London, Anglia

 1850

- Kicsim, kérlek, maradj itthon! Te is hallottad a pletykákat, nem biztonságos London ilyen későn.

- Tudom papa, de el kell mennem a gyógyszeredért - érvelt a lánya Gustavnak.

- Adam is elmehetne!

- De Adam most nincs itthon, papa. Ne aggódj, sietek - állt fel az apja ágya mellől, és az ajtóhoz lépett.

- Daisy, kérlek!

- Majd jövök - mosolygott vissza apjára, és bezárta maga előtt az ajtót.

Hűvös szél fújt London magas házainak, falai között. Az utcák teljesen kihaltak voltak. Csak néhány kocsma ajtaja mögül szűrődött ki a fény, csalogatva az arra járókat. A macskaköves úton, tompán verődött vissza a Hold fénye.

Befordult egy szűkebb utcára, és sietve megtett néhány métert, majd kopogás nélkül benyitott, egy ütött-kopott faajtós házba. Amint belépett rögtön megcsapta az ismerős gyógyfüvek keverékének illata. Elmosolyodott egy kicsit, majd leemelte fejéről a csuklyát, és bentebb ment. Elhaladt egy sor, égő, kacifántos formájú gyertya mellett, és megmozgatta a feje felett lógó kagylókból álló, díszeket. Azok csilingelő hangot adtak ki magukból, amire felfigyelt a tűznél ülő öregasszony is. Mikor meglátta a szőke hajú lányt, rögtön elvigyorogta magát, megmutatva nem éppen fehér fogait. Feltápászkodott, és fából faragott botjára támaszkodva a jövevényhez csoszogott.

- Daisy drágám, de rég nem láttalak. Már azt hittem valaki bekötötte a fejedet, és nem enged el maga mellől - ért a lányhoz, és megfogta a kezét.

- Még egy jó ideig nem fognak… szerencsére… a szokásosért jöttem, Maharet. A papa megint beteg.

- Ó az a félnótás vénember mindig ágynak esik - morgolódott az öreg nő.

- Tudom, de ez most elég súlyosnak látszik - aggodalmaskodott tovább Daisy.

- Mindjárt hozom…- csoszogott hátra.- hallottad a legújabb pletykákat?- kérdezte miközben egy kis üveget keresett.

- Kiről?- kérdezett vissza Daisy, miközben ölbevette Maharet macskáját, Lucifert.

- Backwish lányáról kiderült, hogy mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek állítja magát. Állítólag megint azzal az ördögfiókával hált.

- Kivel?- kérdezte teljesen megdöbbenve Daisy.

- Hát azzal az Allen gyerekkel.

- Allen Ramen de Noir?- kérdezett megint vissza, kerek szemekkel.

- Az, bizony az! Egy ördög az a fiú - motyogta, miközben félretolt az útjából egy tekercset.

- De én találkoztam már vele, és nem látszott olyannyira gonosznak - gondolt vissza az ez előtti történtekre.

- Mikor, és mi történt?- kapta fel a fejét a motozásból.

- Hát még két nappal ezelőtt… de baleset volt! - védekezett Daisy.

- Mond már el lányom!

- Mentem át az úttesten, hogy elmenjek Rozehoz…

Daisy egy kosár almával a karján, sietve futott át az úttesten, mikor két lovas száguldott egyenesen felé. Éppen átért a másik oldalra, mielőtt elütötték volna, de még így is fellökték. A lány annyira dühös lett, hogy az első tárgyat, ami történetesen egy alma volt, a második lovas után dobta. Sosem tudott rendesen dobni, de ez most rendesen célba talált. A rövidebb hajú lovast pont fejbetalálta, és lefordult a lováról, egyenesen a pocsolyába. Daisyben még az ütő is megállt egy pillanatra, mert felindulásból dobta meg, de még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eltalálná. Szélsebesen futott oda, és térdelt le a morcos idegenhez, aki a fejét fogta.

- Uram, annyira sajnálom, én nem gondoltam volna, hogy el fogja találni önt…

A férfi felnézett rá, és Daisy azt hitte ez a vég, rosszabb már nem jöhet. Allen da Noirt dobta le a lováról… ez lehetetlen.

Még inkább meghajolva hadarta a bocsánatkéréseket.

- Uram, nem tudtam, hogy ön az, kérem, bocsásson meg…

Csak annyit vett észre, hogy a férfi el kezd nevetni, miközben ő a száját koptatja csipkésre, hogy bocsánatot kérjen. Ez még inkább feldühítette, de egyben meg is lepte.

- Én kérek bocsánatot, ha megengedi. De azért többször ne csináljon, kegyed ilyet, mert én még szerencsés vagyok hogy egy…alma volt - mosolygott rá.

Daisy hevesen bólogatott.

- Megígérem.

- Akkor jó - Allen felállt, majd lépett volna előre, de megszédült, és kicsit hátratántorodott. Daisy a karja után nyúlt, de rögtön el is kapta a kezét, mikor tudatosult benne, hogy mit csinált. Az etikett tiltotta, hogy egy polgár, megérintsen egy rangban felette állót, nyilvánosság előtt.

- Igazán sajnálom.

- Semmi baj, csak segíteni akartál.

Sokáig csak nézte a lányt a természetellenesen világoskék szemeivel, majd ismét mosolyogni kezdett, és meghajolt.

- További szép napot hölgyem. Örültem a találkozásnak.

- Részemről a szerencse - válaszolt Daisy.

Allen felpattant a lovára, és még hátrafordult, hogy intsen neki, majd ellovagolt, a testvérével.

- Hát ennyi - sóhajtott lemondóan a lány. - de végül is nem látszott haragosnak. Inkább…

- Nem kell tovább mondanod, tudom a folytatást - vágott közbe Maharet, miközben visszabotorkált a lányhoz.- de mielőbb verd ki a fejedből azt a ficsúrt. Nehogy az „áldozatává” válj te is.

- Áldozat? - kuncogott fel Daisy. - nem hiszem, hogy embereket ölne.

- Tudod te milyen áldozatra gondoltam. Remélem, tudod, hogy mit gondolok, a kacér kis ágyasokról, hogy másképp fogalmazzak. Ezek a fiúk unalmukban abból űznek versenyt, kinek gyűlik össze több. Nehogy te is közéjük tartozz, mert én azt is letagadom, hogy valaha ismertelek.

- De Maharet, hogy gondolhatsz ilyet? Hiszen ismersz.

- Igen ismerlek. És láttam az arcodon, hogy megfogott, mikor beszéltél róla. Mégegyszer mondom. Tartsd távol magad tőle! - veregette meg Daisy arcát Maharet, és a kezébe nyomott egy sötétzöld fiolát.

A lány felállt, és szomorkásan elmosolyogta magát.

- Ugyan Maharet, hiszen a pornép nem kerülhet fel a nemesi családokhoz. Szerintem soha többé nem látom.

Daisy, sietősen lépdelt a házak között, és minél kintebb ért Londonból, annál fásabb lett a környék. A parkok, a környező erdőkbe nyúltak át, míg végül már teljesen körülvette őt a hatalmas fenyves. A kitaposott ösvényen ugrált, hogy kikerüljön egy-egy pocsolyát, de nem tudta elkerülni, hogy a szoknyája szegélye ne legyen sáros.

Egyre bentebb került, annál gyorsabban szedte a lábát, mert olyan bizsergető érzése volt, hogy valaki figyeli. És azzal a valakivel nem szívesen futott volna össze. 

Lépteket hallott a háta mögött, és elég sűrűn kezdte el kapkodni hátra a fejét, de senkit nem talált, aki követte volna.

A sétája már futássá gyorsult, megint hátra nézett. Még előre sem fordult teljesen, mikor beleütközött valamibe. Elvesztve az egyensúlyát, csak az idegen mentette meg, ahogy magához rántotta, nehogy elessen. Felsikkantott, mikor mindez ilyen hirtelen történt meg. Remegve várta, hogy megszólaljon az előtte álló alak, aki a karjaiban tartotta. Lélegzete felszállt, mikor kifújta a levegőt, a csípős hidegben.

Az idegen elengedte, majd a csuklyát leemelve fejéről, hagyta, hogy a hold megvilágítsa arcát. Daisy szemei már sokadszorra kerekedtek ki, mikor felismerte, hogy ki áll előtte. Fekete haja, kócosan állt minden irányban, és a végei épp, hogy csak a vállait verdesték.

- Lord Allen - hajolt meg.

- Mit csinál maga, ilyen későn az erdőben… egyedül - szűkült össze a szeme kíváncsiskodóan.

- Hát… a városban voltam, gyógyszerért - próbálta lecsillapítani vágtázó szívét.

- Értem. Nos ez esetben, had ajánljam fel szolgálatomat, hogy hazakísérjem önt. Nem szeretném, ha bárki megtámadná - lépett egyet előre a lány felé, de Daisy ugyanannyit hátrált. „Ha Maharet óvva intett tőle, akkor annak oka van.”

- Köszönöm, de nem szükséges. A közelben lakom.

- Kérem - lépett megint előre, és Daisy azt vette észre, hogy ő már hátrafelé sétált. A távolság is egyre csökken köztük. Félt tőle. A sötétben valahogy másként hatottak a szemei. Fenyegetően gonosznak látszott.

- Kérem, engedjen utamra - csuklott meg a hangja.

- Miért tenném? - suttogta egy mosollyal a szája sarkában és elkapta a lány karját. Az felsikított ijedtében, és megpróbálta kiszabadítani magát, de túl erős volt a szorítás. Szemeiben könnyek gyűltek össze a félelemtől.

- Kérem, hagyjon békén!

- Nyugodj meg, nem fog fájni - rántotta újra magához. Szemei megvillantak.

- Mi csoda… Ne!

Allen félresöpörte a lány haját, és lefogta a kapálózó kezeket. Szorosan tartotta a lányt, mert ki akart élvezni minden egyes percet.

Daisyből feltört a zokogást, mikor Allen megfogta az állát, és nem hagyta, hogy elmozdítsa a fejét. Daisy még annyit látott a szeme sarkából, hogy a férfinak félelmetesen megnőnek a szemfogai. Allen végignyalta a lány nyakát, majd átszakítva a vékony bőrt, az erekig hatolt, hogy megkóstolhassa.

Daisy felkiáltott, és kiszabadítva egyik kezét, a hátát kezdi ütni.

Allen már ezt sem bánta, mert a mámorító íz, mindent kizárt a lány vérén kívül.

Daisy már csak kapkodva szedte a levegőt, és megmarkolta a fiú köpenyét, hogy valamit szoríthasson a fájdalom miatt. Egyre gyengébbnek érezte magát, szemeit is alig bírta nyitva tartani.

Allen érezte, hogy gyengül a szorítás a hátán, és ő is egyre elégültebb lesz. Daisy keze lassan lecsúszott a másik hátáról, és maga mellé esett, amik ott lógtak, mint egy élettelen rongybaba. Még érzékelte, hogy valaki tartja, mert nem lenne képes állni, és hogy a férfi kirántja belőle fogait. De minden elsötétült előtte, és ő a földre került. Lefektették, vagy ő zuhant le?

Allen zihálva állt az ájult, és pihegő lány felett. A vére lecsorgott az állán és még mindig az íze hatása alatt állt. Még soha nem érezte ilyen jól magát. Valami furcsa volt a lányban, ami miatt ilyen állapotba került. Viszont nem maradhatott tovább itt, de szeretett volna. Abba kellett hagynia, mert valaki erre jött.

- Még találkozunk, Daisy - suttogta és belépett az erdő sűrűjébe.

- Daisy, Daisy! - kiabálta a nevét valaki, de már levegőt venni is alig maradt ereje.

Adam amint meglátta húgát, hogy ott fekszik vérbefagyva az ösvény mellett, gyomra görcsberándult, és még a hideg is kiverte. Odarohant és térdre esett, majd azt sem tudta hirtelen, hogy mit csináljon. Csak ott ült felette, szemeit könny árasztotta el, de nem engedte, hogy lefollyanak arcán. Ölbekapta az eszméletlen lányt, és hazáig szólította nevén, de semmire nem reagált. Szerencsére nem laktak túl messze, de nagyon sok vért vesztett út közben is. Egyre jobban rázta a félelem, ahogy húga vére csorgott a kezére, amellyel a feje alatt tartotta.

- Tarts ki! - mondta egyre többször.

Mikor hazaért, berontott a házba, és lefektette a legközelebbi ágyra, majd letépve róla a köpenyt, feltárta a még mindig vérző sebeket. Remegő kézzel mosta le a nyakát, és egyre jobban áramlott el benne a bosszúvágy, ahogy minél jobban látszottak a fognyomok.

Az apja már mélyen aludhatott, mert nem kelt fel a zajra, de ha nem mondja el neki, mikor ő hazaért, hogy Daisy egyedül ment el a városba, hogy neki gyógyszert hozzon, talán reggelre csak a kihűlt testét találták volna meg.

- Ne hagyj itt minket Daisy! - nyögte erőtlenül, és nem fojtotta el tovább félelmét, majd hagyta, hogy könnyei megnedvesítsék arcát.

Úgy aludt el ülve, az ágy mellett, a kötést szorította a sebre, hogy elálljon a vérzés. Másnap reggel, a napfény világított az arcára. Először hunyorgott, majd minden kitisztult előtte. Mikor meglátta az előtte fekvő lányt, újra feltörtek benne az emlékek. De ahogy jobban megvizsgálta a lányt, észrevette, hogy valamivel pirosabb lett az arca, és nem olyan vészesen fehér már. A levegőt is normálisabban szedte, mint tegnap éjjel. Óvatosan elvette a nyakától az átázott rongyot, és felsóhajtott mikor a két mély seb körül, var képződött. Tehát a vérzéstől nem kell félnie. De ezt valakinek látnia kell, hogy végleg megnyugodjon. „Maharet”. El kell mennie érte. De nem hagyhatja itt egyedül. Valahogy el kell mondania az apjának, de csak finoman, nehogy túlságosan felzaklassa magát.

Bekötötte a sebeket, és átsietett apja szobájába. Az öreg férfi már felkelt, és épp azon fáradozott, hogy felüljön.

- Jó reggelt apám! - köszönt neki.

- Adam! - köszönt ő is vissza, mire a fia odasietett, hogy segítsen neki.

- Valamit mondanom kell, de ígérje meg, hogy nem fog semmi olyat tenni, ami az egészségét rongálná.

- Mi történt Daisyvel? - tapintott rá rögtön a lényegre, de látszott rajta, hogy halálosan megrémült.

- Tegnap este utána mentem, és rátaláltam, ahogy ott fekszik az ösvényen… egy vámpír volt. De túlélte. Most akarok elmenni Maharetért, de addig valakinek vigyáznia kell rá.

- Daisy… Látni akarom! - remegett meg a szája széle.

Kisétáltak a szobából, majd átmentek a nappaliba. Gustav, amint meglátta a lányát, megszaporázta lépteit, és odasietett hozzá. Megfogta az egyik kezét, és leroskadt mellé.

- Ugye túl éli? - kérdezte remegő hangon.

- Szerintem igen, de ahhoz Maharetnek is látnia kellene - állt apja felé, keresztbe tett karokkal.

- Akkor siess Maharetért, és meg ne állj senkivel beszélgetni, és senkinek ne szólj a történtekről.

- Rendben apám, sietek.

- Maharet! - kiabált be az ajtón Adam.

- Itt vagyok, itt vagyok, de mi ez a hangoskodás? - dorgálta meg az idős hölgy.

- Maharet, kérem, jöjjön velem, Daisyt megtámadta egy vámpír de épp csak pislákol benne az élet. Segítenie kell!

- Az nem lehet - sápadt le az asszony.

- Maharet, tudja, hogy ilyenekkel nem viccelődnék, kérem, jöjjön el, és segítsen! – hadarta a férfi.

- Persze, hogy megyek, összeszedek néhány dolgot, és már indulhatunk is.