaki, segítség! Naberus...!
A répaszín hajú márki egy kiböffentett tűzgolyóval ugrott ki a saját dimenziójából, és Alvarez vállát használta támasznak, hogy kiegyenesedjen. Mikor Wendy kinyújtott kezét észrevette, odasuhant hozzá, csak parázsló levegő mutatta az útját. Kezét gyengéden a kezébe fogta, biztatóan elmosolyodott, majd Hale-re nézett. Szabad kezével a lény sárga hajába markolt, és kirántotta a fogait Wendyből. Wendy elfullóan felkiáltott a fájdalomtól, Hale feje viszont a falon csattant, szemei tágra meredtek a félelemtől. Arcát eltorzította a rettegés.
- Hagyd őket – Naberus hangja robajlott a dühtől, pedig még csak nem is kiabált. - Ne akard, hogy az én szemem váljon a pokollá, és ne akard, hogy az én fogaim tépjenek a húsodba.
A márki pupillájában tűz izzott fel, körülötte befeketült a szeme, harapásra tátott pofájában a fogai megnyúltak, elfeketedtek, torka mélyén tűz izzott, és a bőre fekete kéreggé vált, a haja már-már lángolt.
- Ne akarj kínhalált magadnak.
Valaki kiáltott, „ne öld meg”. Hale szemei kínzóan lassan fennakadtak, az orrából vér csordult, és eszméletlenül rogyott össze. Wendy minden egyes levegővételnél nyögött, sírással küszködött. Naberus, segített neki leülni Belial mellé. Arca újra emberi volt, istenes és jóképű.
- Csak szólnod kell.
Felállt, elfordult, és lángoló tűzgolyóként visszaugrott a saját helyére. Addigra Wendy üveges tekintettel hanyatlott Belial karjába.
