Allen a szobájából nyíló erkélyről figyelte a két távolodó alakot. Nem értette, hogy mi történt vele az elmúlt néhány napban. Amikor meglátja a lányt, szíve kihagy néhányszor, és a gondolataiba is egyre többször kerül be. Nem egyszer kapta már magát azon, hogy elég bűnös gondolatokkal játszadozik, amiben persze Daisy a főszereplő, vele együtt.

Többet akart belőle, mint amit legutoljára kapott. Nem, nem megölni akarta, csupán egy éjszakát… csak egyet? Egyelőre. Megelégedne először csak egyetlen, egyel is. De meg akarta tudni, hogy milyen vele. Hogy milyen mikor szabad utat engedve fantáziájának, elcsábítja a tilos útra. Mikor szemet hunyva a szemérmesség felett, egymás karjaiban töltik az éjszakát. Mikor nem számít senki más, csak ők ketten, kizárva a külvilágot.

- Ugye ez volt az utolsó alkalom, hogy egy percnél tovább voltál a közelében? - kérdezte egy hang a hátamögül. Allen meg sem fordult, hiszen tudta, hogy ki az.

- Nem hiszem - mondta halkan.

Matt mellé könyökölt a párkányra, és csendben nézte vele a már pontnyi alakokat.

- Ne tedd tönkre… kérlek.

- Nem én teszem tönkre! - lökte el magát a korláttól, és mérgesen nézett rá bátyjára. - Hanem az a szemét Blake!

- Az, az ő dolga! Különben is ő már a jegyese.

- De megígértem! - mondta fájdalommal teli szemekkel, ami Mattet, eléggé megrendítette. Még soha nem látta, hogy öccse bármikor is így törődött volna valakivel, rajta, és húga kivételével.

- Mit ígértél? - kérdezte halkan.

- Hogy nem engedem, hogy Blake felesége legyen - mondta visszakönyökölve a kőkorlátra. - és mindent megmozgatok, hogy betartsam.

- Miért?

- Mert láttam, hogy, hogy bánt vele az a dög - válaszolt keserűséggel a hangjában. - Nem érdemelné meg, hogy Daisy a felesége legyen. Ahhoz túlságosan is egy féreg.

- Valld be az igazat! Láttam, hogy már nem csak ez vezérel téged, hogy megakadályozd a házasságot. Cserébe fogsz valamit kérni tőle, igaz? Az ágyadba akarod vinni!

Allennek a torkán akadt a szó. Most hogy így elgondolkozott valóban, megtette volna. És az a dolog, a mostani, leghőbb vágyát elégítené ki. De hogy mondja el ezt Matthewnak? Hiszen akkor, teljesen keresztülhúzná azt az ígéretét, miszerint nem nyúl hozzá. De annyira szeretett volna.

Belenézett testvére szemébe, és mintha tükörbe nézett volna. Tudta, hogy a bátyja már tudja, mire gondol. Fürkészően nézte őt, ami egyre jobban zavarta.

- Te is tudod - válaszolt csendesen.

Éppen akkor vágtázott be Lussie, Démont is vezetve. Luigi lélekszakadva rohant be hozzájuk.

- Baj van! Henry összehívta a családot!

Allen rémülten nézett Matthewra, aki szintén nem volt már olyan magabiztos, mint az előbb.

Daisy elbúcsúzott Lussietől, még a saját kis földjüknek határánál, és sétálva tette meg a hátralévő utat. Kicsit idegesen kapkodta a lábát, hogy minél hamarabb hazaérhessen. Már nem nagyon látszottak a tegnap este nyomai, de a száján még igen.

A nap elég vidáman sütött, így nem mondhatta, hogy fázott, de nem is volt meleg. Pont tökéletes. A dombról lejövet, rögtön megpillantotta a kis birtokot, amiben már több éve laktak hármasban. Anyja meghalt, mikor ő született, így soha nem is láthatta. Még egy emlékképe sem volt róla. De az apja, és bátyja rengeteget meséltek róla, így némelyest, enyhítették kíváncsiságát, az anyja iránt. Mindig azt mondják neki, hogy nagyon hasonlít rá. Neki is szőke haja volt, de zöld szemekkel. Különleges szépségnek tartották. Daisy magát nem igazán tartja sokra. Szerinte fel sem ér, az anyjához. Sovány, és lapos, akár egy deszka. Csillogó, zöld szemek helyett, barnát örökölt, az apjától. De hitt abban, hogy egyszer ő rá is úgy fognak nézni, mint a legszebb nőre a világon, és ez a valaki lesz, élete nagy szerelme, akihez majd hozzá is megy. Egyszer. De még várt és várt. Várta, hogy belépjen az életébe az a valaki.

 Nem akart kerülni, ezért átmászott a derekáig érő fakerítésen, és már otthon is volt. Mosolyt erőltetett magára, mikor meglátta, hogy Adam, kilép a kunyhójuk ajtaján, és mikor észreveszi őt, arcán egyfajta megkönnyebbülés suhan át, majd átveszi a helyét a düh. Odaintegetett neki, de a testvére nem viszonozta az üdvözlést. Daisy lehajtott fejjel sétált, mikor már hallótávolságon belülre ért. Adam elé állt, és várta, hogy elkezdje a szidalmazást, de nem történt semmi. Ehelyett megfogta a karját, és bentebb kezdte húzni.

- Fontos megbeszélni valónk van - mondta olyan hűvösen, hogy még ő is megijedt. Sosem szólt még hozzá így a bátyja. Valami baj lehet, az biztos.

Sejtése nyomban be is igazolódott, mikor beért a házba, és meglátta az apjával beszélgető Garethet. Mikor észrevette a lányt, lassan felállt, és egy mosollyal az arcán, köszöntötte.

- Jó napot, Miss Daisy. Örülök, hogy épségben hazaért. Remélem nem esett baja - aggodalmaskodott, de Daisy ezt csak jópofizásnak tartotta.

- Viszont - morogta oda a legudvariatlanabb módon, ahogy csak tőle tellett. Ha visszagondol a tegnap estére, még mindig felfordul a gyomra a férfi, és minden miatt, amit tett vele. Sohasem fogja elfelejteni, hogy hogyan bánt vele, miközben fittyet hányva az ő érzéseire, csak saját magára gondolt, és a vágyaira.

- Daisy… viselkedj rendesebben Garethel - szólt rá erélyesen az apja. - mától nem lesz semleges személy a számodra.

Daisy ha eddig rosszul érezte magát, akkor most még jobban. Mit ért ez alatt az apja? És egyáltalán mit keres itt ez az alak? Gyűlöli őt, és nem fog változni a halála napjáig.

- M-mit értesz ez alatt, papa?

Az apja visszaült a helyére, és nyomatékosan kijelentette.

- Holnap megtartjuk az esküvőtöket. Belátom, hogy már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam, és nem tudlak kordában tartani, lányom. Ma reggelig azt sem tudtuk hol vagy egy szót sem…

- Nem! - kiáltott közbe Daisy. Furcsa remegés futott át rajta, és egyre jobban kezdte elveszíteni az önuralmát. Egy kis madárnak érezte magát, akit fogdába ejtettek, és most azt szeretnék tőle, hogy soha többet ne repüljön. Hogy kérhették tőle ezt? Nem kényszeríthetik bele ebbe az előre elítélt házasságba.

- Nem fogok hozzá menni! - mutatott Garethre undorral. - hiszen tegnap este majdnem meg…

- Megmentettelek volna, de nem voltam túl gyors hozzá. Egy vámpírral szemben, nem tehettem sokat - vágott közbe Gareth.

Daisy elhűlt, azon hogy ez a férfi, mennyire elferdíti a valóságot. Még ha így is lett volna, a bökkenő, az hogy ő volt az, aki megtámadta, nem pedig „a vámpír”.

- Micsoda? - kérdezte suttogva a férfitől, de az rezzenéstelen arccal mondta tovább.

- Megígértem az apjának, hogy nem teszek szót a tisztaságán esett csorbáról. Cserébe megkérem a kezedet. Minél előbb össze kell házasodnunk, nehogy kitudódjon a tegnap esti, szörnyű eset.

- De hiszen én, nem…

- Nem kell tagadnod - szólt közbe Adam. - ha frigyre léptek, mindenki szemet huny e felett az incidens fölött, és nem lesz semmi probléma.

- De én, nem töltöttem az éjszakát senkivel! - kiabálta túl a többieket. - és ha még így is lenne, ami nem igaz, akkor sem mennék, hozzá, mert ő egy hazug, brutális, szadista kéjenc. Nem a vámpír támadott meg, hanem ő! A vámpír csak, megvédett! - direkt nem nevezte nevén, nehogy bajba keverje Allent.

- Még véded, azt a vérszívó gyilkost? Majdnem megölt, térj már észhez! - kiáltott rá Adam.

- Bizonyára elkábították valamivel - szólalt meg csendesen Gareth, de olyan magabiztosan, hogyha külső szemlélő lett volna, még hitt is volna neki.

- Ne ferdítsd el a valóságot! - rontott rá Garethre, aki nyugodt arccal tűrte, hogy egyre közelebb megy a lány. Adam fogta le Daisyt, mielőtt megüthette volna a jövendőbelijét.

- Fejezd be, ezt az ostoba viselkedést! - rázta meg egy kicsit a lányt, aki már végső elkeseredettségében elsírta magát.

- Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy mind a kettőtöket eltartsalak, kérlek, értsd meg Daisy. Neked meg már igazán szükséged van az erős kezekre, hogy kordában tudjanak tartani - szólt az apja.

- Akkor miért nem Adamet zaklatod? Ő idősebb, neki rég feleséget kellett volna választania. Miért engem tesztek tönkre? Ezzel a házassággal egy életre megnyomorítotok!

- Ugyan Daisy - szólt már nyugodtabban Adam. - ne ítélj előre.

- Igen. Gareth rendes ember, ráadásul becsületes is. London híres vadásza. Soha nem találnál tőle, jobb kérőt - mondta az apja.

- Engem akkor sem érdekel - makacskodott könnyeit nyeldesve Daisy. - Nem fogok hozzá menni, az életem árán sem.

Az apja arca megkeményedett, majd leges legelőször rákiáltott lányára.

- Szabad akaratodból vagy sem, hozzá mész! Nem tűrök ellentmondást! - mondta és sarkon fordult, ott hagyva Daisyt, aki a végsőkig számított arra, hogy majd ő mellé áll. De nem. Itt mindenki rajta kívül elhiszi Gareth hazugságait, és őt olyasmire kényszerítik, amit a legfőbb ellenségének sem kívánna.

Gareth kiaraszolt az asztal mögül, és odalépett hozzá. Meg szerette volna csókolni a kezét, de ő kirántotta a férfi kezei közül, és pofon vágta. Látta a szemében fellobbanó dühöt, de visszafogta magát. Kezeit ökölbe szorította, és állt, nehogy egy mozdulata, veréssé fajuljon.

- Hozzám ne érjen! - sziszegte Daisy, miközben Adam elrántotta, és felráncigálta a lépcsőn. Gareth még egy csúfondáros mosollyal nyugtázta győzedelmét, majd kiment a házból.

- Ne merj még egyszer ilyet tenni! - szólalt meg Adam, de egy csöppnyi együttérzés sem volt a hangjában. Daisy esedezve nézett rá, de nem enyhült meg tőle.

- Adam, hinned kell nekem. Ő támadt meg, nem a vám…

- Ne ejtsd ki többet azt a dögöt! - mordult rá, miközben az ajtóhoz sétált. - Hogy lehetsz ilyen nevetséges, Daisy! Gondolkozz már el! Azt a gyilkost véded, egy emberrel szemben! Meddig süllyedsz még? - csapta be az ajtót.

Daisy odarohant, és kinyitotta volna, de a zár kattanását hallotta, ami azt jelentette, hogy kívülről kulccsal zárták „kalitkába”. Innen semmi esélye a szabadulásához. Zokogva ütötte az ajtót, miközben az ereje egyre csökkent. Kimerülten esett térdre, és fejét a hideg fabejárathoz tapasztva, csendesen álomba sírta magát.