Maharet két éjszakát, és három nappalt töltött Daisy mellett, hogy megbizonyosodjon, hogy valóban rendbe fog e jönni a lány. A harmadik pirkadatkor nyitotta fel szemeit, és alig hallhatóan meg is szólalt.

Apja a boldogságtól el is sírta magát, Maharet pedig, megveregette csontos kezeivel Daisy arcát, ami már annyira jellemző volt rá. Adam viszont a sarokban ült magába fordulva, és elengedett magának egy mosolyt, de semmi több. Magában bosszút esküdött, hogy megkeresi, és megöli azt a nyamvadt vérszívót, aki megtámadta a húgát. Többször nem teszi rá a kezét.

Egy hét gyorsan elrepült, és Daisy is lassacskán, de biztosan, felépült. Újra segíthetett a házkörüli munkákban, de most még kevesebbet bírt, mint azelőtt. Sokszor dorgálták meg, hogy miért nem marad fekve, de ő már nem bírta az egész napos ágyban maradásokat.

A nyakáról a sebek, nem tűntek el teljesen, és nem is fognak, míg él. De a var még eléggé látszott, már távolról is, így egy díszkendővel takarta el a bizonyítékokat.

Nagyon meglepte, amit a tükörben látott nap, mint nap, mert… semmire sem emlékezett.

- Daisy - szólt be Adam a lány szobájának ajtaján. Az arca elég morcos volt, és látszott rajta, hogy még többször megfontolja magában, hogy feltegye-e a kérdést. - Bemegyek a városba Maharethez. Velem tartasz?

- Persze! - kapta fel a fejét Daisy a varrásból. Maga mellé terítette a lyukas inget, és felpattant a székről. Gyorsan magára kanyarította a köpenyét, és már a kijárat felé tartott. - Indulhatunk! - mondta csillogó szemekkel.

- Nem mozdulhatsz el mellőlem, értetted? - fogalmazta meg a határait. Arca rezdüléstelen maradt, és semmi enyhülést nem mutatott, mikor Daisy bólogatni kezdett.

- Rendben… végig a nyomodban leszek - válaszolt.

- Akkor, menjünk.

Friss volt a reggel. A nap is sütött, de elég gyengén. A szél most egyre többet fújt, de még nem volt hideg. Száraz idő volt, aminek majdnem mindenki örült.

Sok mindenkivel találkoztak össze útjuk során, és mindenki örömmel fogadta, hogy a lány jól van. Daisy mosolyogva válaszolt és azt hazudta, hogy megbetegedett, miközben ő maga sem tudta, hogy mi történt valójában.

Beértek Londonba, és rögtön Maharethez mentek, kisebb kerülőket téve, hogy megelőzzék a kérdésbombákat. Minél kevesebbet tudott a nép, annál jobb volt, hiszen nincs miből faragni a pletykát.

Adam és Maharet hátra ment, egy kis helyiségbe, hogy ott elintézzék az üzleti részt. Daisy próbálta elfoglalni magát valamivel, de nem igazán tudta mivel. Még Lucifer sem volt ott, akivel játszhatott volna. Többször is körbejárta a kis helyiséget, de nem talált semmi figyelemreméltót. Sokáig gondolkozott a nem rég született ötletén, hogy átmegy a szomszéd háztömbhöz, Rosenak szólni, hogy felépült. De megígérte a testvérének, hogy nem mozdul el mellőle. Viszont az ilyen ügyek akár órákig is elhúzódhatnak, ha annyira sok dolgot akarnak megbeszélni. Ha szerencséje van, a nélkül visszajuthat, hogy észre sem veszik a távollétét. Végül lenyomta a kilincset, és kiment.

Elmosolyodott magában, hiszen imádta az ilyen „kalandokat”. A szellő bele-belekapott hajába, és sokáig játszott egy-egy tinccsel, hogy aztán kettő másik után, újra megismétlődjön a játék.

Kifordult a sikátorból, és rátért a főutcára. A kirakatokban rengeteg holmi várt a vevőkre. A legtöbb boltban, csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak.

A gyerekek ugrálva próbálták rávenni szüleiket, hogy vegyék meg nekik az éppen kint díszelgő, színes, fából faragott játékokat. Még arrébb, egy kukoricás árulta a pirított kukoricacsöveket.

Megállt egy üvegablak előtt, hogy megnézzen magának egy mélykék, elég merszül kivágott ruhát. Hosszú ujja volt, amit ezüsttel szegélyeztek. Megfájdult a szíve, ha arra gondolt, mennyit kéne ezért dolgoznia, hogy megvehesse. Már jó ideje vágyott a ruha után, de tudta, hogy soha nem lehet az övé.

- Ha cserébe megkapom a kezedet, te megkaphatod a ruhát… és persze egy életre szóló szerelmet - suttogta valaki a háta mögött mély hangján, miközben a hajának a végét csavargatta az ujjai között.

- Gareth… - szólalt meg, megvetéssel a hangjában. Megfordult, és egy barna hajú, tőle egy fejjel magasabb, zöld szemű férfival találta szemben magát. - Mit akarsz tőlem, már megint?

- Tudod te jól. Már négy éve ugyanazt - válaszolta sármos mosollyal, de ez Daisyt, egyáltalán nem lágyította meg. Átlátott rajta.

- Annyi lány van Londonban. Miért pont engem zaklatsz? - kérdezte miközben újra elindult eltervezett útvonalán, nyomában a férfival.

- Mert nekem, csak te kellesz.

- Hát persze… azért kötsz ki mindig más lánynál minden héten - válaszolta cinikusan.

- Csak vigasztalódok - próbált érvelni.

- Jó vigasztalódj, de engem hagyj békén - gyorsította meg lépteit.

Gareth megfogta a jobb felkarját, és megállásra késztette. Daisy kirángatta a szorításból magát, és dühösen meredt zaklatójára.

- Gyere hozzám Daisy. Megígérem, nem fogsz csalódni - kezdett el megint mosolyogni.

- Gareth… maga nyolc évvel idősebb. Higgye el, nem lenne boldog egy tapasztalatlan lány mellett, mint amilyen én vagyok. Ezért jobb, ha engem itt hagy, és más nők után néz - fordított neki hátat, de Gareth már visszarángatta, és vészesen elkomorult az arca.

- Hagyjon békén! - kelt ki magából Daisy.

- Nem fogsz sokáig tiltakozni. Észre sem veszed, és már az enyém leszel!

- Engedjen el!

- Tiltakozz csak, ameddig tudsz – mondta alig hallhatóan. -… és ne aggódj, szeretem a tapasztalatlan lányokat… veled különösen jól meglennék, mert…

- Engedje el! - szólt közbe egy harmadik személy.

Daisy úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy most örüljön, vagy megijedjen.

Gareth dühösen hátrafordult, majd mikor meglátta, hogy kivel is áll szemben, rögtön elengedte a lány karját, és felvette az „álcamosolyt”.

- Blake… mit ártott magának a hölgy, hogy így viselkedik vele? - kérdezte.

- Lord Allen… bocsásson meg a viselkedésemért… csak éppen… megvitattunk egyes dolgokat a hölggyel, semmi különösebb.

Allen ránézett Daisyre, majd rögtön felmérte, hogy a lány nem így gondolja.

A nő gyomra, valahogy figyelmeztetően összeugrott. Furcsán érezte magát a férfi közelében.

- Értem, ez esetben nincs közöm a kettőjük dolgaihoz, de én úgy láttam, hogy a hölgy, nem igazán szeretett volna magára pazarolni több időt, de ön mégis tovább követte. Ez már zaklatásnak minősül… mivel a Damon család ősidők óta nekünk dolgozik, kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a tagjait… Tartsa távol magát a hölgytől… - Allen egész jól visszafogta magát, de belül tombolt. Minden egyes porcikája azt követelte, hogy verje péppé, az előtte álló embert. Ahogy ránézett, elfogta az undor, és a gyűlölet, mert hozzá, mert érni, az ő… ki is ő, hogy így kell védelmeznie? Miért van így felháborodva, csak, mert a lányt megállította egy férfi, és házassági ajánlatokkal zaklatta? Nem tudta megfogalmazni magában ezt az érzést, de leginkább… féltékenységhez hasonlított. Inkább irigység. Hiszen ő már az övé… csakis az övé.

- A közeljövőben szándékozom elvenni őt… nem akadályozhatja meg…

- De megakadályozhatom! Azt mondtam… - váltott halkabb hangnemre. - tartsa magát távol tőle… - szemei vészesen villogtak.

Gareth még sokáig tartotta a szemkontaktust, majd elfordította tekintetét, és elsietett mellőle. Daisyhez még intézett egy „még elintézzük” pillantást, majd végleg elment.

Daisy félénken felnézett Allenre, aki teljesen feketében ácsorgott, és biztatóan mosolygott rá. Már nyoma sem volt az előbbi félelmetkeltő arckifejezésnek. Daisy mégis veszélyeztetve érezte magát, és tudta, hogy ennek köze van ahhoz, amire nem emlékezett.

- Jól érzi magát? - kérdezte Allen megtörve a csendet.

Daisy felkapta a fejét, majd bátortalanul a szemébe nézett. Kirázta a hideg, és keresztbefonta a karjait.

- Igen, köszönöm… és Ön? - kérdezett vissza halkan.

- Remekül - Allen folyton csak mosolygott. Körbenézett, majd újra visszatért a lányra. - Az a férfi… gyakran zaklatja magát?

Daisy lehajtotta a fejét.

- Már két éve… de túl fogom élni… amíg férjhez nem megyek, kibírom.

Mikor a lány kiejtette, azt hogy férjhez, Allenek furcsán zsugorodott meg a gyomra egy pillanatra. De ezt csak annak tulajdonította, hogy ő már tudta, hogy a lány nem fog férjhez menni, mert ő hamarabb végez vele, mielőtt megtudná, milyen is a házas élet.

- És… szereti őt? - kérdezte miközben megköszörülte a torkát.

- Dehogy…- sápadt le Daisy. Valahogy ezt olyan… természetellenesnek tartotta. - ő nyolc évvel idősebb nálam, ráadásul nem is az… ideálom - halkult el a végére.

Allen még jobban mosolygott, és szemében huncutság csillogott fel.

- Akkor megosztaná velem, hogy milyen is az esete? - kérdezte közelebb hajolva, félmosollyal.

Daisynek tágra nyíltak a szemei, és elvörösödve nézte az előtte álló férfit. Még a légzése is megtorpant egy kicsit, mikor feltette a kérdést. Most a férfi azt akarja, hogy… írja le szóban, hogy mit lát maga előtt? Hiszen ő mindent megtestesít, amiről életében álmodott. Magas, finoman kidolgozott, izmos test, fekete, épp csak hosszú haj, kék szem, a legszebb, amiket valaha látott. Hosszúkás arc, és még sorolhatná.

- Daisy! - kiáltottak rá a háta mögül. Daisy tudta, hogy most jól le fogják szidni.

Bocsánatotkérő mosollyal megfordult óvatosan, és dühös bátyjával találkozott össze a tekintete.

- Adam, bocsáss meg, de nagyon unatkoztam…

Adam Daisy mellé ért, és szúrósan ránézett Allenre, majd biccentett a fejével.

- Uram…

Allen is viszonozta az üdvözlést, de csendben maradt.

- Ha most megengedi, mi távoznánk… még elég sok elintézni valónk van - szólt Daisy bátyja, és a karjánál megfogva maga után húzta.

- Lord Allen… - pukedlizett futtában a lány.

Allen egy félmosolyt eresztett, és addig nézte, amíg meg nem fordult.

- Viszlát Miss Daisy.

A lánynak kikerekedtek a szemei.

Allen megfordult majd elment. „Könnyebb lesz, mint gondoltam.”

- Mond mi a francot csinálsz, Daisy? - kelt ki magából Adam.

- Mit csinálnék? - húzta magát össze.

- Mit kerestél kint a főutcán, mikor Maharetnél lett volna a helyed… ráadásul egy Noirral beszélgettél, kinek képzeled magad? Elmondtad neki a neved is!

- Én nem! Azt sem értem, honnan tudja! És nem én szólítottam le, hanem ő engem. Pontosabban elűzte Blaket, és emiatt nagyon hálás vagyok neki.

- Daisy, Blake a jegyesed!

- Nem… az nem lehet…

- Allen… Allen hol vagy?

- Mit akarsz? - morogta a takarója alatt a férfi.

Luigi felugrott bátyjának ágya szélére, és addig ütögette a hátát, amíg az aludni próbáló férfi, ki nem mászott a paplan alól. Vicsorogva nézett rá, miközben próbálta megszokni a vakító napfényt, amely pont az arcára világított.

- Na hogy ment a szöszivel?

- Milyen szöszivel? - kérdezett vissza hunyorogva, még félálomban.

- Hát azzal, aki ledobott a lóról. Milyen volt?

- Semmilyen - dőlt vissza a párnákra.

- Na ne mond már! Nagyon fel voltál dobva, mikor elszöktél itthonról, hogy elmenj hozzá… fincsi?

Allen elvigyorogta magát, és hozzávágott egy párnát a tizenhat éves öccséhez, aki ennek következtében, leesett az ágyról.

- A legjobb!

Luigi elnevette magát bátyja mámoros arckifejezésén, és visszadobta a párnát a helyére.

- És mit csináltál vele, mielőtt megölted volna? Volt olyan jó, mint Flor?

- Nem csináltam vele semmit – jelentette ki.

- Ez furcsa… mindig gerincre vágod őket… egyik sem volt kivétel.

- Vigyázz a szádra, öcskös!

- Legközelebb engem is vinni fogsz… de Allen… valami nem stimmel… nem hallottam, hogy bárki is meghalt volna a városból…

- Azért, mert nem öltem meg - mondta halkan.

Luigi lesápadt, és ijedten nézett fel Allenre. A férfi már nem bírta tovább a fürkésző tekintetet, ezért felugrott, és a takarót dereka köré csavarva, az ablakhoz lépett.

- Elég nagy pácban vagyok, Luigi. Ha bárkinek erről beszélsz, előbb téged öllek meg.

- Tudod, hogy nem köpnélek be… de mit fogsz most tenni?

- Nem emlékszik arra az estére… sem arra, hogy ki tette. Így én a számára még mindig a makulátlan múltú, gazdag, lovag vagyok, aki megmentette egy kéjvadásztól…

- Ki az? - érdeklődött Luigi.

- Blake… el akarja venni… - Allen Luigi felé fordult, majd egy sokat sejtető vigyorral folytatta. - de abból nem kap…

- Allen… beszélhetnék veled? - nyitott be Matthew.

- Persze, csak magamra kapok valamit… Luigi, kifelé!

- Jól van, jól van.