Allen lement reggelizni, majd megkereste a bátyját, és együtt kimentek a lovakhoz. Felnyergelték a sajátjaikat, majd kivágtattak a birtok melletti, fás részhez. Mikor lassítottak az iramon, Matthew belekezdett a mondókájába.

- Mérsékelni kéne a kijárásaidat… Henry szimatolni kezdett a dolgaid körül. Nagyon rosszul járnál, ha rájönne, hogy te állsz a gyilkosságok mögött.

- De Matt! Négy hónapja nem öltem embert. Ha kiszökök, akkor csak Flor ágyába rohanok.

- Igen, és mi van Daisyvel?

Allen felkapta a fejét. Összeszűkült szemekkel vizsgálta bátyját.

- Honnan tudsz róla?

- Nem akartam, de sikerült meghallanom… mit ártott neked?

Allen csak hallgatott, és nézte éjfekete lovának a füleit. Jó kérdés. Igazából kettőt is tehetett volna fel, meg persze könnyebbet is, mert nem volt igazi oka, hogy miért támadta meg Daisyt. De mikor a közelében van, mindig előtör belőle a vadászösztöne, és már majdnem remeg, hogy ihasson, hogy megkóstolja… Az ösztöne, még soha nem irányította ennyire.

- Allen…

A szólított felkapta a fejét, és zavartan nézett a mellette lovagló férfire.

- Ezt… nem tudnám megmondani.

- De tud róla, hogy te támadtad meg?

- Nem… nem emlékszik rá…

- Akkor ne zavard többet… nem szolgált rá, hogy ilyen halála legyen.

- Mióta véded így az embereket? - kérdezett Allen.

- Nem védem csak, tudom, hogy ki érdemelné meg, és ki nem. Daisy a másodikba tartozik.

- Miért a másodikba? Annyira ismered talán?

Matthew lehajtotta a fejét, és elgondolkozott. Allen tudta, hogy most kicsit felsértette, a még mindig gyógyuló sebet.

- Sarah is ember volt. És ő is oda tartozott… a második csoportba… de mégis meghalt, pedig nem érdemelte meg. Ha nem kérem meg, hogy jöjjön el… talán még ma is élne…

- Nem a te hibád. - nyögte erőtlenül Allen.

- De igen… és nem tudod megváltoztatni a véleményemet - keményítette meg magát Matt. Felegyenesedett a nyeregben, majd nyomatékosan kijelentette.

- Ne tedd tönkre Daisyt. Ha másért, akkor az én kedvemért ne - Hosszú fekete hajába bele-bele kapott a szél. Egy tincset mindig az arcába fújt, de nem tett ellene semmit, hogy másképp legyen. A szemei ugyanolyan színűek voltak, mint az övé, amely most szomorúan nézett rá. Talán Matt volt az a húgán kívül, aki ki merte mutatni az érzelmeit. A szüleiknek persze nem, de neki bármikor. Megvetnék, hiszen ha a legidősebb bátyját idézné… „nem vámpírhoz méltó az érzelgősség.”

- Ígérd meg Allen.

Allen felkapta fejét, és bátyja szemébe nézett.

- Ígérd meg, hogy nem bántod! - nyújtotta a kezét öccse felé.

A fiatalabb még sokáig nézte a felé nyújtott kezet, de egy kis habozás múlva elfogadta.

- Ígérem - mondta csendesen.

Daisy sokáig fontolgatta, hogy mit tesz, végül a barátnőjénél kötött ki. Egy viharos vita robbant ki otthon, végül sértődötten, és sírva elrohant onnan. Mikor Rose meglátta a vörösre sírt szemeit, rögtön felmentek a szobájába, és követelte, hogy elmondja, mi történt. Daisyt sem kellett sokáig nyaggatni, mindent elmondott. Rose, nem tudott mit mondani, hiszen ez elég komoly volt, ahhoz, hogy néhány napos daccal elintézze az ügyet.

- Mit csináljak Rose? - kérdezte kétségbeesve. - én nem fogok hozzámenni… inkább meghalok.

- Jaj Daisy ne mondj ilyet! Meg fogjuk oldani, esküszöm, hogy nem fogom hagyni, hogy ilyen rossz sorsod legyen! - mosolygott rá barátnőjére, aki kicsit kételkedett benne, de abbahagyta a sírást.

- Hogy vannak a sebeid? - kérdezte meg suttogva.

Daisy kibontotta a nyakából a kendőt, és elfordította a fejét, hogy jobban lássa. Már csak két var pont látszott, ami elütött a bőre színétől.

- Remélem azért halványulni fog.

- Persze, ha eltűnik a var, alig látszik majd valami.

Daisy megérintette a hegeket, és rögtön bevillant neki Allen arca, amint mosolyog rá. Agyába már megfogalmazódott egy terv. Igaz nehézkes lesz kivitelezni, de megpróbálja.

- Megvan!

Rose kérdőn nézett rá, és várta, hogy Daisy beavassa, hogy mit fundált ki.

- Képzeld… - fészkelődött egy kicsit a kanapén, hogy kényelembe helyezze magát. - ma reggel bejöttünk a városba Adammel, Maharethez. Eléggé untam magam, ezért eljöttem. A főutcán belebotlottam Blakebe, és megint zaklatni kezdett. És… Allen… megmentett tőle - sóhajtott fel.

- Allen? - szűkült össze Rose mélyzöld szeme. - Allen Ramen da Noir?

- Akarom mondani Lord Allen és…

- Várj csak… te beleestél! – vádolta meg hangosan.

- Dehogy… - tiltakozott hevesen. - inkább hallgass végig… Azt mondta, hogy meg fogja akadályozni, ha kell, hogy hozzámenjek Blakehez. Szóval csak meg kell kérnem, és Blake repülhet, ahova akar!

- Daisy… hogy kérnéd meg? A birtok kapujáig sem engednének, nem hogy beszélhetnél vele!

- De le szokott járni a városba. Talán ha reggel megint kint leszek a főutcán, akkor összefuthatok vele és…

- Daisy, és mit mondanál neki? Kérem, akadályozza meg az esküvőm? – kérdezte cinikusan.

- Igen! - telt meg megint könnyel a szeme - meg kell próbálnom!

- Daisy, ne csinálj, magadból hülyét!

Már jól besötétedett, mikor elbúcsúztak, és Daisy elindult haza. Ismét csak a hold világította meg a lépteit. Most sokkal gyorsabban szedte a lábait, de nem érezte furcsán magát. Nyugalom töltötte ki az egész lényét. Letért a főutcáról, és most egy keskenyebb úton haladt végig.

- Allen… már azt hittem soha többet nem jössz el. Az apám tárgyaláson van, menjünk fel hozzám!

Daisy megtorpant, és tovább hallgatózott. De ezután semmi hang nem jött, ezért kilesett a sarok mögül. Flor Backwish állt ott, egy férfi nyakába kapaszkodva, miközben azon ügyködött, hogyan tudna minél jobban hozzásimulni. Daisy valahogy furcsán érezte magát, mikor a férfi és a nő szája egymásra talált, és szenvedélyes csatába kezdtek.

Daisy eltolta magát a faltól, és letörten ment tovább. Lopakodva szedte a lábait, és egyre csak a látottakon járt az esze. Szemeit elhomályosították a könnyek, és futni kezdett.

Miért pont Flor? Gyűlöli azt a lányt, és pont ő? Hiszen az, csak egy képmutató, pénzéhes nőszemély, aki bármit megtenne, hogy minél fentebb kerüljön. Még el is adná magát… vagy már meg is tette.

Kifordult egy sikátorból, és nem igazán figyelt maga körül. Csak rohant, és az sem érdekelte, hogy eleredt az eső. Pocsolyából, pocsolyába futott, észre sem vette, hogy már térdig elázott a szoknyája.

A Fekete szarv kocsmából hangos kiabálások, és zene szűrődött ki a keskeny utcára. Daisynek már nem lett volna ideje, ahhoz, hogy visszaforduljon, vagy hogy elrohanjon előtte. Pont abban a pillanatban, mikor az ajtóval szembe ért, kicsapódott, és Gareth lépett ki rajta, két nővel az oldalán.

Az egyiknek aranyszőke, göndör fürtjei, az arcába hullottak, ugyanígy a másiknak is, csak világosbarna színben. Mind a kettő vastagon kicicomázva súgott bujaságokat a férfi fülébe, aki láthatóan nagyon örült ennek. Daisy hirtelen azt sem tudta mit csináljon. Csak dermedten állt az út közepén, és nem, mert mozdulni.

Gareth ajánlatai egyre sűrűbbek, és fenyegetőbbek. Nem csak az volt, hogy nem szerette, félt is tőle.

Összeszedve bátorságát, lépett volna előre, de Gareth pont akkor vette észre. Arcáról lehervadt a vigyor, és elküldte a két nőt, akik kicsit hisztizve, de elvonultak. Sokáig csak álltak, és egymást bámulták.

- Daisy, egyetlen szerelmem - tárta ki mind két karját a férfi. Nagy léptekkel előreindult. Daisy azon nyomban futásnak eredt. Az eső még mindig esett, és egyre jobban erősödött. A lány alig tehetett meg métereket, rögtön megragadta valami hátulról, és megfordította.

- Engedj el! - kiáltotta a férfi arcába.

A másik, mint ha meg sem hallotta volna, csúfosan elvigyorodott.

- Többet nem!

Maga felé rántotta, és elég közel is került az arca a lányéhoz, de az jól sípcsonton rúgta. Gareth felordított, és egy pillanatra el is engedte Daisyt, de villámgyorsan ismét elkapta.

- Hagyj már békén, te szemét! - fakadt ki Daisy.

Gareth meglendítette a karját, és hatalmas pofont kevert le a lánynak, aki abban a pillanatban össze is esett. Nyögdécselve próbált felülni, de az már meghaladta az erejét. A szája széle vérezni kezdett, szemeibe pedig esőcseppek hullottak, amit hunyorogva próbált megakadályozni. A hátán feküdve nagyon törékenynek látszott így, hogy a haja csupa sár volt, és arca is egyre jobban bedagadt. De ez nem hatotta meg Garethet… sőt.

Daisy két oldalán, térdre vetette magát, és a kezein megtámaszkodva, a feje mellett, a füléig hajolt.

- Ugye tudod, hogy nagyon felizgatsz, akárhányszor a közelemben vagy? – lehelte a nyakába.

Daisy csak tiltakozólag elfordította a fejét. Hányingere lett, amikor megcsapta az alkohol és az izzadtság keverékének a szaga. Semmi kétség, Gareth holt részeg volt. De a lány tudta, hogy nem sok választja el a józan és a részeg közötti énjét a pia.

Gareth újra a térdére állt, és az övével kezdett el babrálni. Daisyben még a vér is megfagyott, és rögtön rugdolózni kezdett. Négykézlábra állt, s kétségbeesetten próbált minél messzebbre menni ettől az őrülttől. Gareth megfogta a lábait, így ő újra hasra esett. A kezeit a feje fölött lefogta, és maga felé fordította. Daisy már könyörgött, de ez mit sem változtatott fogvatartóján. A férfi kezei felsiklottak a lábán, mire ő ismét mocorogni próbált alatta, de nem bírta el a másik súlyát.

- Fejezd be, vagy mégegyet kapsz! Annak a rohadt vámpírnak odaadtad magad, akkor nekem mér’ nem? - kiáltotta az arcába.

- De én nem!

Gareth torkon ragadta, és letépte róla a kendőt. Így megláthatta a két fognyomot.

- Még nem mi? Ne hazudj nekem, te kis szuka!

Lehajolt és erőszakkal a szájára tapasztotta a sajátját, miközben a keze, a gombokat kezdte kioldani. Daisy szemeiből, könnycseppek törtek elő.

Allen végig látta, hogy mi történik, de a bátyjának megígérte, hogy nem zavarja többet a lányt. Eléggé el volt borulva az agya, de még visszatartotta tomboló énjét. Az árnyékban megbújva követte Daisyt, mert mikor a lány kilesett a sarok mögül, ő abban a pillanatban észrevette, és otthagyta Flort. Látta magát kívülről, ahogy szemei csak úgy meg-megvillannak, mint viharban a villám. Ökölbeszorított kezei, már fehérre változtak, és a kissé gyorsan megnőtt karmai belevájnak a bőrébe. Nyugtatta magát, hogy ez nem az ő dolga, de mikor meglátta a lány könnyeit, már nem bírta visszafogni magát.

- Megölöm azt a rohadékot - indult el a férfi felé.