Allen elég nehezen ébredt, és tudta, hogy az idő már elég későre járhat. A többiek már biztosan megreggeliztek. Most már csak arra kell vigyáznia, hogy senki ne jöjjön be a szobájába, addig, amíg Daisy… felnézett az ágyra, majd meglepődve vette észre, hogy abban már nem fekszik senki. Hát persze. Miért is várták volna meg, amíg felébred, hogy elmagyarázhassa a lánynak a dolgot, és hogy ne egy ragadozónak nézze ezután.

A szobára jótékony sötét borult, így jól érezhette magát. Kinyújtotta lábait, és kezeit is a magasba emelte. Ásított egyet, és ledobva magáról a plédet, amit az éjjel minden bizonnyal a húga terített rá, felállt.

Valaki elrántotta a függönyöket az ablak elől, és a hirtelen támadt világosságban, azt hitte, megvakul. Felszisszent, arca elé kapta a kezeit, és megtántorodott.

- Luigi! - kiáltott fel. - Ezért meghalsz!

Nem válaszolt senki. Csak a nagy csönd ölelte körül. Ilyenkor az öccse már rég fetrengett volna a röhögéstől. Valami nem stimmelt, de ha nem Luigi, akkor ki lehetett az? Egy ajtókilincs nyikorgást hallott a háta mögül.

- Ügyes csel - morogta maga elé, és a kijárt felé fordulva, a „bűnös” után nyúlt. Daisyt fülsértő sikítás közepette felkapta a vállára, és az ágyra dobta, majd, felé mászott, és egyik kezével befogta a száját, a másikkal meg az ütésre lendülő kezét. A lábait maga alá szorította, és csak annyira nehezedett rá, hogy ne bírjon megmozdulni. Azért ő nem annyira állat, hogy teljes súlyával ránehezedjen, mint Gareth.

- Vakítsuk meg a vámpírt mi? - kérdezte, de már fele sem volt annyira mérges, mint amilyennek mutatta magát. Elismerte, hogy tényleg jó húzás volt.

- Ha megígéri, hogy nem sikít, elengedem! - alkudozott Allen, és érezte, hogy a lány ellenállása egy kicsit megtörik. Óvatosan lefejtette a szájáról az ujjait, és lassan felemelte. – Ügyes kislány.

Daisy olyan tekintettel nézett fel a férfira, hogy attól még egy tigris is megfutamodott volna, de nem így Allen. Allen állta a tekintetét, és élvezte, hogy elmerülhet a mélybarna szemekben.

- Mit akar? - szegezte neki a kérdést.

- Semmit…- válaszolt csendesen. - megreggelizhet, és megfürödhet itt, ha gondolja, aztán majd el is mehet, de erről nem szabad tudniuk a szüleimnek, sem pedig az embereknek. Ha ezt nem tartja be, akkor fogok tenni magával valamit, és szerintem az a valami nem lesz ínyére. Megegyeztünk?

Daisy hevesen bólogatott, és továbbra is csak nézte Allent.

- Hogy érzi magát? - kérdezte megint a férfi.

- Jobban, ha nem ülne rajtam! - a hangja úgy vágott, mint a kés. Tehát most ellenségeskedik. Hát jó, legyen.

- De nekem most így jó.

- Magának, de nem nekem.

- Az, már nem az én problémám - vigyorogta el magát.

Daisy nagy levegőt vett, és félrenézett. Szemeiben hirtelen szomorúság költözött. Ez már nem tetszett Allennek. Jobban szerette, ha vidámság, dac, vagy akár vágy csillog a szemében, de ha szomorúság, azt már nem vette be a gyomra.

- Mi a baj? - kérdezte halkan.

- Maguk, férfiak! Maguk a baj! Úgy használnak ki, ahogy jól esik önöknek, és nem érdekli az sem, ha megbántanak másokat. Átgázolnak rajtam, és az sem okoz gondot, hogy az éjszaka kellős közepén, megtámadjanak! - nyögte ki, két könnycsepp között. - Miért teszik ezt velem? Ártottam én valaha is önöknek?

- Nem…- hajtotta le a fejét, és elengedte a lány kezeit, de azok meg sem mozdultak. - És nagyon sajnálom, ami történt… többet nem fordul elő.

- És ezt higgyem is el egy vámpírnak? - kérdezett vissza megvetően.

Allennek elkomorult a tekintete, és szinte keresztül fúrta a lányét, mikor felpillantott rá.

- Megígértem… és amit megígértem a bátyámnak, azt be is tartom, ha kell az életem árán is - suttogta.

Daisy megszeppent, de az ellenségeskedést, akkor sem oszlatta fel. Allen tényleg ennyire kötődne ahhoz, amit kimond? Akkor tényleg megakadályozná azt is, amit Blake- el kapcsolatban mondott? De ő nem a testvére, és még csak nem is egy rokona. Miért tartaná be a szavát, ha semmi haszna belőle?

- És mi lesz Blake-el? Ő tudja hogy ön vámpír. És most hogy megtámadta, nem hiszem, hogy belenyugodna a vereségbe.

- Az, az én dolgom.

- Az enyém is… mivel a jegyesem. - mondta keserűséggel teli szavakkal.

- Mi? - szűkült össze Allen szeme. - A jegyese?

Daisy nem válaszolt, és a férfi tudta, hogy most az előre elátkozott házaséletére gondol, amit a szadista Blake mellett kell letöltenie. Nem lehet, hogy hozzámenjen. Az túl kegyetlen csapás lenne a lányra. Mit tehetne, amivel megakadályozhatná?

- Nyolc évvel idősebb nálam - törte meg csendet Daisy. - és minden szabad idejét a kocsmában tölti, a szeretői körében. Sokszor volt már, hogy… vert meg nőket, mert nem teljesítették azt, amit kért tőlük, bármiről is legyen szó - kétségbeesetten nézett fel Allenre. - ezt tegnap láthatta is… annyira félek - halkult el.

- Ha ez kiengeszteli, meg fogom akadályozni, hogy hozzámenjen. Remélem, ezért majd meg tudja bocsátani, mindazt, amit elkövettem maga ellen.

- Megtenné? - csillogott fel a remény szikrája a lány szemeiben.

Allen bólintott egyet.

- Ígérem - suttogta, és a fejét egyre lentebb hajtotta. Tekintet végigpásztázta a lány nyakát, majd egyre lentebb vándorolt, végül megállapodott a mellein, amik a fehér, finom anyag alatt egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. Arcuk között egyre csökkent a távolság, míg már csak néhány centi maradt hátra. Daisy gyomra már a sokadik bukfencet járta, és behunyva szemeit, várta, hogy Allen lépjen. Lehelete súrolta a lány arcát.

- Allen!

Allen úgy ült fel, mintha a tűz égette volna meg. Daisy tejesen elpirult, és még legyezni sem tudta magát, vagy eltakarni. Luigi tátott szájjal csapta be maga mögött az ajtót, és az ágy mellé ugorva hangos ujjongásba kezdett. Mohón felcsillantak a szemei, és megnyalta az ajkát.

- Ugye én is kaphatok?

- Mi? - kapta maga elé kezeit Daisy.

- Csak folytassátok, ne is zavartassátok magatokat, mintha itt sem lennék! - hadarta el a fiú, miközben egy székért szaladt, letette az ágy mellé, és lehuppant rá, majd úgy ült ott, mint aki kíváncsian várja, hogy mit adnak elő a színészek.

Allen úgy nézett rá, mint akitől nem rég vették el a játékát… ölni lenne képes érte!

- Most mi van? - kérdezte értetlenül. - jaj Allen ne csináld már! Kérlek, had nézzem végig!

- M-mit nézzen végig? - dadogta Daisy.

- Hát a pikáns kis hancúrozásotokat! - ha Daisy eddig nem volt vörös, akkor most egy főtt rákhoz hasonlított. Zavartan pillantott fel Allenre, aki nagy meglepetésére, egy kicsit zavarba jött, de azért nem vitte túlzásba.

- Luigi, ne akarj egy torony zászlója lenni, oké? - morogta vészesen.

Daisy összeszorította szemeit, és kezébe temette arcát. „Lehet ennél rosszabb?”

Ismét kinyílt az ajtó, és Matt lépett be rajta. Amint meglátta, hogy Daisy az ágyon, hanyatt fekszik, Allen felette, Luigi meg ül, és őket nézi, először nevethetnékje támadt, majd elborult az agya.

- Allen! - zengte el magát. - Ugye nem, bemutatót tartasz ennek? - mutatott rá kisöccsére.

- Nem! - ugrott le Allen a lányról, majd ő is felült, hogy eltakarhassa magát valamivel.

- Akkor, hogy kerültél rá? - ordítozott vele.

- Ne kiabálj velem oké? - húzta ki magát, így egy magasságba került vele.

- Úgy kiabálok, ahogy nekem jól esik. Megígérted, hogy nem nyúlsz hozzá!

- Nem nyúlt hozzá - mondta csüggedten Luigi. - pedig olyan jó lett volna - sóhajtott fel. - hé szőke cica, átmegyünk hozzám? - kérdezte Daisytől kaján vigyorral az arcán.

Egy pofon Daisytől, címzett Luigi. Egy hátulról érkező, csattanós fejcsapás, Matt-től.

- Áu… ezt miért kaptam?

- Nem elég világos? - kérdezte egy ötödik hang. Mindenki az irányába fordult, és egy mérges tekintettel találta szembe magát. Lussie keresztbefont karokkal állt, és mért végig mindenkit, kivéve Daisyt.

- Tünés kifele, minden férfitagnak!

Matt és Luigi, gyorsan az ajtóra vetették magukat, de Allen nem mozdult. Tudták, hogyha húguk dühbe gurul, akkor felér a mérges anyjukkal.

- Ez az én szobám! - vonta meg a vállát Allen.

- Allen Ramen da Noir!!! Azt mondtam kifelé! - toporzékolt Lussie. Kezével az ajtóra mutatott, míg a másikat csípőre vágta.

Allen hirtelen még a nem létező fülét, és farkát is behúzta, majd elsunnyogott húga mellett, és kiment.

Daisy is csak a szemeit tudta kikerekíteni, annyira meglepődött, hogy hogyan tudta egyetlen fiatal lány, kiűzni nála idősebb két bátyját, és öccsét. Lussie megfordult, és már nyoma sem volt az előbbi ”ölnitudnék” arckifejezésnek. Helyébe sugárzó mosollyal, Daisyhez lépett, és megkérdezte.

- Jobban vagy?

- Igen, sokkal… és köszönöm.

- Ne nekem köszönd, hanem Allennek. Ő hozott haza. 

Daisy megfürdött, majd megreggelizett, amit Lussie hozott fel. Daisy nem bírt úgy enni, hogy közben a másik figyelte, így együtt költötték el az egészet. Bár Lussie kevesebbet evett, mentegetőzve, hogy ő ezzel nem sűrűn szokott élni. Daisyt nem igazán zavarta, hogy a lány vámpír. Úgy beszélt vele, mintha Rose-al beszélt volna, és kicsit furcsállta, hogy nem olyan rideg, mint amilyennek kellene lennie.

- A szüleim már sokszor megfenyítettek emiatt. A legidősebb bátyám szerint nem vagyok méltó, hogy vámpírnak nevezzenek. Bár engem jobban elfogad, mint Allent. Őt aztán végképp nagyon gyűlöli, de fogalmam sincs arról, hogy mit követhetett el - mondta

- Miért baj az, ha egy vámpír, kedves az emberekkel? - kérdezte óvatosan Daisy.

- Hát… most nem akarlak megbántani, de ti, emberek… a vámpírok kilencvenkilenc százalékánál, csak tápláléknak számítotok. Jómagam, még soha nem öltem embert, és… - nyelt egyet - nem is áll szándékomban.

Daisy elnevette magát a lány savanyú arckifejezésén. Be kellett vallania, hogy lehet, hogy kifogta a világ azon vámpírjait, akik emberséges módon tudtak bánni az emberekkel. Persze ebben a családban is vannak ez alól kivételek, de az egyik már meg is bánta, hogy „tápláléknak” nézte. De akkor sem értette, hogy miért pont ő. Talán lehet, hogy akkor azon az éjszakán, pont ő volt az, aki magányosan csatangolt egy elég eldugott helyen. Ez felfogható magyarázat, bár még szorulnak hozzá kételyek. Mert hát, London elég nagy, város. Lehetetlenség, hogy csak ő volt kint.

- Mond Lussie… ti, ha… „megöltök” valakit… akkor… mi alapján választotok, hogy ki legyen az? Vagy választotok egyáltalán?

- Persze… vagyis én még nem estem túl ezen, de a bátyáim mondták, hogy… mikor meglátnak valakit, akkor rögtön tudják, hogy ő lesz a következő… ez egyfajta megérzés. És a vámpírok, vagyis tudomásom szerint egyre több, érzés alapján választja ki az áldozatát. És ha a véleményemet kérdezed - nevetett fel halkan. - te már biztonságban érezheted magad.

- Biztonságban? - lepődött meg őszintén a lány.

- Igen… azok, akik túlélnek egy vámpírtámadást, azokat nagyra becsülik, még a vámpírok is. És ha engem kérdezel, a testvéreim túlságosan… megkedveltek, hogy ártani tudjanak neked, és ez alól én sem vagyok kivétel - mosolygott rá - Persze azért Henryvel még vigyázz.

- Henry?

- A legidősebb bátyám - húzta el a száját Lussie.

- Ó.

Daisy rápillantott az előtte álló, órára, ami fél tizenkettőt mutatott, majd felpattant.

- Most már tényleg ideje mennem.

Lussie is felállt, és kicsit elszontyolodva, de megfogta a tálcát, és az ajtóhoz sétált. Kilesett az ajtón, és visszafordult Daisyhez.

-Előre megyek. Egy perc múlva te is gyere utánam. Amint kimentél innen, fordulj balra, és menj egyenesen a lépcsőig. Azon menj le, és fuss el, jobbra. Ott találod a konyhát. Ott foglak várni.

- De, talán jobb ötlet lenne, ha…

Daisy már nem tudta befejezni, mert Lussie eltűnt az ajtó mögött. Szerinte jobb lett volna, ha együtt mennek, mert így kevesebb lett volna a lebukási esély, de most már mindegy. Csak imádkozni tudott, hogy ne vegyék észre. Nézte az óra mutatóját, ahogy lassan, de biztosan leszámolja az egy percet, majd remegő kézzel a kilincs után nyúlt. „Miért félsz?” kérdezte egy belső hang. Kiröhögte a hangot, majd megválaszolta a kérdést magában. „Mert talán, ha nem vetted volna észre, egy vámpíroktól nyüzsgő kastélyban vagyok, ahol bujkálnom kell előlük, mert ha meglátnak, végem.”

Végül nagy levegőt véve, lenyomta a kilincset, és kilépett. Bezárta az ajtót, ami halk kattanással jelezte, hogy mehet tovább. Balra fordult, és rögtön beleütközött valakibe. Magában könyörgött azért, hogy Allen vagy Matt legyen az, de a sors nagyon rossz tréfát űzött vele. Felnézett az előtte álló, egy fejjel magasabb férfira, aki kíváncsian, mégis komoran nézett le rá. Szemei ugyanolyanok voltak, mint a testvéreké. Talán ő is egy testvér… vagy talán… az apjuk? Nem ahhoz túl fiatal. És mégis túl ijesztő. Szemeiben jeges gyűlölet lángolt, amit mind a lányra irányított. Fekete haját, szorosan hátrafogta, ami a háta közepéig ért. Tartása büszke, fennhéjázó, és félelmet idéző volt.

- Ki vagy te? - szólalt meg, megvető hangsúllyal.

A lány gerincén végigfutott a hideg, karjai libabőrösök lettek. Tátogva próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.

- Kérdeztem valamit! - emelte meg a hangját, aminek következményében, Daisy összerezzent, és még kisebbnek érezte magát. „Találj ki valamit, de gyorsan!”

- A család… most fogadott fel… új szobalánynak - hajtotta le a fejét. - Esetleg kér valamit uram?

A férfi még sokáig fürkészte a lányt, majd megvetően, és kis undorral válaszolt.

- Nem.

És azzal elsietett, a néhány méterrel arrébb elhelyezkedő szobába. Daisy lábai, majdnem összecsuklottak alatta, a megkönnyebbüléstől. Remegve kapaszkodott a falba, és igyekezett lecsillapítani a légzését, és őrülten kalapáló szívét. Elindult, arra, amerre Lussie utasította. A lépcső előtt, a korlátnál, megszólalt egy számára, már nagyon ismerős hang.

- Ügyes húzás - szólalt meg csendesen Allen. Daisy oldalra kapta a fejét, és meglátta a férfit, amint keresztbe tett karokkal, a falnak dőlve, őt nézi. Sokáig, csak nézték egymást, és összefonódott tekintetük. Úgy tűnt, hogy Allen mondani akar valamit, de mégsem tette. Csak megszakítva a szemkontaktust, elfordult, és még a válla fölött, hátra szólt.

- Menj, addig, amíg megint elő nem jön, a barlangjából - morogta, és már épp elment volna, mikor Daisy megállította.

- Lord Allen! - szólt neki, miközben a kezeit tördelte. Allen megfordult, és kérdőn nézett rá, miközben félmosoly bujkált az arcán.

- Szerintem ezek után, már csak Allen, ha kettesben vagyunk.

Daisy elvörösödött, és némán bólintott egyet. Összeszedve a bátorságát, ismét a szemébe nézett.

- Köszönöm… És mindent, amit értem tett.

Allennek összeszűkültek a szemei, majd zavarodottság ült ki arcára. Csak szó nélkül nézte a lányt, és várt. De mire? „Te hülye, mondj már valamit!”

- Nincs mit - nyögte ki.

Daisy lehajtotta a fejét, és egy félszeg mosollyal rárakta a kezét a korlátra.

- Akkor nekem… én megyek is - mondta. - Viszlát - köszönt el, és leviharzott a lépcsőn. Miután eltűnt Allen látóköréből, megfordult, és elballagott a szobájába. „Te hülye állat.”

Daisy szerencséjére, már senkivel sem futott össze, a konyháig vezető úton. Amint benyitott, aggódó arcok fogadták, és Lussie a nyakába ugrott.

- Jézus, azt hittem lebuktattak!

- Nem történt semmi, csak… megköszöntem Lord Allennek, amit értem tett…

- A lovak készen állnak. Lussie, akkor te menj vele, de amint kiértetek a birtokról, vágtassatok el - szólt közbe Matt. - de te siess vissza hugi.

- Rendben, Matti. Akkor menjünk - fogta meg Daisy kezét a lány, és kihúzta a konyhából. Még futtában megköszönte a vendéglátást, és odaintett Mattnek, aki mosolyogva integetett vissza, majd kimentek az udvarra.

Lussie felszállt a saját, hófehér kancájára, Daisy meg egy éjfekete csődörre. Mikor felpattant rá, és ránézett Lussiere, felvont szemöldökkel várta, hogy mondjon valamit a lány, mert értetlenül nézte a lovat.

- Nem értem… - szólalt meg végül. - Démon, nem szokott ennyire barátságos lenni. Senkit nem enged fel a hátára Allenen kívül - csóválta meg a fejét meglepetten.

- Démon… Illik rá a név.

- Igen… Allen adta a nevet. Kiskoruktól együtt vannak.

Daisy elmosolyodott, és megvakarta a ló füleit, aki erre elégedve horkantott egyet.