Daisy rúgott egyet, mikor Gareth már a fűző tetején motoszkált. A zsinórt kihúzta, így már nem kellett volna sok, hogy feltáruljon a férfi előtt, az egész felsőteste. Zokogva feküdt tétlenül, hiszen moccanni sem bírt. Levegőt is alig kapott, mert a férfinak elég nagy súlya volt az övéhez képest.

Gareth abbahagyta a fűzővel való szórakozást, mert sehogysem tudta leszedni a lányról. Inkább lentebb csúszott, és a lány lábait szétfeszítve megpróbált közéjük kerülni, de hirtelen valami hátrarántotta. Ő felpattant, és nyúlt volna a kardjáért, ami az oldalához volt erősítve, de félelmetes gyorsasággal, megelőzte a másik, és a torkához szegezte a sajátját. A Hold fénye megcsillant a kardon.

Nem látta ellenfele arcát, de rögtön tudta, hogy ki áll vele szemben, hiszen a külsejéről rögtön felismerte, ráadásul rengeteg pletyka terjeng a Noir család, vívási képességeiről.

 - A kis Noir ha nem tévedek…- mondta gúnyosan.

- Blake… mi a fészkes francot csinál maga? - emelte meg a hangját.

Az eső patakokban folyt Allen hajáról a vállára, hogy aztán onnan egyre lentebb, eláztassa az egész ruházatát. Gyűlölettel nézte az előtte dülöngélő férfit. Gareth előkapta a saját kardját is, és Allenét félretolva, nekirontott a férfinak.

Allen könnyed mozdulattal félreállt, de meg is bánta, mert mögötte Daisy volt, aki még mindig a földön ülve próbálta kapkodva összeszedni magát, Gareth meg pont felé tartott. Visszarántotta a vállánál fogva, és mikor az felé fordult, minden erejét beleadta az ütésbe, ami a másik arcában landolt. A férfi, akár egy élettelen fadarab, kiterült az úttesten, és aprókat rázkódva halkan káromkodni kezdett, Allennek pedig már a nem élő őseit is mind leszidta.

Allen Daisyhez sétált, és leguggolt mellé, majd levéve magáról a fekete köpenyt, a lányra borította. Ő hálásan mosolygott fel rá, könnyei közt.

- Kurva vámpír… - nyögte Gareth, miközben már sikerült négykézlábra támaszkodnia. Röhögni kezdett, és Daisyre nézett. - Nem értem… hogy, hogy lehetsz ennyire hülye tyúk, hogy nem ismered fel azt, aki majdnem megölt - röhögött tovább.

Daisy Allenre meredt, majd egyre jobban kezdte elveszíteni a színét. Allen is csak a lányt nézte, és tudta hogy most nagy bajban van. De az a barom a háta mögött, honnan tudja, hogy ő vámpír?

- Leesett már Daisy? - röhögte megint. A kardja után nyúlt, de egy láb a kezére taposott.

- Igen leesett neki - morogta Allen, majd oldalbarúgta, így ő megint a földre került, de már egy ujja sem mozdult. Az eső már csak csepergett, szinte már nem is esett. A hold újra előbukkant a felhők mögül.

A férfi nagy levegőt vett, és megfordult, hogy ránézzen a lányra. Felé lépett egyet, de a lány felpattant.

- Ne jöjjön közelebb! - kiáltott rá remegő hangon. A köpenyt, amit kapott, maga köré csavarta, és hátrált.

- Nem fogom bántani - mondta halkan.

Daisy hisztérikusan felnevetett, és hitetlenül bámult rá.

- Hát persze hogy nem.

Allen közelített hozzá, de a lány egyre hangosabban mondta, hogy álljon meg. A mellettük tornyosuló épületek ablakai mögül, fény szűrődött ki. Egyre több és többnél. Az emberek felébrednek Daisy hangja miatt.

- Maradjon már csöndben, felébreszt mindenkit!

- Nem érdekel! - kiabálta, és még jobban hátrált.

Allen arcára hirtelen árnyék borult, vonásai megkeményedtek. „Bocsáss meg Matt.”

Daisy szemei elől eltűnt a férfi, halvány füstszerű képződményt hagyva maga után majd a nyakán érezte meg a kezeit. Hirtelen feltűnt előtte az egy hónapja történt eset. Akkor is esett az eső. Egy férfi… Allen… Megfogja, nem engedi… fogak… éles fájdalom.

Az ujjai gyengéden megérintették a sebeit és Daisy megrezzent. Szeretne sikoltani, de nem jön ki hang a torkán. A meglepetéstől? Vagy, mert most… biztonságban érzi magát? Megrázta a fejét.

Ez nem normális dolog. Itt áll az éjszaka kellős közepén egy férfival, aki a kezeit a nyakán tartja, de mégis. A szíve ellen harcolt, ezt ő is tudta. Megfordult volna, de Allen egy ponthoz szorította mutatóujjait a nyakánál, és minden elsötétült előtte.

Allen könnyedén elkapta az elernyedt testet, majd karjaiba kapva, kisétált a városból. Ott felpattant a lovára a lánnyal együtt, majd hazavágtázott.

- Allen… te mi a… megígérted! - halkult el Matt, mikor meglátta, hogy kit is tart öccse, a karjaiban.

- Nem csináltam vele semmit! - védekezett a fiatalabbik.

- Hát persze, azért van feldagadva az arca, felcsattanva az ajka, és ezért van, majdnem meztelenül, és persze ezért tiszta sár!

- Ha tudni akarod, én mentettem meg! - adta át a lányt, mintha az, csak egy csomag lenne. Matthew meglepetésében majdnem elejtette, de még idejében meg tudta tartani.

- Mi? - vágott értetlen képet.

- Az a rohadt Blake! - rúgott bele az asztal lábába. A tetejéről le is esett néhány pohár, de nem érdekelte. - azt hittem, ott ölöm meg helyben, de csak miatta fogtam vissza magam! - mutatott rá a még mindig eszméletlen lányra. Matt még soha nem látta az öcsét így kiborulva. - Az a köcsög szarházi majdnem ott az utca kellős közepén… - megtorpant. - SZÉTRÚGOM A SEGGÉT! - indult el újra. Beszéde már ordibálássá fajult. - hogy merte egyáltalán megérinteni? Megmondtam neki, hogy többet, még csak hozzá se szóljon… - őrjöngött, de tudta hogy halkabbra kéne fognia magát, de ahhoz, túlságosan mérges volt.

Matt csak a fejével követte, ahogy testvére oda-vissza menetel a kandalló és az ajtó között. A lányra nézett és csak ennyit mondott.

- Megyek, felébresztem Lussiet, hogy… na azért nem nekünk kéne… szóval érted… ne mi fektessük már le, persze segítünk, de ne mi vetkőztessük le… Addig maradj mellette - Matt lefektette a kanapéra Daisyt, majd kisietett a szobából.

Allen megállt, és oldalrafordítva a fejét ránézett a lányra. Odasétált, miközben felvett az asztalról egy üveg bort, és meghúzta. A kanapéhoz sétált, és lenézett az alvó nőre. Pillantása a száján lévő sebre esett, és valami lelkiismeret furdalás féle kerülgette meg. Ha hamarabb megy, nem lenne most ilyen állapotban. És talán a lány sem tudja meg, hogy ki is ő valójában. Miért borult ki ennyire? És miért nem tudta visszafogni magát, mikor meglátta, hogy sír? Miért akarja mindenáron, ha még akaratlanul is, de megvédeni minden bajtól? Miért… miért férkőzött a bőre alá?

Mikor elég szerencsétlen módon megismerkedett vele, az első pillanattól fogva, valami érdeklődés, és birtoklási vágy fogta el a lány iránt. Megmagyarázhatatlan dolog ez, de mégis igaz. Hiszen miért tartaná sajátjának, ha még egyszer sem beszélt vele. Valójában elég ritkán beszéltek egymással, mert inkább a tettek nyomtak a latban. Rengeteg dolgot csinált már vele, és mégis itt van, és él, még ha eszméletlenül is ebben a pillanatban. Más lány már rég rettegve tovább állt volna, vagy már ő ölte volna meg. De már soha többé nem fog hozzá nyúlni, semmilyen formában. Hiszen megígérte. És amit Mattnek vagy Lussienek ígért meg, azt betartja.

A lehetőség megvolt, de nem élt vele. De ha jobban belegondol, nem az ő hibája. Ő épp azon volt, hogy a lányt egy másik „világba” küldje, csak hát… megzavarták. És ha még jobban magába néz, akkor… magától is megállt volna azon az éjszakán… nem ölte volna meg teljesen, mert… túl jó volt ahhoz, hogy egy, egyszeri alkalom után eldobja, akár csak egy kifogyott cukros zacskót.

- Mi történt? - nyitott be a húga. Bájos arcára, most fáradtság, és aggodalom ült ki. Odaszaladt Daisyhez, és letérdelt mellé. Vékony kezét, a lány homlokára tette, majd az arcát is megvizsgálta. Megcsóválta a fejét és rosszallóan Allenre nézett. - hogy voltál képes…

- Nem ő volt! - szakította félbe Matt, mert már látta, hogy Allennek nem kell sok, és megint üvöltözni kezd. Megfogva öccse karját, egy fotelbe nyomta, és keresztbetett karokkal fiútestvére mellé állt.

- Rendbe jön holnapra? - kérdezte szigorú arccal. - Nem szeretném, ha Henry vagy akár a szüleink megtudnák, hogy ember járt a kastélyban.

 - Persze, fel fog kelni… csak azt nem tudom, hogy lelkileg, hogy fogja elviselni ezt a dolgot, mert nem hiszem, hogy… szabad akaratából hozták ide - nézett rá kérdőn Allenre. A kérdezett morcosan elfordította a fejét, és a tüzet kezdte el bámulni.

- El kellett valahogy némítanom már felverte a fél várost.

- Ez érthető… de vigyük innen, nehogy benyisson valaki - javasolta Matt.

- Igen az jó lenne - értett egyet a húguk. - Allen… szerintem hozzád kellene vinni, mert… ha azt hiszik, hogy alszol, akkor nem mernek bemenni hozzád.

- Persze kivétel titeket - mondta cinikusan. - az éppen elég, nem?

- De mi tudunk róla… és én amúgy sem szoktam bemenni hozzád, ha alszol! - védte meg magát Lussie.

- De ott van Luigi, aki tegnap úgy vert fel, meg persze a drága Henry őlordsága, akinek egy fal sem akadály, nem hogy egy ajtó.

- Henryt majd távol tartjuk - nyugtatta Matt. - ha kell, megkötözöm, és felviszem a padlásra.

Ezen, mindhárman felnevettek. Allen felállt, és a kanapéhoz lépett.

- Felviszem, addig üssetek le minden erre járót!

- Örömmel, amúgy is régen verekedtem - csapott ököllel a tenyerébe a legidősebbik közülük.

- Nem lehetne diplomatikusan megoldani a helyzetet? - kérdezte csöndesen Lussie.

Matt úgy csinált, mint aki jól megfontolja a választ, majd egy vigyorral összeborzolta húga, éjfekete, derékig érő haját.

- Nem.

Matt és Lussie, ahogy eltervezték előre mentek, és egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Allen karjában Daisyvel próbált a lehető leghalkabban végig menni minden folyosón, ami a szobájához vezetett. És sikerült is.

Bement a kicsinek nem éppen mondható helyiségbe, és óvatosan ráfektette a lányt, a szobát uraló, baldachinos ágyra. A párnák és a takaró fekete szaténból voltak, amiről tompán visszaverődött a kandallóban lobogó tűz fénye. Az ágyat körülölelő fátyol függöny, szintén fekete volt, és még számos bútor vagy kiegészítő. A hatalmas ablakokat is földig érő, fekete, rojtos aljú függöny takarta el. A szőnyeg, amely a kandalló előtt terült el, fekete, vérvörös volt, szögletes rózsákkal díszítve.

Szerette ezt a két színt. És nem panaszkodhatott, mert jól is állt neki. Azok a nők is megmondták, akik csak futókalandok voltak, egy-egy magányos éjszakára. Az öltözködése is, vagy fekete feketével, vagy néha fekete a vörössel.

Meggyújtott egy gyertyát, majd az ágy melletti éjjeliszekrényre tette. A lány haja, bőre, és a szobája, éles kontrasztot alkotott, de nagyon tetszett ez Allennek. Talán túlságosan is. Már a miatt elöntötte a forróság, hogy a lányt az ágyában látta. Mennyi mindent tudna csinálni vele, ha hagynák őt, meg persze ha Daisy is hagyná, de ennek elég kevés esélye volt.

- Itt is vagyok - szakította félbe gondolatmenetét a húga. Kezében néhány dologgal bentebb jött a szobába, és bátyjára meredt.

- Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte nyíltan.

- Szállj már le rólam! - háborodott fel Allen. A kandalló előtti karosszékhez ment, és belevetette magát. A lábánál várakozó konyakosüveg után nyúlt, és felbontotta.

- Hé, ne idd le magad, mert még beszélni akarok veled! - szólt rá erélyesen Lussie.

- Majd holnap - mondta hanyagul, és inni kezdte.

- Ma! - vette ki a kezéből az üveget, és lecsapta az éjjeliszekrényre.

Allen felsóhajtott, majd elnyúlt a székben. Szemeire álmosság tört, és lassan egyre lentebb csukódtak, míg végül elnyomta az álom.

Lussie először lemosta Daisy arcát, majd bekente gyógynövényből készült kenőccsel, hogy lentebb vigye a duzzanatot. A szájára is hasonló szert rakott. Nem akarta felébreszteni Allent sem hogy segítsen Daisyvel, ezért a lányt csak átöltöztette egy hálóingbe az övéi közül. A haját átfésülte, de majd reggel ki kellesz mosni, mert elég sáros volt.

Egy fél órával később betakarta Allent egy pléddel, összeszedte a dolgait, és elhagyta a szobát.